Heves Megyei Hírlap, 2018. november (29. évfolyam, 254-278. szám)
2018-11-13 / 263. szám
2018. NOVEMBER 13., KEDD 12 INTERJÚ Nyáry Krisztiánnal könyvekről, levelekről, irodalmi kánonról, fiatal írjál és szeressél - olvasni Nyáry Krisztián: sok kérdést vet föl a minket körülvevő világ, a művészeknek pedig az a dolga, hogy válaszokat keressenek Fotó: Ebner Béla EMI? Néhány nappal azután, hogy eljutott a könyvesboltok polcaira Nyáry Krisztián író, irodalomtörténész, kommunikációs szakember, könyvkiadó legújabb, az irodalomszeretők által már nagyon várt, írjál és szeressél című könyve, a szerző Egerben járt. Egy rendhagyó irodalomóra, s egy közönségtalálkozó között beszélgettünk vele a Senator Ház kockás terítős asztalánál, őszi verőfényben. Egres Béla szerkesztoseg@hevesmegyeihirlap.hu- A Pásztorvölgyi gimnáziumból jössz, ahol rendhagyó irodalomórát tartottál. Adódik a szerény visszautasításra váró párhuzam, miszerint könyveid által te nem csupán a diákságot, de „egész népedet tanítod, nem középiskolás fokon...”- Ebben nincs semmiféle népnevelői attitűd. Úgy gondolom, az egyszerűen jó, ha az emberek olvasnak és érdeklődnek a magyar irodalom iránt. Az egész, tágan értelmezett, kulturális intézményrendszernek, melynek ezer ága-boga van - s amiből én a könyvkiadással foglalkozom -, legnagyobb problémája, hogy az emberek járnak színházba, hangversenyre, kiállításokra, megvásárolják a könyveket, de mi lesz a fiatalokkal, a legfiatalabb generációval!? Mi történik, ha őket már mindezek nem érdeklik, ha megszakad ez a sokgenerációs történet!? Én nem vagyok ez ügyben pesszimista. Azt látom, hogy a fiatalokban is van jelentős érdeklődés meg affinitás, de kétségtelen, hogy más és új csatornákon lehet hozzájuk eljutni. S ebben fontos szerepe van a személyes találkozásnak. Az a legkevesebb, hogy én oda megyek, fontosabb, hogy lássanak hús-vér szépírót. Tapasztalják meg, hogy nem csak feketefehér fényképeken látható halott férfiak lehetnek írók.- Ma kiből lehet író?- Egy könyv elkészülte az elmúlt kétszáz évben nemigen változott. Bejön egy kézirat, van hozzá egy kiadó, kinyomtatják és meg lehet fogni. Ami azonban odáig elvezet, hogy egy szerzőnek könyve legyen, és ami még fontosabb, hogy olvasói legyenek, az rengeteget változott az elmúlt 10-15 évben. Valaha úgy lett költő valaki, hogy írt egy verset, ami megjelent az egyetemi lapban, a városi újságban, a megyei folyóiratban, aztán az Élet és Irodalomban, és öt-tíz év múlva lett verseskötete. Ma bárkinek lehet könyve, csak az olvasóknak nem egyértelmű, mihez nyúljanak hozzá. Például azért, mert a napilapokban nincsenek versmellékletek, kritikák se nagyon. Nincsenek a rádióban, televízióban irodalmi műsorok. Ha nagy ritkán egyegy írót megkérdeznek valamiről, az nem az irodalommal foglalkozó, hanem közéleti kérdés. Ezért az olvasó - különösen a fiatal olvasó - kicsit magára van hagyva. Ezért értékelődtek fel a személyes találkozások, hogy lássák, van kortárs irodalom. Az oktatásból is hiányzik, hisz nem jutnak el odáig, kronologikus szemléletben tanítunk ugyanis. Ráébredtek az írók is, hogy oda kell menni az olvasókhoz, találkozni kell velük, ha a műveiket el akarják juttatni az emberekhez, mert ez közösségi élményt is jelent.- Ha már közösségi élmény! Te éppen a Facebook segítségével jutottál el olvasóidhoz, sőt az ottani bejegyzések indították el könyveid sorát, melyekben megmutatod íróink műveken túli, azok mögött rejtező arcát. Leemeled őket a piedesztálról.- Nem hiszem, hogy ha kiderül egy szerzőről, művészről, hogy hús-vér ember, telve gyarlóságokkal, az rombolná az életművének a nimbuszát. Éppen az ellenkezőjét tapasztalom. Ha kellően izgalmas, érdekes egy életrajz, akkor a művekre is kíváncsiak lesznek az emberek. Ez érzékelhető is. Sok olyan visszacsatolást kaptam, még elsősorban abban az időben, amikor csak a Facebookposztokat írtam, hogy egy-egy írás után megnövekedett az író művei iránti érdeklődés. Feltételezni szoktuk, hogy ha valaki jó író, akkor kiváló ember is. Miért lenne így? Egy jó vers például akkor is jó vers, ha semmit sem tudunk a szerzőjéről, s akkor is jó, ha kiderül róla, hogy nem volt egy remek ember. Ráadásul, ha megismerjük az alkotót, kinyílnak olyan értelmezési lehetőségek, amik különben rejtve maradnának.- Ma láthatóan jó helyzetben van az irodalom. Minek köszönhető ez a fellángolás?- Összetett dolog ez, én is csak találgatni tudok. Világszerte, de legalábbis a nyugati kultúrában olyan bizonytalan korszakban élünk, amikor szükség van kapaszkodókra. Ilyenkor szeret az ember a múltba, illetve a művészetekhez fordulni. Nagyon sok kérdést vet föl a minket körülvevő világ, a művészeknek pedig az a dolga, hogy válaszokat keressenek. Ezért - azt látom -, nagyon fontos művek születnek, s az olvasók is keresik ezeket. Évről évre több szépirodalmi művet lehet eladni. Régen túl vagyunk az ezredforduló táján tapasztalt mélyponton. Persze nem tízmillióan olvasnak Magyarországon. Olyan hárommillió olvasó van, de ők több könyvet vásárolnak, többet olvasnak, mint korábban, s ez nagyon örömteli.- A boldogító művészeti pezsgés közepette vitatkozunk értékekről, hangsúlyokról... Kánonviták mindig voltak. Kazinczy kora óta ez természetes része az irodalomnak, a kultúrának. A kánon egy közösség által fontosnak tartott művek és szerzőik életművek öszszessége. Az is természetes, hogy a különböző nézetek néha összecsapnak. Probléma akkor van, amikor ezt az összecsapást politikai mezőben űzik és hatalmi játékoknak a részévé válik. Azt gondolom, hogy az irodalom nem ezen keresztül jut el az olvasóhoz, nem ezen múlik. Szerencsére a politikának sohasem sikerült igazán befolyásolnia az irodalmi kánont. Voltak ugyan a magyar történelemben olyan diktatórikus korszakok, amikor a politika eldöntötte, hogy mi jelenhet meg és mi nem, esetleg elnémítottak szerzőket. De szerencsére ezek az idők már mögöttünk vannak és rövid ideig tartottak. Az utókor pedig teljesen másként ítélt. Ennél sokkal összetettebb folyamat az, hogy mit tekint egy közösség, akár egy egész nemzet irodalomnak, mi az, ami igazán fontos számára. A politika egyetlen területen képes belenyúlni az irodalmi kánonba, ez pedig az oktatás.- Az államnak, a kormányzatnak mi dolga van ezzel?- Franciaországban tízévente felülvizsgálják az általános, illetve középiskolában oktatandó kánont, nem pártpolitikai alapon, hanem, hogy mik azok a kérdések, amikre éppen választ kell adjon az irodalom. Ehhez képest a magyar irodalmi kánon - ha a kötelező olvasmányokat vesszük - nem nagyon változik. Ráadásul kortárs irodalommal ritkán találkoznak a gyerekek. Pontosabban tízéves kor után válik ez problémává, mert előtte az énekelt versek révén ez megoldott, Magyarországon, sokkal inkább, mint bárhol. Hívhatjuk ezt Kaláka-kultúrának, vagy bármi másnak, mindenesetre az óvodában a legjobb kortárs költészetet kapják a gyerekek. Utána azonban elhisszük, elhitetik velünk, hogy a vers vagy az irodalom ki kell hogy legyen nyomtatva egy fehér papírra, s egy halott ember legyen a szerzője. Itt van az államnak feladata. Megszoktuk, belekényelmesedtünk a kronologikus oktatásba, s ennek sok negatívuma van, amit mindennap érzékelek rendhagyó irodalomórákon, fiatal olvasókkal beszélgetve. Az történik ugyanis, hogy először túl kell esni a legnehezebbeken: Homéroszon, Dantén, Zrínyin. S akinek ez ment, az a végén megkaphatja jutalmul azt, amit meg tud érteni: a kortárs szerzőket. De a legtöbben lemorzsolódnak. Ez pedig nem jó, mert amióta az emberi civilizáció létezik, nem találtak ki hatékonyabb eszközt az érzelmi tapasztalat továbbadására, mint az irodalom. Ez egy elsajátítható képesség. Lehet hatkötetes tanulmányt kiadni a társadalmi elmagányosodásról, meg hatnapos konferenciát szervezni róla, de annál pontosabban és tömörebben, mint „a semmi ágán ül szívem”, ezt nem lehet kifejezni. Ha ezt az ember elsajátítja, akkor az élet bármely területén tudja hasznosítani, legyen autószerelő, hentes, könyvelő vagy karmester.- Ezek szerint van tennivalónk az irodalom oktatása, népszerűsítése területén.- Jó lenne, ha nem tűnne el az énekelt vers a felsőbb osztályokban, hogy megmaradjon a kapcsolat a kortárs szövegekkel. De vannak jó példák, ilyen a Rájátszás, amiben kortárs költők és muzsikusok fogtak öszsze, vagy a slam kultúra. Amikor azt mondják, hogy a fiatalok nem érdeklődnek az irodalom iránt, azt szoktam mondani, menjenek el egy slam estre, s nézzék meg, hogy 15-18 éves fiatalok sorban állnak és pénzt adnak azért, hogy kortárs lírával találkozzanak, csak nem abban a formában, ahogy mi ezt megszoktuk. Van egy nagyon jó oktatási hagyomány, ami sajnos már kihalt, vagy csak nyomokban fedezhető föl, az önképzőköröké, ami a XX. század elején nagyon fontos volt. Nem azért, hogy minél több író meg költő legyen, hanem azért, mert aki próbálkozik, a vers- meg no-Nyáry Krisztián könyvei A szerző műveit a Corvina Kiadó gondozza. így szerettek ők - magyar irodalmi szerelmeskönyv (2012) így szerettek ők 2. - újabb irodalmi szerelmeskönyv (2013) Igazi hősök - 33 magyar (2014) Merész magyarok - 30 emberi történet (2015) Festői szerelmek (2016) Játékok és szerelmek - CD melléklettel - Ének: Kováts Kriszta, dalszövegek: Fábri Péter (2017) Eminent Hungarians (2017) Fölébredt a föld - Levelek, hősök, történetek 1848/49-ből (2017) írjál és szeressél - 125 szerelmes levél és történet (2018) Roppant személyes, s nagyon őszinte és egyben őszintétlen műfaj ez olvasókról is vellaírással, nem egyértelmű, hogy író lesz, az azonban biztos, hogy olvasóvá válik.- Legújabb, írjál és szeressél című köteted, szerelmes leveleken keresztül közelít íróinkhoz. Hogy született az ötlet?- Minden könyvem írásakor, akár szerelmi történet, akár másfajta életrajz, nagyon sok levéllel, meg ilyen típusú méta szöveggel - memoár, napló, emlékirat, interjú - dolgozom. A levélnek kitüntetett szerepe van, hisz legalább annyira szól arról, aki írta, mint arról, akinek írták. Ráadásul a levél történetében korszakhatáron élünk. Teljesen más ma a levelezés, mint volt az elmúlt néhány ezer évben. Az én generációmhoz tartozók szeme előtt még egy fehér lap jelenik meg, melyre kézzel vagy géppel valaki napokig érvényesnek szánt mondatokat írt le. Nem az a különbség a hagyományos és a digitális levelezés közt, hogy más a platform, hanem az azonnaliság miatt megváltozott a közölt információ is. Inkább beszélgetünk írásban, mint levelezünk. Amikor korábban írtunk levelet, ami néhány nap vagy hét múlva jutott el a címzetthez, annak legalább ennyi időre érvényesnek kellett lennie. Ezért egészen másképpen fogalmaztunk, mint ma. Éz érvényes a szerelmes levélre is.- Miért volt fontos számodra, hogy összegyűjtsed ezeket a szerelemszövegeket?- Roppant személyes, s egyszerre nagyon őszinte és egyben őszintétlen műfaj ez. Az ember magáról kíván mutatni valamit, ami esetleg jobb és szebb, mint a valóság. Ráadásul a szerelmes levél önmagában cáfolja azt a tényt, hogy érzelmekről csak írók tudnak írni. Az adott korról és a társadalomról is rengeteg dolgot megtudhatunk e leveleket böngészve. Ezek a monológok kicsit a magánszövegek és a műalkotások közötti határon mozognak. Ez alkalommal százhuszonötöt válogattam ki, de lehetne sokkal többet, biztosan lesz még folytatása, legalább egy kötetben. Nem is jó szó a szerelmes levél, ezek inkább levelek a szerelemről, van a gyűjteményben szakítólevél, meg minden hasonló, ahogy a szerelemnek is stációi vannak. Az első levél 1526-ban, a mohácsi csata előestéjén született, míg az utolsó 1976-ban. Minden kornak, társadalmi pozíciónak megvannak a stíluselemei, kötöttségei, de a mélyben mégis nagyon hasonlóak, mert ugyanazokról az érzelmekről van bennük szó.- Levelek közt turkálunk, de te mikor írtál utoljára hagyományos módon papírra, tollal levelet?- Nagyon régen. Húszéves korom óta, tehát az életem nagyobbik részében számítógépen levelezek. Egyik oka ennek, hogy nagyon csúnyán írok. Mégis, talán huszonéves koromban írhattam utoljára kézzel levelet, de kapni is nagyon régen kaptam olyat, amit élő ember és nem robotok írtak volna. De épp a közelmúltban hozott a postás egy klasszikusan kézzel írott levelet, amit a most 90 éves, volt gimnáziumi magyartanárnőm írt...
