Heves Megyei Hírlap, 2018. július (29. évfolyam, 151-176. szám)
2018-07-14 / 162. szám
roza 3MTiPJ[! helyőrség D MALI NÉNI ÚJRATEMETVE Kertész Dávid Máli néni a rokonunk volt, bár senki nem tudta, milyen ágon. Egyszer megjelent a házunkban, és minden átmenet nélkül kijelentette, hogy ő Máli néni és rokon. Elhittük neki. Ennek egyetlen és legfőbb oka az volt, hogy mindenki szerette Máli nénit, akinek szokása volt megjelenni családi ünnepeken - főleg születésnapokon és keresztelőkön - és mosolygósra inni magát. Ilyenkor mindig cigánynótákat énekelt, és kipirosodott arccal, részeg könnyeit dörzsölgetve magyarázta, hogy mennyire szeret mulatni. Gyerekkorom óta nem találkoztam vele. Elköltöztem, megnősültem, éltem a magam életét, és őszintén szólva meg is feledkeztem róla. Aztán pár napja anyám telefonált:- Attilám - így hívott, mindig birtokos jelzőt használt rám és a húgomra is -, meghalt Máli néni. Kicsit meglepődtem. Emlékeim szerint nem volt még annyira öreg, anyámnál talán fiatalabb is volt pár évvel, bár a pia meglehetősen fel tudja gyorsítani a vénülést.- Sajnálom - válaszoltam. Tényleg sajnáltam, emlékszem, mindig kaptam tőle tejkaramellát, amit ugyan utáltam, de a gesztus szép volt.- Haza kéne jönnöd - folytatta -, rajtunk kívül nem volt senkije, el kell temetni. Még aznap elindultunk a feleségemmel. A srácokat otthon hagytuk, úgy terveztem, a temetés után pihenünk egyet, kirándulunk. Nyolc óra volt az út, felszedtük anyámat a házunk előtt, és egyből a hullaházba indultunk, hogy még zárás előtt odaérjünk. Hajnal óta vezettem. A Járási Ravatali Intézetben mindössze egyetlen alkalmazottat találtunk. A bájosan csúnya, enyhén rágcsálóarcú lány egy pult mögött ült, és számolta a perceket zárásig.- Segíthetek? - kérdezte, kivillantva mind a negyvenkét fogát.- Igen, kézit csókolom - válaszoltam halottért jöttünk.- Gondoltam, hogy nem pisztáciáért. Hogy hívták az elhunytat?- Máli néni.- Kicsit pontosabban, ha lehet. Megfogott. Nem tudtam a Máli néni rendes nevét, mindenki csak málizta.- Pillanat... - mondtam, és anyámhoz fordultam, aki a feleségemmel beszélgetett a bejáratnál. - Anyu, hogy hívták a Máli nénit?- Sebők Amália.- Sebők Amália - vágtam oda a recepcióslánynak. ő csettintett a nyelvével, pötyögött valamit a számítógépen, majd felnézett:- Huszonegyes kabinet, odakísérem magukat. Magukat, igen, érezhetően otthon voltam. A lány felpattant a pult mögül, és fütyörészve elindult az egyik folyosón. Libasorban követtük, elöl a feleségem, aztán én, végül anyám. A vidám hullamosó lány egy percig babrált a kulcsokkal, majd kitárta az ajtót, ismét csettintett egyet a nyelvével, és beengedett minket a szobába. A feleségem benézett, majd tettetett részvéttel megölelt, kézen fogott és bevezetett a szobába. Valami nem stimmelt. Az rendben van, hogy régen láttam Máli nénit, de ennyire nem változhatott meg. Anyám belépett mellettem a terembe, egy pillanatig zavartan bámulta a hullát, majd a recepciós lányhoz fordult:- Ez nem ő.- Már hogyne lenne ő! Itt van a papíron, Sebők Amália! A lány felkapta a paksamétát, és azonnal keresni kezdte rajta a nevet. Azonban a rágcsálóarc minden határozottsága eltűnt. Csettintett egy utolsót a nyelvével, anyámhoz fordult és azt mondta:- Történt egy kis baleset...- Miféle baleset?- Lehet... Lehet, szóval előfordulhat, hogy összekevertük egy másik Amáliával.- És akkor hol van Máli? - tajtékzott anyám.- Megeshet, szóval lehetséges, hogy már eltemették. Anyám arca a vörös összes árnyalatában játszott. A recepcióslány előbb elkékült, majd -zöldült, végül egészen sápadt lett, attól függően, hogy szülém válogatott szidalmaiból éppen mit vágott a fejéhez. Ennek ellenére egy kis keresgélés után megtalálta a nevet és a címet, ahová Máli nénit szállították. Elindultunk, pontosabban anyám kiviharzott a teremből, mi pedig követtük. A lány még félénken utánunk szólt az ajtóból:- Elnézést, de kellene vinniük a halottat...- Milyen halottat? - ordított vissza anyám.- A másikat, itt nem maradhat, és a másik család is biztosan örülne, ha... szóval tudják, lenne kire cserélni a sajátjukat. Egy pillanatig azt hittem, anyám felrobban, de a láncreakció gyorsan megtorpant, és mintha mi sem történt volna, felém fordult:- Jól van. Attilám, kérlek, hozd azt a vénasszonyt. A dolog logisztikája nem volt túl egyszerű. Tudni kell, hogy családi autóm van ugyan, de nem ilyen célokra lett tervezve. A holttest viszonylag könnyű volt, de merev és egy picit hosszabb, mint a hátsó ülésem. Félsrégen helyeztük be, majd átkötöttük az összes lehetséges biztonsági övvel. A feleségem ült mellé, mert anyám nem volt rá hajlandó, nekem meg vezetnem kellett. Fejben számoltam, hány éjszakát kell majd ezért a nappaliban töltenem. Elindultunk. A megadott cím egy cigánytábor közepén volt. A vályogputrik után kisebbfajta villanegyedbe érkeztünk. Nem kellett kérdezősködnünk. Messziről látszott, hogy tartják a tort. Az udvaron Ásító Inas -1869 (83 * 69, olaj/fa) rezesbanda húzta, a család, a barátok és minden szomszéd mulatva gyászolta a halottat, kissé esküvői hangulata volt az egésznek. Anyám sürgetett, hogy szálljak ki, és beszéljem meg a továbbiakat a családdal. Összeszedtem minden bátorságom, és kiléptem az autóból. Előtte azért még beállítottam gyorstárcsázóra a segélyhívót. Még nem értem el a házig, amikor egy öregasszony a vállamra borult és megnyugtatott, hogy minden rendben lesz, majd megesketett, hogy figyelek Béla bácsira. Gőzöm nem volt, hogy ki az a Béla bácsi, de megígértem. A házba érve találkoztam a családfővel, az elhunyt fiával. Kezet ráztam vele.- Először is, őszinte részvétem - kezdtem bátortalanul.- Köszönöm, de ki maga?- Hogy is mondjam, a nevem Attila, és talán nem ez a legjobb alkalom, de kérem, jöjjön ki velem a kocsimhoz. A fickó bizalmatlanul bámult rám, majd intett néhány másik krapeknak a gyászolók közül, és kikísértek az autóhoz. Lélekben felkészültem a késelésre. Csak az autónál mertem elmondani, hogy miről van szó, ott már csupán az újonnan szerzett kíséretem tagjai hallhatták. Az elhunyt fia, mint megtudtam, Csabi - „a Csabi” ahogy többen szólították, valószínűleg fontos a névelő - megszemlélte a holttestet.- Ez tényleg a szegény mama - mondta.- No igen - válaszolta anyám. - Megkaphatnánk mi is a mi Málinkat? Visszaadjuk az anyukáját.- Az a baj, hogy már elföldeltük. Anyámon végigcikáztak az agyvérzés első jelei. Feleségem, aki még mindig a holttest mellett tartózkodott, kényelmetlenül piszkálta a biztonsági övét.- Akkor most mi lesz - bökte ki végül az oldalbordám cserélünk és eltemetjük a magukét? Síri csönd lett. Egy pillanatra úgy tűnt, a zenészek is elhallgatnak. A Csabi törte meg a némaságot:- Nem az, a síron rajta a név. Az Isten megver, ha azt cseréljük ki. - A haverjaihoz fordult. - Fiúk, hozzatok ásót, megyünk vissza a temetőbe. A temetőőr elfogadott Csabiéktól némi pálinkát, tőlem pedig egy rakás pénzt, majd szívélyesen beengedett, és akkor sem szólt, mikor a fiúk ásni kezdtek. A két Málit egy órán belül kicseréltük. Másnap mi is eltemettük a mi Málinkat. A helyi cigányok közül meglepően sokan eljöttek a ceremóniára, anyám végig szótlan volt, csak azután dünnyögött, hogy hazaindultunk a temetőből:- Na, Máli, mindig rezesbandát akartál a temetésedre. Mosónők III. -1892 (46«100 cm, olaj/evószon) IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________2018. július t i
