Heves Megyei Hírlap, 2018. július (29. évfolyam, 151-176. szám)
2018-07-07 / 156. szám
5 M Í4UHI helyőrség 3 ers Géczi János ...eget Ha hozzám érsz, rajtad marad a vérem, közölte s a kezed mocska rajtam megragad. Egyszerre a kórság volt, a felcser és a gyógyulás. Akkortájt a darabos beszédhez álltam közel, ő a történethez vonzódott. Jól viselte alakja a fényből öntött csupaszságát. Nyári reggel, a parton szétterült a hozzáillő porond. Fecskefű a kezében, lánc a nyakán, kagylóhéj, apró kavics koccan karkötőjéhez. A jövő díszlete körben, tervébe foglalva, mielőtt leomlik a hegy rózsássárga zsírkő-fala, miként öreg arc és az érhálózata. Vásári látvány. Növekvő kétségbeesés. Mit a szél, mit e víz összehord és tart egyben, a jövő befoglalta, szemetet a szeméttelep. Keresztülragyog a rothadáson, zöld gyep alól a tavalyi fű teteme, vegyítve hulladékkal, ürülékkel. Egyebe sincs a múltnak, mint katalógusa a semmire. Hozzáértem, tapadt a vére. Nem a cselekmény folyt tovább. A magas partról a kövek, a talaj, és hogy esett, sárfolyam. Láttam, a föld gyomrába gyűri a tetthelyet. Itt-ott a bokorból egy gally, a sásból egy zászlós dárda felmered, tartva hegyén néhány pillanatig az eget. ...másvilág Apám a bőröm vásznában lakik. Művévé váltam az emlékezésnek. Amióta tapasztalom, miféle változásokra képes az anyag, maga után hagyja a hordalékát, nem csodálkozom az átalakuláson: az időt mulasztó létet élvezem, mint párzásukat a jajongó macskák. Apám makulátlan részletekből áll, mint a szám, amelyet pínek neveznek. Nincs megközelítése, amelyben értékre lel, s jellemző jegyeinek nincs ismétlődő mintázata se. Kobalt üreg, belülről látható. Amennyit megteremt, annyit elpusztít bennem. Hol ugyanazt, hol mást. A hit, miközben a szöveg, amelyben rögzül, úgy ér hozzá a kenyérhez, miként A macskák elől vízbe, a pancsoló gyermekek elől partra vetődve haladtak a Nap iránytűjét követve, nyugatnak, a szatyrát cipelő asszonyt követve, mint éhségtől hűséges ebek. A hőség kibontotta a vitorláit, nemrégen kezdtek el dolgozni a fügékben a cukorgyárak, a kutyaorr a gazda kezéhez, túlél, túl, ennyi az örökségem. Csatakos, vizes frottír összegyűrve az arca, a ráncok a szeménél és a szájánál sűrűn betűzve. Némelykor úgy lépek vele, mintha a hasonlatban a levágott lábra az ember rátalálna. Olyankor csupa-csupa mintha vagyok. Hol van rajtam az ajtó, amelyen át apám nyitott belém s amelyen át engem elhagy egyszer? Akár ha széltől, ki-becsapódik. És előttem fekszik a másvilág? ...eloldozatlanul Mindazt tudtam, amit sosem szerettem volna. Arcéit s mitológiát kapnak a dolgok, amikor a tőr, végezve küldetését, véresen a padlóra hull. Célzások és hivatkozások zűrzavarában azonban ott hever a tett, melynek teste van. Az igazság, ha ízét nem is veszti el, megváltoztatja a szinét, ahogyan a levegőn a magára hagyott pohár vörösbor. Nagyragadozó él végítéletként az evangéliumban, gyom nődögéi, esély gördül alá a hegyoldalon, amiként a napfolt előtt az árnyék. Egymástól eloldozatlanul. ...szemüvegébe A macskák repülni szerettek volna. A tenger oldalról, csövön át ömlött a nyárba. Törött lehcséjű szemüveg s két sirályfióka töltötte ki a látványt. Amikor reggel lett, a látvány a partot körbefolyta. Barna sirályok, a csőrük puha, a csupasz tengerhez illettek. Jambikusan, csibemód szökelltek az asszony elé, ki a hegyoldal fái közül lépdelt alá. A levelek szapora, halszemű hullámok. A hullámok ezüst olajfalevelek. A part mentén hagyták el a strandot és a testek tömegét. süvítenek a dugattyúk, sziszegnek a szelepek. Édes batyuiba gyűlik - mondta. De rálelt a kőtömbjére, hát másként folytatta. és valaminek örökre vége. Dúsa, dusica, suttogta horvátul, vigyázzatok azzal, aki macskának született, még ha a szaga szerint ember is. A négy, nagy, gyanútlan sirályszem oly kerek volt, mint a Föld környékén a kozmikus terek. A szenny a hullámon, az élettelen fűszál a kőrésben, a sóporos liget, a falu a hegy tetejében mind, mind, együtt és külön is névtelenek. Ekként keveredett össze a világ. A kő víz lett. A kristálytiszta víz pedig szilárd. Egymástól vették át a másik áhítatát. Az égből egyre több fal ereszkedett alá. Egyforma méretű s egyforma vastag, átlátszó tömbök. Végtére is levegőből készültek. Hangszigetelők, miként a szirteknél a szűnhetetlen tengerzúgás. Egymásba nem hallatszanak át a dolgok. Kizárólag az égkék látszott makulák híján a tengerkék felett, beszorulva a látvány szemüvegébe. Titánia Olykor annyi is elég, ha tovább lehet szőni a szerelem szőttesét, amelyet az éjjel ligetében Történet Úr leterít, reám vágyakozik, hogy egyszer felöltöztet, máskor levetkőztet a mondataival. Ugyan akadnak koboldok a fűszálak közt, akik az árokparton szórakozásból fényes ünnepséget adnak az alkalmi hősnek, legyen az barom, hogy földerengjen a nagyjelenetben a tenor hangú és mindig másik tündérkirály és a néma párja, ki én lennék, ha ott lennék, s nem itt Titánia. Megelégedetten, akiben, ha erdőben hál, nincs semmi királynői, negyvenegy és feles a lába, trampli, és a keble maroknyival dúsabb a szerepkörénél. Mint súlyos kilincs a pinceajtón, olyan az ő orra és a farka, még előnyére is válik, ha akad, aki használja s két kézzel ragadja meg, hogy bejusson a mélybe, borért. A dohszaga se zavar, amely az éjszaka küszöbén hever, hogy őrizze, amiként emlék a főhősét, a mámort. Ó, szerelmem, miért kellett látnom a szerelem szamárfejét? Pókháló! Moly! Mustármag! Babkóró! Hogy kitaláljak szavaim sötét rengetegéből nincs hozzá elég kívánságom, de társam se, hogy vezessen, maradok tehát úgy, hogy távozom, s távoztomban megnézem az erdőben a fákat is, melyek örök időre elrejtik a szamaramat. Kinek pedig zenére termett a füle, annak szóljon doromb, hagyom. Aztán ennek is vége lesz majd, mondta, dúsa, dusica, ha kifehéredtek. A dolgok közé odaszámolom magam, hogy minden szó testből van, most, hogy fáklyaként lobog a nyár, Leikecskéim, a huzat az öblön átjár és mindenkit bezár majd egy irdatlan száj és a száj zár. Szórta eléjük, mint anyamadár, hogy megnevezze egyszerre saját magát és feladatát, a döglött szardíniát. A ciprusárnyék sötétkék teste a part egytömbű testét kikezdte, körbefolyta, mintha híg lenne, akár a lágy tengerhús lehetne, s mint a nyúlós, penészfoltos, disznózsírfehér szikla vízbe esve. Amelyen az asszony állt. Amelyről etetett két kölyöksirályt. 2018. július IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
