Heves Megyei Hírlap, 2019. május (30. évfolyam, 100-125. szám)

2019-05-25 / 120. szám

szerkesztoseai tereoaszta MUTASD, HOGY UTAZOL, MEGMONDOM, MILYEN EMBER VAGY helyőrség Leczo Bence Erdős István Aprótörpe indiánok című könyvének illusztrációja (Pagony kiadó, 2012) Winston Churchillnek tulajdoní­tott mondás, hogy minden ember annyit ér, amekkora dolog képes őt felidegesíteni. Az utazásról el­mondhatjuk, hogy az egyik leg­tipikusabb tevékenységünk, ahol rendszerint történhetnek, és tör­ténnek is váratlan dolgok. Járat­kimaradás, késések és a pillangó­hatás alapján ezek messzemenő következményei. Lekésett állásin­terjúk, randik, temetések, üzleti ebéd, ballagás, születésnap, és so­rolhatnám. Ha van olyan formája az uta­zásnak, ahol szinte predesztinált, hogy késés történik, az a vasút. Leginkább a MÁV miatt, bár mióta figyelem a külföldi vasúttársasá­gok késéseit is néha, nem annyira magyar dolog ez, mint gondol­nánk. A MÁV-ból kiábrándult, és cseh vagy szlovák vasutat sztáro­­lók gyakran nincsenek azzal tisz­tában, hogy Szlovákiában mind­össze két fővonal létezik, mind a kettő Kassát és Pozsonyt köti ösz­­sze, és bizony nem ritka a három­negyed órás késés sem arrafelé. Persze a szomszéd füve mindig zöldebbnek tűnik. Úgy két hete tartottam haza, keletre Budapestről. Akkor még nem járt Budapest-Hatvan vi­szonylatban pótlóbusz, ami ismét egy érdekes adaléka a hazautazás­nak, egyszer kellett átszállnom, Szerencsig IC-vei, onnan pedig személyvonattal terveztem menni Sátoraljaújhelyre. Épp cigiztem Szerencsen, mikor a hangosbe­mondó bejelentette, hogy a csat­lakozó személyvonat aznap nem közlekedik, majd az egy órával későbbivel kell mennem. Ami azt jelentette, hogy Sátoraljaújhelyen két órát várhatok, mert onnan még ritkábban jár vonat. Egy fél­hangos kacajjal meg egy sóhajjal elintéztem a dolgot, de volt, aki ordítva kezdte szidni a MÁV-ot, és a váróterembe érve a pénztároso­kat is, mintha egyáltalán bármiről tehetnének. Pedig mindenki tart valahova, és azt hiszem, senkinek nincs fölösleges egy-másfél-két órája. Aztán olvastam, hogy a sere­­metyjevói reptéren kigyulladt egy orosz gép. Sokan bennégtek. arca APUCIFOCI Tetszem a lányoknak, az ideálok változnak (Bakter Brothers: Te sem vagy szebb, mint én!) Az apucifocira általában oviból jövet, pén­tek délután, kora este kerül sor, a közeli parkban, lehetőleg füvön, mert az apuci sérülékeny. Jön a többi apuci, meg néhány elszántabb anyuci, plusz persze a kölykek, ők az ürügy, nélkülük nincs foci. Izmos férfinevetés, összecsapó tenyerek, a munkaöltöny serény tréningnadrágra cserélése, egymás pocakjának sunyi tekin­tetű felmérése, elégedett nyugtázás: nem mi nézünk ki a legszarabbul. (Csak az a haj, csak azt tudnám feledni. De nini, már el is feledtem, olyan régen volt.) A pálya ki­jelölése a következő lépés: ötször öt métert jelölünk ki táskákkal, hogy szegény gyer­mekek bírják szusszal (valójában hogy sze­gény apucik nehogy infarktust kapjanak, mikor meg akarják csillantani az anyucik előtt hajdanvolt-sosemvolt dalijukat? da­liájukat? délcegségüket? valami ilyesmit). A gyerekek megszerzik a labdát, elszalad­nak vele negyven kilométerre, és hatalmas rúgásaikkal feltépik az érzékeny gyepet, fü­vestől. Apucik elégedetten mustrálják őket, na, majd mindjárt megmutatjuk mi, merre terem a magyarfoci! Egyesek bemelegíte­nek, vagyis egyszer leguggolnak, aztán a többiek segítenek felállni. Megiszunk né­hány sört, az nem árt, kell az üzemanyag, elégedett göcögés. Van persze egy nyavalyás (ő a legvéko­nyabb, utálja is mindenki), aki izotóniás (izomtóniás? - franc se tudja) vizet iszik, vagy mit, ha ma itt lincselés lesz, tudom, kié az áldozat szerepe. Kis kedélyes tré­­cselés, kocsik, üzlet, nagyerős férfikaca­jok, persze csak akkorák, hogy a félkörben álldogáló, frusztrált anyucik nehogy még idegesebbek legyenek, s otthon, este már kész a baj. (Velem sosem vagy ilyen kedves, bezzeg a barátaid! De mit csináljak, síijak vagy hallgassak? Esetleg igyák izotóniás vi­zet? Hát nem mondom, rád férne egy kis fogyás, alig kaptál levegőt. Mi?! Hogy én? Nem láttad, hogy futottam? Ja, mert pisil­ned kellett. És így tovább.) Has be, bicepsz ki, inkább a többi anyu­cinak, persze, micsoda milfek, a sporttárs nője mindig szebb. Kár, hogy így nem lehet Nagy Koppány Zsolt futni, sőt állni sem, mer’ egykettőre elfogy a levegő. Meglöttenyő hasak, felkarhúsok, sípoló lélegzetvétel. Hoztunk banánt? Ad­jál egyet. Adjál még egyet. Na kezdjük el végre, unatkoznak a gyerekek. A gyerekek közben csapatokra oszlottak, körbefutották kétszer az Egyenlítőt, és rúg­tak vagy hatszáz gólt - csapatonként. Hát igen, göcögünk lenéző elégedettséggel, mi is így kezdtük, de aztán profik lettünk. Fel­kocogunk a pályákra, visszahívjuk a köly­­keket, kell a biodíszlet, önáltatás-vonalon is. Laza passzolgatás, ami nem öli a bokát, és a térdre is inkább kímélő hatással van. Tudod, enbéháimaztam még pár éve, ott ment meg a térdem. (Mindenki tudja, hogy részegen elesett az ovis teadélutánt köve­tően, hazafelé. De azért bólogatunk.) Na, passzolj ide! Repül a labda, vagy hat métert is arrébb megy, lepuffan, az apukák sunyitámadó és bűnbánó tekintettel, lehajtott fejjel, alig észrevehetően integetnek egymás felé: te mész utána! Mivan?! Én?! De hát te rúg­tad el. Na igen, de tartalékolom az erőmet a grandfináléra. Végül érte küldjük az egyik hülyegyereket, ne tátsa itt a száját, dolgoz­zon csak szépen. Hétszáz kilométer per órás sebességgel vissza is hozza, rúg ötven gólt, két felnőtt is felbucskázik, mikor meg­próbálja elvenni tőle a labdát, de igyekez­nek úgy tenni, mint János bácsi a csatában (tudniillik: megbotlanak egy fűszálban). A gyerekek látják, hogy nem lesz itt sem­mi, elszaladnak, lelkesen játszanak, elé­gedetten nézzük őket, ügyes kölykök, bár persze a magasabb focihoz mit sem érte­nek. Na de majd mi. Figyelj, ki lesz a ka­pus? Mindenki szeretne kapus lenni, mert akkor nem kell futni. Igaz, könnyebben összetörik a mobil, de lehet közben nyo­mogatni. Kisorsoljuk a kapust, pisiszünet, cigi, kávé, pogácsa. Az anyucik körbeülnek egy pokrócon, kicsit lelógnak róla, de még elég formásak, kivált a sporttársaké. A gye­rekek pár méterrel odébb lemodelleznek egy Európa-bajnokságot, sérülések, sírás, üdvrivalgás, gólok százai. Mi közben meg­­szakértjük az előző napi meccset, a focihoz mindenki ért, a gúnyunk olyan gyilkos, hogy nem lennénk most a magyar váloga­tott tagjai helyében. Jól megadjuk a sok amatőr, mafla csicskának. Teó és a kutyus Felállunk, már aki tud, és aki feláll, az felrángatja azokat, akik bocsi ma sokat ül­tek az irodában, nem tudják, mi van velük, görcsöl a lábuk pár napja, nahát, sosem volt ilyenjüket, és felrohanunk a pályára. Negyedóra múlva mindenki elfoglalja a pozícióját, és elkezdődik a mesterfoci. Kicsi passzok, mert azok halálbiztosak, így az apucik, és akkorkákat rúgnak, hogy sosem ér el a labda a sporttársig. Újabb vádló tekintetek, hogy ki menjen a labda után. Van ez az új apuka, az izotóniás nyo­minger, ő futkos, mert neki még bizonyí­tania kell. Lelkes, mindjárt infarktust kap. Beszáguldanak a kölykök, megszerzik a labdánkat, elfutnak vele, látszik, hogy ösz­­szebeszéltek a kis mocskok, ordítva szidjuk őket, egy hétig nincs tévé, így beszél egy igazi férfi! Az egyik kiskrapek megszán (vagy csak félti a tévézését), visszarúgja a labdát, a legharsányabb apuka hangja elvékonyo­dik, és sírni kezd, a tökét markolássza. Anyuciék röhögnek (kivéve egyet), a fér­fiak villámkonzultációt tartanak, mindenki tud valami módszert a tök megmentésére: földre ültetik, a karjától fogva emelgetik, és földhöz veregetik a fenekét. Az viszont már biztos, hogy több gyermeknemzés nem lesz - ez itt ma eldőlt. Újra pályára állunk, a sebesült nyalogat­ja a sebeit (képzeletben, persze). Érzem, hogy itt az apucitekintély forog focilab­dakockán, megiramodom hát, ugyanis ha kellőképp felkúrom az agyamat, akár húsz métert is képes vagyok sprintelni. (2001- ben egyszer elértem a villamost, azóta minden évben megünneplem.) Felrúgom a labdát az anyjába, de a fán landol... azért ez már szinte gól. Ki mászik utána? Én biztos nem, nekem holnap dolgoznom kell, másszon az új apu­ka, a mászási tudományát még úgysem bi­zonyította. De csak nyugodtan, ne siessen, van még sör? Lassan telik az a kurva idő, és a gyerekek sem fáradnak, honnan van ezekben ennyi energia, sóhajtozás. Megiszunk még pár sört, az új apuka kapura rúg és kivédi, un­dorral nézzük. Végre az egyik gyerek véres­re sérül, van ürügy hazamenni. Útközben elmondjuk a gyereknek, hogy amíg nem látta, bizony hatezer gólt is rúg­tunk. Az sok?, kérdezi a szentem. Nagyon sok, biztosítjuk a kis oktondit, legyen büsz­ke az apjára a taknyos. U w. I aaaaaaaaB« I I t aaaaaaaaaH kArpAt-meoencei tehetséggondozó nonppofit kft * aaaaaaaaaac Főszerkesztő: Szentmártoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató: Demeter Szilárd • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő), Farkas Weilmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca), Szente Anita (szerkesztőségi titkár) • Karikatúra: Könczey Elemér • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nódai László • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-mail: szerkesztoseg okmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21. 2019. május \ A i *

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom