Heves Megyei Hírlap, 2019. február (30. évfolyam, 27-50. szám)
2019-02-02 / 28. szám
2 szerkesztői terepaszta FANDANGO Szente Anita 9:00 Lép. Fut. Rohan. Vár. Lép. Fut. Rohan. Élvezem a haladást. Vizes. Száraz és meleg. Száraz és hideg. Vizes. Vizes és hideg. Megérintettem, és kíváncsi vagyok az ízére. Éreztem az ujjaimban, megnyaltam és kiköptem. Kérem a következőt! Bennebb úsztam. Merít. ízlel és elvár. Rohan és elvár. Keres és elvár. Édes. Savanyú. Keserű. Egyre keserűbb, és nem találom a sót. Kérem a következőt! Talán ha lemerülök, érezni fogom. Talán még fulladás előtt. Rohan. Fárad. Rohanok. Keresek, és nem találom. De keresek. S végül nem azt, amiért beúsztam, és nem is a kiutat, ízletessé válik a víz, és még a sót is érezni lehet benne, ha nagyon figyelek. A mozgástól felmelegszik, és már nem fázom. Haladok, és közben nem érzem a vizet. Fontossá válik az előző és érdekessé a következő. Bennebb úszók, és már nem érzem a különbséget a száraz és vizes között. Úszók és tetszik, ízlelek, és nem köpöm ki. Bent tartom, és megvárom, míg megszépül. Egyszer képes lesz rá. Addig is rohanok és várok. Futok és haladok. 11:00 Maradok tisztelettel. Az e-mail megírva. Küldés. Nincs kapcsolat. Enter. Megpróbálom most. Az internet egyszerűen nem ugyanaz ön nélkül. Fekete alakzatok fényes alapon. Ellenőrizze, nincs-e repülési üzemmódban. Egyenletes forgatag veszi kezdetét. Jobb irányba örvénylő ikon szippantja magába a Kedves A-t és helytelenül leírt lessz-t. Másodrangú, mégis alaposan válogatott szavak. Egy sem azonos a születésük előtti állapottal. Képzelt valóság. Kitartó forgás jobbra, egyenletes körözés a fehérségben. Valahogy meg kéne állítani a farkát kergető egeret. Hogy milyen farkat? Hát a valaha létezőt. 13:00 Keresem az ideális mondatot, nyoma veszett. Mintha már éreztem volna ugyanezt. Valaha kérdőjel vagy pontosvessző is követte, sőt néha idézőjellel is felbukkant. Hasonlított a ■ levegő színére és a felhő illatára. Bohókásnak nevezném inkább, sőt ki merem jelenteni, hogy olyan pöttyöslabda-szerű: gurult és gurult, ha közelebb hajoltam, dörmögött. (Lehet, hogy csak elképzeltem.) Nehezen becserkészhető volt és könnyedén elveszíthető. Egyszer láttam útnak indulni. Nem féltem, tudtam, hogy újra előbújik és beszélgethetünk. Persze ezt ő nem akarta, félt az emberektől, de az egyedülléttől is. Félt a kérdésektől, a válaszoktól is. Élvezte a játékot, de a tétlenséget is. Mégis, akkor lepett meg igazán, amikor csak úgy ült ott, és gondosan kifújta a szappanbuborékot. 18:01 Rendkívüli esemény történt. A tett színhelye zavaros és részleteiben roppant gazdag. Tudomást szereztünk egy tolvajról. Keresésére indultunk. Próbáltuk követni a gyanúsítottat, de mielőtt észbe kaptunk, nyoma veszett (az igazság az, hogy nyomon követtük a veszett gyanúsítottat, de észbe kaptunk). A lényeg, hogy megtartottuk a néhány lépés távolságot, álcáztuk magunk bokornak, figyeltük a gyíkokat és szívtuk a szívhatót. A nyomozás kimerített, a szívható elpárolgott, a szívás változatlan maradt, a gyík megdöglött, a figyelem bokorrá vált. 18:59 Várok! Várakozás... kérdések. Nem kaptam sorszámot. Fogalmam sincs, mikor következem. A piros székre ültem, talán így hamarabb észrevesznek. Nem tudom, hogy mi alapján válogatnak odabent. Csupán néhány hangot hallok, de nem ijesztő, nem meglepő, inkább csak idegen. Furcsák a mozdulataim. 23:00 Az autó körülbelül 70 km/óra sebességgel haladt előre. Egyetlenegyszer a szélvédőre is rápillantottam, véletlenül. Fákat, bokrokat és sárga fényeket láttam. A fények segítettek elkülöníteni a kinti levegőt a benti illattól. Nem I tudtam eldönteni, mi lehet az pontosan, talán egy kis csokoládé vaníliával, vagy eperrel, vagy citrommal. Ez a furcsa kombináció okozott valamiféle kábultságot. Megszűntem létezni, és a sebesség már nem volt kiszámítható. Megtanultam haladni a mozdulatlanságban. Fölöttem semmi, előttem fények, mellettem Te. Figyeltem a kockás ingedet és a pasztellszínű nadrágod, összemosódott. Egyre közelebb kerültem önmagunkhoz és minden kilométer hozzánk segített. Átlépjük a kint és a bent, a lényeg és lényegtelen küszöbét. 60 km/óra, 50 km/óra, 40 km/ óra... Éjfél Bárcsak megtanulnék táncolni! tarca A GÁLÁM BETETO A prágai Bulovka kórház vezetősége 1997. február 3-án közleményben adta hírül, hogy délután negyed négykor, az ablakpárkányra járó galambok etetése közben véletlenül kizuhant a kórház ötödik emeleti ablakából páciensük, Bohumil Hrabal nyolcvankét éves író, és halálra zúzta magát. Köszvénnyel kezelték, aznap engedték volna haza. Nem hitte el senki, hogy véletlen volt. De persze azt sem, hogy Hrabal öngyilkos lett, pontosabban hogy az esetre az öngyilkosság a megfelelő kifejezés. Sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy ott, a kórházi szobában, a galambokat nézve egyszerre drámai erővel rádöbbent, csupán egyetlen módon szerezheti meg a minden megalkuvástól mentes, testi és szellemi szabadságot: ha a galambokkal tart. Akkor már egy ideje tudtuk, maga írta meg, amiről korábban sejtelmünk sem lehetett: hogy a magát létező szocializmusnak nevező rendszer őt, az ellenzékiként tisztelt, világszerte csodált írót is a fogaskerekei közé rántotta: besúgót, jelentésírót csinált belőle. Mindenki megbocsátott neki, de ő biztosan nem bocsátott meg önmagának. Annál sokkal többet tudott az emberi lélekről. Tizenöt évvel korábban, 1982 nyarán természetesen senki nem tudott erről a tartótisztjén és annak egy-két felettesén kívül. (Tartótiszt: aki akkor nem élt, vajon érzi-e ennek a szónak a rettenetes súlyát?) Én is csak azt tudtam, hogy csodálatos író, akit ellenzéki aura vesz körül. A pályakezdő riporter már-már dilettáns naivitásával kitaláltam, hogy minden előzetes szervezés nélkül elmegyek Prágába, és interjút készítek vele. A magam költségén, hogy senki ne szólhasson bele. A prágai pályaudvarról begyalogoltam a belvárosba, szobát vettem ki egy útba eső nagy, modern szállodában. Valami fontos dolog részesének éreztem magam, igyekeztem kiélvezni a pillanatot, életemben először úri módon vacsorálni. Egyedüli vendégként, ácsorgó pincérek tekintetétől kísérve megvacsoráztam a kongóan üres, stílustalan, lakótelep-hangulatú étteremben, süteményt választottam az asztalom mellé gurított, inkubátor formájú zsúrkocsiról, whiskyt rendeltem, szivart szívtam és a szobámra írattam a fogyasztást. Másnap egy utcai telefonfülkében megkerestem Hrabalt a telefonkönyvben. Találtam is egy nevet: Bohumil Hrabal spisovatel. Ez biztosan írót jelent, gondoltam, hasonlít az orosz piszátyelre. Felhívtam, ő volt. Elkezdtem beszélni angolul. Megvárta, míg befejezem, valamit csehül válaszolt. Töredékes orosztudásommal próbálkoztam, rövid cseh válasz következett, ebből sem értettem egy szót sem. Szpasziva, thank you, elköszöntem. Ez így nem megy, gondoltam, nem is tudom, hogy képzelhettem. Megnéztem a címét, a térkép segítségével elbuszoztam oda, legalább lássam, hol lakik. Enyhe dombokon szétszórva magas panelházak. Szóval itt él, ezt látja, ha kinéz az ablakon, ha boltba megy. Világos, hogy segítségre van szükség, vissza a belvárosba, a magyar kulturális központba. Rokonszenves fiatalember van éppen bent, egyedül, látogató rajtam kívül senki, érdeklődéssel hallgat. Hrabal? Soha nem találkozott vele, kíváncsi lenne rá, hajaj. Igen, segít, tolmácsol, de egy kérése van: ne mondjam el senkinek. Hrabal politikailag kényes. Olyan ellenzékiféle. Jobb, ha ő, a magyar állami alkalmazott hivatalosan nem szerepel ebben a dologban. Telefonál, siker. Hrabal másnap délután négykor vár minket az Arany Tigrisben. A híres Arany Tigris, u Zlatého Tygra, óriási. Találkozzunk fél négykor a magyar kulturális központban, onnan rövid séta. Holnap Hraballal találkozom! Interjút ad! Van egy szabad délutánom és másnap délelőttöm, gyalogolok, nézelődöm. Mintha az egész várost egyszerre állványozták volna fel, mindenütt gerendaoszlopok közt bujkál az ember. Át a Károly hídon, a prágai „Budára”, a Hradzsinba. Megállók a Kolozsvári testvérek Szent György-szobra előtt. Milyen kár, hogy ez a szobor nem otthon van, a budai Várban volna a helye. Milyen szerencse, hogy itt van, nem tudták elpusztítani a törökök, mint a két királyszobrot, amelyeknek máig fáj a hiánya. Másnap délelőtt is séta, aztán irány a kulturális központ, onnan az Arany Tigris. Boltíves terem, hosszú asztal, nagy társaság, talán húszán is lehetnek, belül, hátul ott ül Hrabal, kicsi, kerek fejű, kopasz ember, előtte korsó sör. Megállók a terem ajtajában, segítőm odafurakszik Hrabalhoz a sűrűn álló székek között, beszél vele, egyedül kijön. Nem itt lesz az interjú, egy másik helyen, mindjárt jön Hrabal, várjunk a külső teremben. Végre jön, rövid kabátot, sapkát vesz, megyünk, balról Hrabal, középen a tolmács, jobbról én. Hrabal halkan beszél maga elé. Tudod, mit mond?, kérdi a tol-Bencsik Gábor mács.- Nem, nem tudom. Egyfolytában káromkodik, mint a jégeső. Mit mondjak erre? Semmit. Minden rendben lesz. Jellegtelen presszóhoz érünk, leülünk a piros műbőrrel behúzott, támlátlan vasszékekre, a kerek asztal mellé. Mintha otthon lennénk, Pesten. Kávét kérek és kólát, a tolmács szintén, Hrabal nem kér semmit. Diktafon az asztalon, jegyzetfüzet, toll, kezdünk. Korrekt és udvarias, minden kérdést megvár, mindenre részletesen válaszol. A végén föláll, fizetne, nem hagyjuk, kezet fog, elköszön, megy vissza az Arany Tigrisbe. Büszkén vittem haza az interjút. De a főszerkesztő nem adta le. Nem mondta, hogy nem kell, csak elfektette. Majd, majd. Teltek a hetek, semmi. Aztán szerencsés fordulat, a főszerkesztő szabadságra ment, a helyettese azon a héten leadta. Nem volt nehéz kitalálni, hogy miért így: ha a pártközpontban botrányt csinálnak, őt állítsák a szőnyeg szélére a főszerkesztő helyett. Hiszen Hrabal politikailag kényes. Olyan ellenzékiféle. Jobb, ha a főszerkesztő kimarad ebből. Nem lett botrány. Egyáltalán semmi visszhang sem lett. De én örültem, büszke voltam, küldtem egy példányt Hrabalnak. Talán megkapta, talán kinyitotta az újságot, megnézte a cikket, ha nem is értette. Talán bosszankodott, hogy majd ezt is bele kell írnia az esedékes jelentésébe. Aztán talán kinyitotta az ablakot, és magokat szórt az ablakpárkányra a galamboknak. És talán nézte, ahogy szabadon röpködnek a magas panelházak között. ■j 1 anaaaaaiiiin 1 1 L aaaaaaaaaHl kArpAt-medencei tehetséggondozó nonprofit 1 W3Q0DD990IIEI Főszerkesztő: Szentmórtoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató: Demeter Szilárd • Szerkesztőség: Bonczidai Éva (felelős szerkesztő), Farkas Wellmann Endre (vers), 1 Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca), Szente Anita (szerkesztőségi titkár) • Karikatúra Könczey Elemér • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • 1 Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróokadémia programja gondozásában A melléklet támogatója Emberi Erőforrások Minisztériuma 1 IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-mail: szerkesztosegfokmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21. 2019. február V i
