Heves Megyei Hírlap, 2019. március (30. évfolyam, 51-75. szám)

2019-03-16 / 63. szám

szerkesztoseai terepaszta II helyőrség ÍGY beszel március Farkas Wellmann Endre Az emlékezés mindig együtt jár némi eleganciával, és az ember hajlamos boldogan hinni, hogy a tavasszal együtt ezt is elhozza minden évben a barkabontó nőna­­pos-forradalmas március. A véko­nyabb kabátot, a nyúló nappalokat, az év első esőit, csupa csábítás, mondhatnánk, aztán a kiserkenő füvet, az áradó patakokat nézegeti az ember, amint birtokba veszi újra az élet az élettelent, a valami a sem­mit, a változni akaró a változatlant. Az emlékezésben elegancia, a vál­tozásban titok rejtőzik: ilyenkor va­lamit ígér a múlt, az ismerős dolgok megjósolnak valamit az ismeretlen jövőből, ha nem is konkrétan, de mégis sejthetően arról, hogy annak fényében, ami volt, mi várható a jö­vőben. Kicsit ilyenek az ünnepek, pontosabban kicsit ilyenek is - azt is üzenik, hogy szeressük jobban önmagunkat. Pedig alig volt még pár igazi ta­vaszi nap, alig volt sétára alkalmas délután vagy jókedvű munkára való idő. De pár napsütötte óra is sok mindenre elég: sok minden benne tud lenni. A tavasznak ezek az első percei hozzák el azt a bizo­nyos fennköltséget, amikor ünnepi ruhát kíván magának a lélek, ami­kor kilép a téli szürkeségből és vá­gyik arra, hogy megmutatkozzék. A megmutatkozás vágyában pedig a szépség vágya van. Önnön szép­ségünk megmutatásának igénye. A hité, hogy emberből vagyunk. A március csodája pedig ez, hogy megerősödik minden tavasszal ben­nünk ez a hit, így év elején, a szán­tás és vetés idején, rügyfakadáskor, hóolvadáskor, ahogyan érezhető lesz az élet és az élni akarás méltó­sága. Márciusban magyarnak lenni is jobb - hogy is felejthetnénk ki leg­fontosabb ünnepeink emlékezetét? Ahogy telik az idő, az ember egy­re inkább felnő az ünnepeihez, és igen, így márciusban nem árt éven­te megerősödni ebben a tudatban, hozzátenni valamit a fogalom bel­ső, személyes jelentéséhez, amitől majd több lesz a következő márci­us is. Az emlékezés eleganciája az azonosulás a titokkal. Szimbólu­mokban megélni az önazonossá­got, szimbólumokban felmutatni az emberi létezés talán legnagyobb parancsát: a szabadságot, és emlé-A történelem pillanatai kezni mindarra, ami ebben a saját felelősségünk. Vér és halál emléke, de amelyen újraéled a világ, ame­lyen győzedelmeskedik a jó. Az emlékezés, a tavaszi ünnepek ezt hozzák el a világ újraéledésével, amikor minden változás körülöt­tünk azt mondja, hogy igenis, az élet van és az élet maga a szabad­ság. Ezt a csodát pedig nem lehet megcáfolni, ez minden évben eljön, és minden évben elhozza ezt az üzenetet. Az életét. Ilyen az én márciusom: élettel és emlékezéssel teli, feladatokat adó, kihívásos, emlékezős és elegáns. Az élet végtelenségének eleganciá­ja telepedik rá és ragyogtatja fel, a szabadságot adja parancsba és az életet. Minden kokárdában, min­den rügyben vagy áradó patakban, minden barázdában és elvetett magban ez van. Mert más nem le­het. tarca HANG(ADAT)HORDOZÓ Repült a nehéz hanglemez, kecses ívet írt le, és megállt Dodóka fejében. Jimi Hend­­rix-válogatáslemez volt, nem csoda hát, hogy Dodókának egy csomó pszichedelikus látomása támadt, tizenkét évéhez képest kissé korán. Igaz, hozzászokott már, néhány napja a tűzből kirobbanó spraypalack talál­ta el úgy, hogy hosszú percekig csak makog­ni tudott, és hetekig csinos kör díszelgett a homloka közepén. A mindkét tudattágítását előidéző személy én voltam. Az utóbbit kis­sé megbántam, mert Dodóka fejbőrét mint­egy tizennyolc öltéssel varrták össze, engem meg atyai pofonok jótékony özöne próbált visszakergetni a csendes, jó gyerekek világá­ba (sikertelenül). Zeneszeretetem pár éves koromban kez­dődött, amikor apám minden kapcsolatát latba vetve vásárolt pult alatt a közeli falu szövetkezetében egy orosz Majak orsós magnót. Kapott hozzá két üres szalagot is, tévészerelő barátjánál divatos olasz sláge­reket másolt rá, majd büszkén hazahozta a tizenöt kilós, pehelykönnyű orosz műre­meket. Ünnepélyes körülmények között te­tetett fogadalmat velem, hogy nem szedem szét a készüléket, majd könnyednek tűnő mozdulattal elfordította a nehéz bekapcso­lógombot. Két hét múltán kívülről fújtam a harsány slágereket, szüleim nagy kese­rűségére. A maguk módján álltak bosszút, zeneiskolába írattak, ahol majdnem végleg elment a kedvem a zenétől. Nagyszüleim halálakor megörököltünk egy lemezlejátszót, a hozzá való kislemezek­kel együtt. Hegedű szakos nővérem tüstént lecsapott rájuk, ebbe beleszólásom nem lehetett, egyébként is kiskölyöknek kuss a neve. Ám szobakitiltása ellenére gyakran belopóztam hozzá, hallgattam a korongo­Formók kát. Aztán egy szép napon (és ez nem egy­szerű szólásforma, tényleg szép volt az a nap) fölfedeztem egy nagylemezt (LP-t) a szekrényében, melyen nagy, piros betűkkel ez állt: AC/DC. Alatta furcsa alakok vigyo­rogtak, egyikükön ördögszarvas sapka volt. Remegő kézzel helyeztem a lejátszóra az ér­tékes korongot és kapcsoltam be a lejátszót. Húsz perc elteltével úgy rám ragadt a rock­zene, mint kutyára a bolha, kullancs, rüh vagy bármiféle élősködő. A kitűnő ausztrál együttes Highway to Hell albuma volt az, hogy miként jutott hozzá a nővérem, örök titok maradt. Valami orosz kalózkiadás le­hetett, sercegett kegyetlenül, néhány leját­szás után tönkrevágta a hangszedő tűjét, szerencsére akkoriban fillérekért lehetett cserélni. Később nővéremet a hangszer­tanulástól eltanácsolták (hiába véste mű­vésznevét szekrénye oldalába: Edy Honda hegedűművész), fájdalmát különféle szeán­szokon vezette le: könyvet kötött át, kulcsot helyezett bele, amit ujjal kellett tartani, ha a könyv jobbra billent, igent jelentett, ha balra, akkor nemet. Persze én tüstént Bon Scott, az AC/DC egykori énekesének szel­lemét akartam megidézni, pár kérdés után felajánlottam, hallgasson meg néhány dalt a tulajdon szerzeményei közül. Nővérem és barátja mérgesen néztek, kénytelenek vol­tak hosszú percekig tartani a nehéz könyvet, míg én átszellemülten hallgattattam Bonnal a dalokat. A szeánszot tilos volt megszakí­tani, ellenkező esetben az entitás a házban marad, amiből nagy kalamajka lett volna, mivel a kommunizmus és Ceau§escu szelle­me már ott kísértett, nem hiányzott egy sza­badszájú, cinikus, nagyivó, kapitalista, skót felmenőkkel rendelkező ausztrál énekes is. Tizenéves koromra a családiékszer-szám­­ba menő orsós magnót teljesen kisajátí­tottam. A város egyik végéből a másikba cipeltem, másolatok készítése végett. Ze­netáramat szinte teljesen a bluesalapú zene töltötte ki, ráadásul a cipeléstől komoly karizmokra tettem szert. Ki mondta, hogy a zene káros az egészségre? (Bár lehet, hogy Kurt Kobainnek, Jim Morrisonnak, Miklóssi Szabó István Hendrixnek és Dodókának más erről a véleménye.) A hanglemezekről sercegésük, sistergésük, akadozásuk, barázdaszökésük végett fölényesen beszéltem - ki is dobáltam valamennyit, így került Dodóka is a sürgős­ségire. Aztán jött a CD-lejátszó (kéthavi fizeté­sem ment rá), melyet a magnó erősítőjével használtam, hozzá kicsentem a lemezját­szóból a hangszórót, s hogy meglegyen a sztereóhatás, nagynénémék rádiójából is lenyúltam egy ósdi hangszórót. Csak a CD-k voltak megfizethetetlenek... úgyhogy amikor megjelent a zeneipart tönkretevő MP3 számítógépes fájlformátum, nem csoda, hogy állandóan a betárcsázós interneten lógtam, és loptam a dalokat, ahogy csak bírtam. Tetemes telefonszámlát kerekítet­tem, apám ordítozását néhány százassal el­csendesítettem (az orsós magnó szétszedé­sét a mai napig nem bocsátotta meg). így röppent el húsznál is több esztendő. Végigküzdöttem magam az összes fellelhető zenei formátumon, melyek felsorolását most elhanyagolom a technikai kihívásokkal küszködő olvasók megkímélésének érdeké­ben. Elég annyi, hogy végigmeneteltem a sztereó, kvadrofon, 5.1-es hangzáson, a vé­gén már a büfében is három-pont-egyes ká­vét kértem a három az egyben helyett. Aztán puszta kalandvágyból vagy nosztalgiából vásároltam egy lemezjátszót. Gyerekkorom meselemezeit akartam meghallgatni, me­lyek valahogy elkerülték a nagy pusztí­tást, s mielőtt észbe kaptam volna, remegő kezekkel helyeztem az AC/DC Back in Black lemezét a lejátszóra. Folytatásként tüstént vásároltam két hangszórót és egy húszéves erősítőt. És persze további leme­zeket: Johnny Cash, Guns N’ Roses, Hobo stb. Vigasztal a tudat, hogy Dodóka nem él a városban, én is kinőttem a hajigálós kor­szakból, na meg Murakami Haruki japán író is sok vinillemezt hallgat, ezért hátha belőlem is híres író lesz. Ha meg nem, ak­kor üsse kavics, a lemezek hangja amúgy is csodálatos, személyiségük van, ami ritkaság a digitális világban. |i L TA 1 ■■■(■■■■MM I 1 L aaanaaaaaGl KAPPAT.MEDENCEi TEMETSCUOONDOZÓ NONPROFIT KFT. OI^ÍESQIQjQdSIGIDSG^ Főszerkesztő: Szentmártoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató: Demeter Szilárd • Szerkesztőség: Ágoston Szász Kotolin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő), 1 Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt [novella, tárca), Szente Anita (szerkesztőségi titkár) • Karikatúra: Könczey Elemér • 1 Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • 1 Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróokodémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma 1 IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET E mail: szerkesztosegwkmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21. 2019. március

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom