Heves Megyei Hírlap, 2018. július (29. évfolyam, 151-176. szám)
2018-07-28 / 174. szám
2018. július 28. II. évfolyam 30. szám IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET n el kellene menni Ithakába n Bemutatkozik Erdei G. Zoltán EZ / Költők Ivezérvers a Székelyföld L tárcája — / Tusványoson ■■ folyóirat r W / : Szőcs Géza A viharmadár Tusnádfürdőn (Mesék a Hargitáról) A viharmadár nem énekesnő. Los Angelesben van egy kátrány - van egy kátrány-tó Los Angelesben. A tóból néha őslények testét dobják fel a mélyáramlatok. A környékre jártak inni egykor ezek a szomjas állatok. Ám hogy a forrás túl közel volt, a kátrány-mocsárhoz túl közel esett: miközben ott álltak s iddogáltak, elnyelődtek és megfulladtak e réges-régi állatok. A Csukás-tóból egy hajnalon, barátom fölrepült régen elveszett viharmadaram vagy viharkabátom. Az a régi és rongyos, fehér ruhám. A viharmadarak szárnytollaikkal írnak strófákat föl az égre: elemezgetik sorsukat - honnan is, merre is, mivégre? athatar Irodalmi helyőrségek alakultak a Kárpát-medencében__________ ___Szentmártoni János a Amikor a lázas kamaszkor kamránk mögött rakott tábortüzeinél verseket olvastunk fel egymásnak a barátaimmal, szinte egymás szavába vágva, hogy „ezt hallgasd meg” nem gondoltunk bele abba, hogy a magyar irodalomnak nincsenek határai, hiszen magától értetődő volt. Csupán az anyanyelvűnk hiánya szabhat gátat az együvé tartozásnak, amelybe viszont mindnyájan szerelmesek voltunk. Ezt azóta is így érzem. Azzal együtt volt ez számunkra egyértelmű, hogy az 1989-es rendszerváltozással szinte egyszerre nyíltak ránk nem csupán a magyar történelem, de a nagyvilág sokáig zárva tartott kapui is, amelyeken özönvízszerűén zúdult körénk a valóság, egyenes adásban: Trianon és 1956 öröksége, a romániai forradalom, amelyben magyar testvéreinkért imádkoztunk, majd a délszláv háború, amikor meg a délvidéki magyarokért rágtuk le mind a tíz körmünket. S mintha nem akarna véget érni, az utóbbi időben pedig kárpátaljai nemzettársainkért aggódhatunk - bár már deresedni kezdő halántékkal. Ma már tisztán látom, milyen nehéz helyzetben volt az én nemzedékem, amely bár még a nyolcvanas évek idillinek tűnő, valójában vihar előtti békéjében gyerekeskedett, de a feje lágya a kilencvenes években kezdett benőni, s éretté csak az ezredforduló táján válhatott. Mert a megelőző korszak tévedéseiért semmiben sem felelős, ha csak abban nem, hogy sokáig nem akart vagy nem mert apáink és nagyapáink nemzedékével elszámolni. Egyik pillanatról a másikra olyan sokkoló tudás birtokába jutott, amelyről azelőtt nem vagy csak a legszűkebb környezetében hallhatott. Az utánunk jövők pedig már a „szép új világban” szocializálódtak, számukra a mi úttörőmúltunk is „csupán” történelem. Még ha nem is a mi nemzedékünknek van a legnagyobb erkölcsi alapja számon kérni bármit, de a kötelessége és a feladata annál nagyobb, hiszen kommunikációs hidat kell vernie két korszak közé. Történt aztán, hogy 1996 októberében, egy a forradalom negyvenedik évfordulója tiszteletére rendezett ünnepségen odalépett hozzám, az izgága zöldfülűhöz Lászlóffy Aladár, a már majdnem Kossuth-díjas költő, és azt tanácsolta, vegyük fel a kapcsolatot az erdélyi Előretolt Helyőrség szerkesztőségével, amelynek ifjú titánjai nagyjából velünk egykorúak. Hallottam már róluk, olvastam is tőlük verseket, de a találkozás akkor valamiért mégis elmaradt. A viharmadár nem egy isten képmása, vagyis önarcképe s mégis, egy isten életének strófákban rögzített meséje. Fölszállt madaram a Csukás-tóból nagy szurokcsobogásban, kátránytól csöpögve s csőrét ekkor a viharmadár, netán kabát, ijesztőn szólásra vagy tán énekre nyitotta, s én bámultam őt búvárszemüvegemmel, csőrében hegyes fogsorát s fogai közt a kátrányos, megrágott nefelejcset. Hóna alatt a viharkabáttal tovacsapkod a viharmadár, viszi magával kabátomat, s mint szokatlan szeszélyét, viszi magával kátrányban ázott tűzpiros műanyag fogkeféjét. Tusnádfürdőn, 1977 nyarán folytatás a 3. oldalon | a
