Heves Megyei Hírlap, 2018. október (29. évfolyam, 228-253. szám)
2018-10-13 / 239. szám
Trnjrir. helyőrség ÍS ortre A 80 éves Szilágyi István köszöntése A KIZÖKKENT IDŐ KRÓNIKÁSA 7 Forrás: Nemzetmuvesze.hu A Kolozsvárott született és ugyanott élő, ám családi gyökereivel Zilahba kapaszkodó Szilágyi István nem az a fajta író, aki jótállna műveiért, vagyis aki igyekezne megragadni minden alkalmat, hogy közszereplései során- ahogy mondani szokta - fennforogjon a neve, emlékezetben tartatva alkotásait vagy figyelmet kicsikarni nekik. így s emiatt is alakulhatott ki róla az a benyomás, hogy rejtőzködő alkat, élete, sorsa alakulását szinte titokban tartó. S valóban, ő maga is mintha azon lenne, hogy megerősítse ezt a látszatot, amikor nem gyűjti egy kötetbe s nem adja ki azokat az önéletrajzi, emlékező írásait, amelyek pedig egyenesen azt tanúsítják, hogy irodalmunkban kevés prózaíró van - ha van egyáltalán -, aki hozzá hasonló aprólékossággal rajzolta volna meg a családfáját. Családtörténete egyrészt tényszerű, a társadalmi-történelmi változások hitelességével ható, másrészt az anekdotikus előadásmód szellemességével, fordulatosságával élő. Csupa olyan emlékiratféléről van szó, amelyek a maguk idejében megjelentek annak a hetilapnak, az [Ttunknak az évkönyveiben, amelynek előbb riportere, majd a hatvanas évek végétől a rendszerváltozásig főszerkesztő-helyettese volt - később pedig az újonnan alapított Helikon főszerkesztőjeként dolgozott nyugdíjba vonulásáig, 2óio-ig. Közéjük sorolható a Zilah történelmi múltjában barangoló s a Wesselényi-kollégiumba járó Ady Endrét is megidéző Katlanváros. A szüleit, a Donnál odaveszett édesapját és az özvegyen két gyermekét felnevelő édesanyját állítja középpontba a Vesztesek, számot adva az anyai nagyapa önként vállalt számkivetettségének okairól, és beszámolva saját maga iskoláztatásának körülményeiről, eladdig, míg végzés után, a tizenötödik évét járva se szó, se beszéd, otthagyta Zilahot, a családját, a Nagy Klánnak nevezett népes rokonságot, hogy egy teherautóra felkapaszkodva Kolozsvárott teremjen, és ipariskolás lehessen. Mozdonyvezető akart lenni mindenképpen. Hogy miért nem lett végül is, a nagyváradi, majd a szatmárnémeti vasúti fűtőházban lehúzott „gyakorlat” ellenére sem, s hogy miképp szerzett esti tagozaton érettségit, majd került be a Babe?-Bolyai egyetem jogi karára- mindezt elmeséli. Gyermekkorára tekint vissza az apai nagyanyjának emléket állító Asszonyélet egy sírkövön, a Kóborló évek pedig az újságírói-írói pálya kezdetének érdekes eseteit, koijellemző eseményeit villantja fel. Ezek az önéletrajzi jellegű írások együtt egy olyan „életem regényét” alkotják, amely a születéstől a munkába állásig követi nyomon az életét. És bár ki-kihagy fontos időszakokat - például az egyetemi éveket -, mégis el tudja fogadtatni, amit valamikor nyilatkozott: „húszéves koromig, mire az egyetemre beiratkoztam, ami fontos volt, az megtörtént az életemben”. Később történt pedig, igaz, csak egy-két évvel, hogy mindjárt az első karcolatát, amely tanonckodására pillantott vissza, közölte az Utunk. A Te kis sorskovács (ez lett, némileg módosítva, első kötete, a Sorskovács címe is) annyira meghozta a kedvét az íráshoz, hogy a hetilap novellapályázatára beküldte az Ahol nem történik semmi című munkáját, és az első díjjal lényegében állásajánlat is járt. Eleinte minden műfajt kipróbált, közben - 1966-ban - kiadták második elbeszéléskötetét (Ezen a csillagon), amelyet később az elsővel együtt lényegében megtagadott, és nemcsak a nyilatkozataiban, hanem a 2009-es Bolygó tüzek című válogatott kötetében is, ahová nem rakott be egyetlenegy korai elbeszélést sem. Pedig ezek nem a „szocreál munkásábrázolat” mintái nyomán készültek, az „emberavatás” próbáit elválasztotta az ideológiai-politikai megmérettetésektől, az osztályharcos elszántságtól. Mindenesetre a harmadik kisprózakönyv, a Jámbor vadak (1971) sietett mellőzni a munkafolyamatok, tárgyak, eszközök részletező leírását, helyettük a gyermekkor kalandjainak, csínytevéseinek felidézésére került a hangsúly. A kötet másik ciklusa viszont a sorsnak, a társadalomnak és a természetnek egyaránt kiszolgáltatott hőseivel, a támadásokat jámbor vadakként elviselő alakjaival tűnt ki. Világuk azonosíthatatlanul idegen helyszíneivel és furcsa eseteivel Bodor Ádám írói világához hasonlóan épül fel, borzongató és nyomasztó hangulatuk egy életszemlélet kifejeződése. Még a Jámbor vadak előtt látott napvilágot regénye, az Üllő, dobszó, harang (1969), amely a korabeli értékelés szerint a romániai magyar irodalom 1944 utáni két és fél évtizedének a legjobbakkal összemérhető alkotása. „Olyannyira más, mint általában az epikánk, hogy éppen másságával késztet mélyebb önvizsgálatra”. A történet Gencsi Márkus Béla Annának, a második világháború legvégén egy isten háta mögötti faluban tanítóskodó lánynak a katonaszökevény Karatna Istvánnal való, részben kényszerű, részben önként vállalt együttléte (nála bújik meg a front elől a férfi), önmagában is izgalmas pszichodrámája. Hogy viselik el a „kizökkent idő” nyomását, tehertételeit, mibe fogódzkodnak ők, s mibe a környezetük, a falu? - A kérdéseket regényirodalmunk egyik legélesebb és legéletesebb párbeszédei (ezeknek valóban nagymestere Szilágyi) teszik fel, s hagyják az olvasóra a válaszadást. Kizökkent az idő a szerző közmegegyezésszerűen klasszikusnak tartott alkotása, a Kő hull apadó kútba világában is, ám itt még - Hamlettel szólva - lehetetlenebb „helyre tolni azt”. Lehetetlenebb, mert egy szükségszerű társadalmi fejlődésről, elkerülhetetlen gazdaságtörténeti változásról van szó, a céhes ipar és kereskedelem megszűntéről, a gyáripar térhódításáról. A szerző nem titkolta szándékát: Márai Sándorhoz hasonlóan, aki a letűnőben lévő polgárság nevében „vallott”, ő a céhes-kézműves ipar, jelesül a tímárság szakmai becsületét, munkaszeretetét akarta megörökíteni. Ehhez olyan hősnőt választott, Szendy Ilkát, aki apja halála után rendtartó módon rákényszerül a család életvitelének folytatására, s élete legfeljebb anynyiban rendhagyó, hogy egy családos parasztot, Gönczi Dénest, a napszámosát választja szeretőjéül. Az író maga nevezi „balladás-keserves ámokfutásnak”, amit aztán a szeretőjét megölő lány végigél, mindaddig, amíg vele is végez kuvasz életű szolgálója, Faggyas Józsi, vagyis amíg tudathasadásos személyisége ki nem hívja maga ellen a sorsot. Vergődésének érzékeltetése lélektani remeklés, az elbeszélésnek arról a felmérhetetlen nyelvi erejéről is tanúskodván, amelyet a Jajdonnak nevezett kisváros (igazából Zilah) szociológiailag hiteles képének megformálása is mutat. A regény olvasható lélekrajzként, történelmi regényként, ám detektívtörténetként is, középpontjában azzal a rejtéllyel, hogy fény derül-e a gyilkos(ok) kilétére, avagy hogyan emészti el a lelket a bűnök titkolása. Jó néhány esztendőnek kellett eltelnie az újabb könyv, az Agancsbozót megjelenéséig (1990). A történet egy hivatalnokféle férfiról szól, aki egyszer csak ott találja magát egy irdatlan magasságú hegy tetején egy barlangban, ahová kideríthetetlen okok következtében került, s ahol - hozzá hasonlóan - névtelen három társának napról napra ráosztott feladata kardot kovácsolni. Hogy ki kötelezi őket erre, a csupa nagybetűvel írt Velünk Rendelkező Szándék-e vagy egy ismeretlen földi hatalom, a „gazda” — erre egyértelmű válasz nem adható. A szerzői önértelmezés szerint az abszurdba hajló történet főképpen azt példázza, hogy a munka - a legnehezebb és a legértelmetlenebb is - annyira lefoglalhatja az embert, hogy mellékessé válnak a külső körülmények, kényszerítések. Maga a bütykölés, bajlódás, vacakolás adja meg a dolog értelmét. A szocializmussal azonos diktatúra főleg ilyen körülményeket teremtett - ennyiben helytállóak a művet a diktatúra természetrajzaként értelmező, értékelő kritikusi vélekedések. Végül megjelent az ez idáig utolsó regény, a Hollóidő (2001), amelyet egyik elemzője Szendy Ilka történetével vetett össze, mindkettőt remekműnek nevezve. A középpontban az a Terebi Lukács áll, akit a magyar reformáció különös sorsú alakjáról, Szegedi Kis Istvánról mintázott az író, vagyis az elbeszélés ideje a török hódoltság kora, a Mohács utáni évtizedekben, a „hitbeli zajdulás” kezdeteikor. A regényben minden a holtakkal terített végesség felé mutat, a gúlába rakott koponyák irányába. Még a szerelem is, az érzéki örömök tobzódása, amely csak ideig-óráig képes feledtetni a rabság létállapotát. Nem nyújt menedéket semmi, a vallásról, a hitről való töprengés sem, amely pedig az egyéni gondok fölött a nép, a nemzet jövője felé fordul. S noha e történelmi regény nem ad követhető életmodellt, a magyarság és az emberi lét egykori s mai megoldatlan sorskérdéseit mégis drámai erővel veti fel. Eközben a cselekményszálak szövése itt is inkább a krimikre emlékeztet, megannyi titkot rejt el, majd mutat meg. A figurák, a vérbő alakok a maguk nemcsak testi, de lelki valójukban is talán még színesebb és szélesebb tablót alkotnak a Kő hull apadó kútba karaktereinél is. Bizonyára nem véletlen, hogy 2004-ben az UNESCO Kosztolányi Aranysárkánya és Krúdy Napraforgója mellett ezt a művet választotta ki a világnyelvekre történő fordításokat szorgalmazó programjában. Mintha arra szolgálna ez a példa, hogy a szerzőnek tényleg nem kell jótállnia a műveiért. Jótállnak azok önmagukért. Ettől még - vagy éppen ezért - várakozással tekintünk az évek óta készülő új nagyregényének megjelenése elé. uiraoivaso AHOVA MÁR NEM JÁR VISSZA A FEJEDELEM Pataki Tamás Ha létezik olyan, hogy erdélyi kultuszregény, és lenne ezeknek egy toplistája, akkor Szilágyi István Kő hull apadó kútba című munkája mindenképpen az élén szerepelne. Ám nemcsak a római pontossággal és gyönyörű magyarsággal megírt mondatai vagy a múlt századelőt megidéző balladai hangulata miatt. A Kő hull apadó kútba sorait olvasva folyamatosan olyan érzésünk támad, mintha a világirodalom egyik legremekebb alkotását lapoznánk, hiszen a forma, a tartalom és az írói attitűd együttese igen kivételes regénnyé teszi Szilágyi István munkáját. A regénybeli Jajdonban, egy Monarchia-kori kisvárosban, látszólag minden egy évszázadok óta meghatározott rend és rendszer szerint történik, csakhogy a céhmesteri-kurtanemesi családból származó Szendy Ilka egy éjszaka ollóval megöli az Amerikába kivándorolni készülő parasztszeretőjét, Gönczi Dénest. Holttestét a disznóól alatti, kiapadt kútba rejti, és mindennap köveket gyűjt a kosarába, amelyeket rázúdít a foszló hullára. A cselekmény egyszerűnek tűnik ugyan, és sokan talán azt mondanák, hogy ez a regény csupán az Ágnes asszony című Arany-ballada prózaváltozata. Bár kétségtelenül rokon a hangulatuk, de a regény ennél sokkal többet ígér és kínál. A gonoszság, az őrület és az elmebaj működésének annyira precíz leírását kapjuk, hogy amikor először olvastam a könyvet, éjszakákon át nyugtalanul fetrengtem az ágyon, mert hallottam, amint a kiapadt kútba hullanak, majd Gönczi Dénes holttestén puffannak a kövek, vagy láttam, amint ezüstösen felcsillan egy olló. A Kő hull apadó kútba igazi pszichokrimi, és olyan pontosan és meghökkentően elemzi a mélylélektani folyamatokat, olyan kíméletlenül végzi el egy elmeháborodott nő lelkének finom élveboncolását - hogy csak egyet említsek: Szendy Ilka szerelmes II. Rákóczi Ferenc fejedelembe amilyent ritkán olvasni a magyar és a világirodalomban egyaránt. Ráadásul az 1975-ben megjelent regény a Monarchia-kori kisváros pontos szociográfiája is egyben. Azóta több kiadást is megért a mű, legutóbb 2013-ban jelentette meg egy budapesti kiadó. Az eredeti kiadás borítóján részleteket láthatunk a zilahi artézi kútból - amely egy fontos helyszín a regényben - és az ottani Wesselényi-szobor elemeiből. Akit beszippant a regény világa, annak feltétlenül el kell látogatnia Zilahra, hogy irodalmi helyszínelést végezzen. Az egyik avatott zilahi ismerősöm egykor körbevezetett több olyan kultikus helyen, amelyet a regényből ismertem, és megdöbbentem, amikor kiderült, hogy a valóságban is léteznek. Ez Jajdon, a város, ahova már nem jár vissza a fejedelem. 2018. október IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
