Heves Megyei Hírlap, 2019. május (30. évfolyam, 100-125. szám)
2019-05-18 / 114. szám
helyőrség BAL, JOBB, BAL, JOBB Par a Márton ideje. Seventeen elvegyült a poszthumánok és az emberek között, a lehető legközelebb állva a Legfelsőbb Bíróság épületét védő kordonhoz. Az első sorok felsikkantottak - persze csak az emberek. Aztán a döbbenet végigfutott a sokaságon, és a tömeg moraja exponenciálisan felerősödött. Az épületből ugyanis nem egy szóvivő lépett elő, hanem egy piros borítású poszthumán.- A döntést elhalasztjuk - harsogta a gépezet mesterségesen felerősített hangján. - Mivel értelmét vesztette. A Poszthumán Vezérkar átveszi a hatalmat. Az emberi lényeket megsemmisítjük. Kérem, sorakozzanak fel, és készüljenek a deportálásra! Ennyi volt az egész. Nem kellett ideológiát gyártani, zászlókat lobogtatni, katonai parádékat tartani, világháborút kirobbantani. Mindössze be kellett építeni a robotokat a társadalomba, és szépen lassan átvenni a hatalmat. Az embere-Fehér ujjaival bepötyögte a személyi azonosítóját, és megvárta, hogy az ajtó utat nyisson előtte. Ahogy az emberek meglátták, egységes tüntetőkből azonnal kétféle fajjá váltak szét. Az egyik oldal arcán mosolyokat és támogató gesztusokat látott, a többiek leplezetlen félelemből táplálkozó utálattal méregették. Ő mindezzel nem foglalkozott. Felszegte az állát, és hangtalanul elindult a maga útján. Úgy vágott át a tömegen, mint a nagy rocksztárok, bár ő a művészetet természeténél fogva nem érthette meg. Ahogy a tüntetés előtti kordonhoz lépett, megállt, és elolvasta a magasba emelt táblák feliratait. Kizárólag politikai jellegűek voltak, erről a témáról pedig neki teljesen más véleménye volt, mint az embereknek. LE A ROBOFÓBIÁVAL! - hirdette az egyik felirat, míg a másik a robotok ellen uszított. Mi vagy ők? Szinte mindegyik felirat a Kormány számára szólt, hiszen ma volt a napja. A Legfelsőbb Bíróság épp most döntötte el, hogy kaphatnak-e a poszthumánok, vagyis az őhozzá hasonló teremtmények az emberekkel egyenlő jogokat, vagy sem. A probotok, vagyis a poszthumán populációt támogató emberek és a robofóbok vitája az utóbbi egy évben a tetőfokára hágott, és ezen a döntésen múlt, hogy lesz-e polgárháború, avagy sem. Őt mindez egyáltalán nem érdekelte. Tudta, hogy az emberi jogok túl vannak értékelve, mert az ember mindig is irtani fogja a kisebbségeit, végül is így éli ki a saját frusztrációit. Az erőszak annyira bele volt kódolva a viselkedésükbe, hogy képtelenség lett volna bárkit is azzal vádolni, hogy békeszerető. A háború elkerülhetetlen volt, és nekik, poszthumánoknak, akik az első Instagram-generációból nőttek ki, az volt a feladatuk, hogy leszámoljanak önmaguk régebbi verziójával, az emberiséggel. A poszthumánok felette álltak az érzelmeknek. Talán ezért nem értettek semmit a művészethez. A háborút azonban nem fegyverekkel fogják megvívni, ahogy az emberek gondolták. Nem, ők ennél sokkal kifinomultabbak.- Hé, mit állsz itt? - förmedt rá egy robofóbiát támogató táblát szorongató férfi. - Menj vissza a szeméttelepre, ahonnan jöttél! A poszthumán nyakon ragadta a férget, és mesterséges izmainak segítségével olyan messzire hajította, hogy eltűnt a tömegben. A körülötte állók sietve félrehúzódtak a közeléből. Csak egy alacsony, idős nő maradt mellette.- Ne is törődj vele - mondta neki. - Csak irigy.- Hamarosan irigy hulla lesz - közölte szenvtelenül mosolyogva a poszthumán.- Ejnye, nem kell így beszélni - halkította le a hangját az öregaszszony. - Hogy hívnak, fiam?- Seventeen.- Ezek az emberek csak frusztráltak - közölte a nő. - Ne is törődj velük... Seventeen illedelmesen biccentett, majd előresietett. Fekete-fehér színével úgy festett, mint egy mesterséges teremtmény, és bár valóban robot volt, elég értelmes ahhoz, hogy felfogja: sokkal emberibb az embereknél. Egyetlen robot se szerette, ha robotnak hívták. Ők az emberi faj továbbfejlesztett poszthumán változatai voltak, nem holmi gépek. A tömeg szinte teljesen elcsendesedett, amikor eljött a bejelentés két évekbe tellett hozzászoktatni a poszthumánok jelenlétéhez. A normalitás mindössze divat és megszokás kérdése - a poszthumánok olyan megszokottá váltak, mint a koton. A hatalomátvétel egyetlen vércsepp nélkül zajlott le. A poszthumánok felépítették az emberekénél sokkal fejlettebb és kifinomultabb civilizációjukat, lényüknek eme elavult változatát pedig precízen megszerkesztett megsemmisítőtáborokba hurcolták. Az emberiség legszörnyűbb rémálma vált valóra, és nem volt senki, aki megmenthetné őket. A legismertebb Deep Six tábor, ahogy nevezték őket, a 13-as volt. Ez volt a legnagyobb, és az embereket egyáltalán nem használták munkaerőnek. A poszthumánok kényelmes szobákat biztosítottak a családoknak, egy fényűző börtönt, ahol mindenki békében várhatott a beteljesülésre. Még a vallásos emberekre is gondoltak. Voltak templomok, zsinagógák, mindenféle zarándokhely-másolat. Seventeen is itt szolgált, mert testközelből akarta megnézni, hogyan váltják le az előző verziókat. Ezúttal palást lógott a válláról, ami a magasabb rangú tisztek kiváltsága volt. Peckesen, büszkén járt a felsorakoztatott fehér ruhás emberek között. A tekintetük már homályos volt, hatott a láthatatlan gáz, ami eltompította annyira az elméjüket, hogy ne fogják fel, mi fog történni velük. Emberi, humánus megoldás volt, poszthumánus. Nem olyan, mint amilyet ők követtek el a sajátjaik ellen. Most az, hogy ki érdemel meg mit, teljesen irreleváns. Seventeen intett, mire az embersor elindult. Úgy festettek, mint a még élő, feldolgozásra váró hús. Azok is voltak, vízből álló, nyálkás tömegek. Lejárt az idejük. Egy hatalmasan tátongó barlang felé mentek - a nyitott ajtó felé, amely arra ítéltetett, hogy felfalja az egész emberiséget. Odabent gondosan előkészített ágyak vártak rájuk. Az idegméreg, amit beengedtek a helyiségbe, egy tizedmásodperc alatt hatott. Észrevétlenül, békében pusztultak el, miközben poszthumán felvigyázóik ott járkáltak közöttük. Rájuk nem voltak hatással a hasonló mérgek, lévén szuperior konstrukciók. Mindez évekkel ezelőtt történt. Seventeen megöregedett, az emberiségnek pedig nyoma sem maradt a bolygón. Csak a poszthumánok maradtak - fehérek, feketék, pirosak és ezek keverékei. Mindegyik szín jelentett valamit, de már egyikük sem törődött az efféle megkülönböztetésekkel. Végül is a megkülönböztetés okozta az emberiség pusztulását is, gondolta Seventeen. Itt álltak, egy helyen, az összesen. Mindössze egymillió felsőbbrendű értelmes teremtmény. És arra készültek, hogy tömeges öngyilkosságot kövessenek el. Az emberiség pusztulása után jól éltek egy darabig, helyrehozták a károkat, amiket az emberek okoztak ennek a bolygónak. De idővel elvesztették a céljukat és a létüknek az értelmét. A poszthumánok elkezdtek unatkozni. Logikai szempontból az unalom a véget jelentette. Az unalom volt az a halál, amit még egy oly felsőbbrendű lény is értelmezni tudott, mint ők. A poszthumánok halálnak megfelelő szenzációja az unalom lett. Ezért hát építettek egy ezer kilotonnás bombát. Olyat, amelyiknek a puszta közelségétől is akadozni kezdenek a motorikus funkcióik. A rakéta odafent csüngött az égen, egyre gyorsítva közeledett feléjük. Ha kipusztítja őket, a Föld végre visszatérhet a saját örök körforgásába. Seventeen arra gondolt, hogy szívesen megnézné, vajon újra kifejlődik-e az emberiség. Bár ami azt illeti, a bombájuknak hála valószínűleg még a rovarok sem maradnak meg. Ahogy a felé száguldó rakétát figyelte, eszébe jutott egy régi kifejezés. Ezt a szót sem ő, sem poszthumán fajtársai nem tudták értelmezni, sem megmagyarázni. De ahogy a rakéta közeledett, előrevetítve a robbanást, a sugárzást és a teljes poszthumán populáció azonnali és végleges pusztulását, Seventeen végre megértette a jelentését. Sosem lett volna képes önmagától létrehozni, de már tudta, hogy mi az. Ez a művészet. A bomba becsapódott, és szemvillanásnyi idő alatt elenyészett minden. A gombafelhő a magasba emelkedett, mintegy figyelmeztető mutatóujjként: eljött a végső pusztulás ideje. Annyi halált hozott létre, amennyit csaktudott. A Föld letarolt felszíne évezredekig nyögte az életet. Hosszú időbe telt, míg teljesen kihalt. Óceánjai kiszáradtak, felszíne köves homoksivataggá változott. Mindez lassan, nagyon lassan játszódott le, békében és egyetértésben. Csendes halál volt. A Mongol Cirkusz Társulat akrobatáinak ugrókötélszáma Fotó: Urbán Adám (Fővárosi Nagycirkusz) Daniel Góllá egyedülálló repülőmodell-száma látható Budapesten Fotó: Urbán Adóm (Fővárosi Nagycirkusz) novella IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2019. május
