Heves Megyei Hírlap, 2019. május (30. évfolyam, 100-125. szám)
2019-05-28 / 122. szám
2019. MÁJUS 28., KEDD Újra várjuk levelezőink véleményét HEVES MEGYE Megköszönjük olvasóinknak, hogy véleményükkel, történeteikkel segítették a munkánkat. A továbbiakban is számítunk az együttműködésükre! Itt hívjuk fel levelezőink figyelmét, hogy a közölt levelek tartalmával szerkesztőségünk nem feltétlenül ért egyet, azokért felelősséget nem vállal. Csak teljes névvel, címmel ellátott írásokat teszünk közzé, amiket szükség esetén rövidítve, szerkesztve jelentetünk meg. Számos írást kaptunk, melyekben az orvosaiknak mondtak köszönetét. Szeretnénk azonban felhívni a figyelmet, ha elégedettek gyógyítóik munkájával, azt lehetőleg ne ezen oldalon fejezzék ki. Jelentősen megkönnyítik munkánkat, ha elektronikus formában juttatják el olvasói észrevételeiket, de természetesen ezután is számítunk a hagyományos levelekre. Továbbra is várjuk az írásaikat szerkesztőségünk címére (3300 Eger, Trinitárius utca 1.), illetve a szerkesztoseg@ hevesmegyeihirlap.hu e-mailcímre. HMH 12 OLVASÓINK ÍRJÁK Papírgyűjtés segítette a kirándulást HEVES MEGYE A tanév végéhez közeledve sok iskola tartott papírgyűjtő akciókat. Jó érzés, hogy ilyenkor összefognak a szülők is, és megmozgatnak mindent, hogy a felesleges papírt újra lehessen hasznosítani. Szerencsére e környezettudatos kezdeményezés évtizedek óta megmaradt. Az Egri Balassi Bálint Általános Iskola tanulói és tantestülete is összefogott, hogy minél nagyobb mennyiséget gyűjtsenek. Az iskolavezetés ezúton is szeretné megköszönni a Markhot Ferenc Oktatókórház és Rendelőintézet főigazgatójának, dr. Vácity Józsefnek a tavaszi papírgyűjtésükhöz nyújtott segítségét. A gesztusnak köszönhetően három osztály kirándulását tudták támogatni a bevételből, írja az iskola levele. HMH A kitelepítés megalázó és kemény éveit idézte fel Sarolta néni ínségben a Hortobágyon, emlékezni is nehéz erre Sári néni első áldozóként Fotó: beküldött Fotó: beküldött Olvasónk Úri József Czakó Zsigmondné, lánykori nevén Váczi Saroltával beszélgetett. A Sárika nénivel készült interjút lapunknak is megküldte. A múltidéző beszélgetés mindannyiunk számára tanulságos lehet. BESENYŐTELEK Sárika néni nagyon nehezen állt rá a beszélgetésre, a kitelepítés időszakára egyáltalán nem akart emlékezni. Ahogy mondta, még az unokák sem akarják elhinni, hogy a Hortobágyra kitelepített, nincstelenné tett emberek rabszolgaként, reménytelen sorsközösségben dolgoztak 1953 őszéig. Évtizedekig nem szólhattak erről. így fenyegették őket a szabaduláskor: „Veletek zsírozzuk meg a földet, ha beszélni mertek !” Váczi Sarolta 1934-ben született. Gyerekkorára szívesen gondol vissza, de a békés időszak hamar véget ért. A második világháborúra így emlékezik az idős asszony, akit ma már Sári néninek szólítanak.- 1944 őszén, amikor a faluba bejöttek az oroszok, tízéves voltam. Mindenszentek előtt érkeztek, nagy lövöldözések közepette. Szüleim kiabáltak, menjünk le a pincébe. Hetekig ott maradtunk, és imádkoztunk. A szomszédok is a mi pincénkben húzták meg magukat. Csak az idősek jártak fel ennivalóért. Ők hozták a hírt, merre jár a front. Akkor merészkedtünk fel, amikor csendesedett a bombázások, lövések zaja. Szomorú látvány fogadott bennünket. Leszakadt vezetékek, elpusztult lovak és más állatok. Sajnos lelőtt emberek holttestét is láttuk. Nagyon nehezen vészeltük át a telet. Tavasszal kezdtük volna a mezőgazdasági munkákat, de se ló, se vetőmag nem volt. Alig eszméltünk fel a gondokból, már jött is a padlássöprés és kuláklistázás időszaka. 1950-ben megkezdődtek a kitelepítések. Nagyon fájdalmas erről a korszakról beszélni, sebeket tép fel. A faluból negyvenkilenc embert telepítettek ki. A legfiatalabb egyéves volt, de akadt olyan gyermek is, aki ott jött világra. 1952-ben egy júniusi napon kint dolgoztunk a határban. Este nyolc óra körül a ml kapunkban is megállt egy ponyvás autó. Kiszállt belőle négy ávós, csőre töltött fegyverrel jöttek befelé. A szobában sorba állítottak bennünket, és azt mondták, hogy fegyvert rejtegetünk. Nem tudtunk előadni semmit, de azt mondták, akkor csomagoljunk össze, mert egy fél órán belül el kell hagyni a házunkat és a falut. Pár perc múlva már a ponyvás autóban találtuk magunkat, két szuronyos katona őrzött bennünket. Hozzánk se szóltak, nem tudtuk, hogy hová visznek minket. Éjfél felé kiraktak bennünket több száz sorstársunk közé. Leültünk a kis motyónkra, és vártuk a reggelt. Reggel láttuk meg, hogy a Hortobágyon vagyunk. Másnap be is osztottak bennünket munkára, kapálni jártunk a nővéremmel és édesanyámmal. A két öcsém a táborban maradt. Munkavezetőink közt is voltak rendesek, de olyanok is, akik folyton kiabáltak, gonoszkodtak velünk, s aláztak, amikor csak tudtak. Pár hét után a szállásunktól hat kilométerre lévő kacsatelepre kerültünk. Mindennap mennünk kellett gyalog, sárban, esőben is. Kemény munkát végeztünk, szecskáztunk, kevertük az ennivalót, s a hátunkon hordtuk ki az etetőbe. Télen áthelyeztek a Balogh-tanyára, ez volt legmesszebb a szállásunktól. Később áttelepítettek a Borsós-tanyára, ott típuslakások voltak, melléképületekkel. Lavórban mosakodtunk, közös tűzhelyen főztünk, azon melegítettünk vizet. Egyetlen váltás ruhánk Esküvői kép, már nehéz évek után volt, ünnepet csak lélekben tartottunk, mert folyton dolgoznunk kellett. 1953. január 6-a is örökre bevésődött az emlékezetembe. Hideg volt, esett az eső. Akkor hozták a kunmadarasiakat, és tették le őket a térdig érő sárba. Volt köztük beteg, gyermek, öreg. Nagyon siralmas látvány volt. Sztálin halála és Nagy Imre beszéde 1953 júliusában meghozta a fordulatot. Bennünket szeptember végén engedtek el, édesapám akkor kapta meg a szabadulólevelet. Öszszecsomagoltunk, sorstársainktól elbúcsúztunk, felszálltunk a Füzesabony felé induló vonatra. Úgy éreztük, mi vagyunk a legboldogabbak. Ám amikor hazaértünk a falunkba, Besenyőtelekre, rádöbbentünk, hogy a nagy semmibe jöttü nk. A házunkba nem térhettünk vissza. Nagyszüleink fogadtak be bennünket, 1956-ig velük laktunk. Mi történt ezután? Munka után kellett nézni, hogy meg tudjunk élni. Budapestre a nagynéném vitt fel, a MÁV-ruhaneműraktárban dolgoztam. Másfél év után a főnökség kapott a besenyőteleki tanácselnöktől egy levelet arról, hogy megbízhatatlan vagyok. 1955. április 30-án mentem férjhez, utána végig otthon dolgoztam. Volt egy kis bérelt földünk, azon kertészkedtünk. Két gyermekem van, egy fiú, egy lány. Sokat dolgoztunk, de mindig békességben éltünk. A földet aztán szétosztottuk a gyerekeinknek, most ők gazdálkodnak rajta. Három unokám van, remélem az ő életük nem lesz olyan göröngyös, mint a miénk volt. Sokat imádkozom ezért. Úri József Besenyőtelek Látogasson el hírportálunkra! HEOL.hu Éljenek a családtámogatási kedvezményekkel, javasolja egri levélírónk a házasulóknak kel, de maga nem hiányozhat a munkából!” Azóta is fáj ez a mondat. Végül a falun élő szüleim fogadtak a kicsihez dadát, mert ők is dolgoztak. Gondolom, más is volt hozzám hasonló helyzetben, ezért családonként egy-két gyermeket vállaltak csak. Az én fiam ugyanakkor már a mai kor szellemében él, neki négy gyermeke van. Tehát kedves fiatalok! Éljenek a kormányunk által kínált kedvező lehetőségekkel! S akkor még a nagyszülői gyedről nem is tettem említést. Ungváriné Eger EGER Naponta olvasom a Heves Megyei Hírlapot, amelyben legutóbb is a gyermekáldás fontosságára hívták fel a figyelmet. Szerepel a reklámokban is, hogy babaváró támogatást kapnak a fiatal házasok. Minden fórumon tájékoztatnak a csők lehetőségéről, a kedvezményes hitelakciókról, az esetleges tartozás csökkentéséről, elengedéséről. Tudjuk, hogy kormányunk részéről milyen fontos a magyar lakosság számának növelése, és ezzel egyetértünk. Én is bátorítani akarom a fiatalokat, örüljenek ennek, és éljenek a lehetőségekkel! Mondanék egy ellenpéldát a mi időnkből. Idősebb asszony lévén ma is fájóan tör rám az érzés egy-egy emlék kapcsán. Iskoláim elvégzése után bankban dolgoztam. Férjhez mentem, megszületett a kisfiúnk. Egerben anno működött a dohánygyári bölcsőde, óvoda. Munkába menet ide adtam be a gyermekemet. Előfordult persze, hogy belázasodott, és telefonáltak, menjek érte, mert közösségben nem tartózkodhat. E sorokat sajnos nem olvassa az a főnököm, mert már nem él. Behívott a szobájába. Közölte: „Tegye a gyerekét ahová akarja, nem érde-Mi jelentene nagyobb örömet, mint a család? Képünk illusztráció Fotó: Shutterstock Olvasónk bátorítja a gyermekre vágyó ifjakat
