Heves Megyei Hírlap, 2018. április (29. évfolyam, 76-99. szám)
2018-04-07 / 80. szám
8 A KÉPREGÉNYRŐL HINT MŰFAJRÓL Pál Dániel Levente A kilencedik művészetnek is nevezett képregény tipikusan XX. századi műfaj, a popkultúra egyik fő médiuma és karakteresen reprezentáns terméke. De ha jobban belemerülünk kultúrtörténetébe, és elkezdünk hátralépdelni az időben, akkor nem győzünk visszafelé lapozni a történelemkönyvekben, hogy megtaláljuk az első képregényt, Minden Képregény Üköreganyját. A képregény műfajának eredete éppen annyira bizonytalan, mint amennyire nagy játékteret enged az egyre régebbi felbukkanásokat és előképeket kereső kultúrrégészeknek. Mert pontosan mi is a képregény? A válasz egyszerű - de persze bonyolíthatjuk kedvünk szerint a végtelenségig: képek sorozata, amelyek egy történetet mesélnek el. Ezen a vonalon egészen a barlangrajzokig mehetünk vissza, amely ugyan csábító megoldás lenne, de ugyanakkor félre is visz. Egyfelől a barlangrajzok valóban előképnek tekinthetők - ahogy minden vizuális művészet előképének is ugyanakkor -, de narratív tulajdonságaikat háttérbe szorítja mágikus funkciójuk. Sokkal jobb helyen kapirgálunk például, ha inkább Traianus római császár a dáciai hadjáratnak emléket állító híres oszlopát nézegetjük, vagy Hódító Vilmos 1066- os angliai partraszállását és a hastingsi csatát megörökítő bayeux-i faliszőnyeget (XI. század). Hasonló megfontolásból nyithatunk interpretációs horizontot a XIII. századtól egyre szélesebb körben népszerű Biblia pauperumoknak vagy Biblia pictáknak mint a képregény lehetséges előzményeinek: e miniatúrákkal díszített fametszetes könyvtípus példányai az általános analfabetizmusban jelentettek hidat az írástudatlan hívek és bibliai történetek között - egyébként Indiában, Tibetben és Kínában is éltek ezzel a fajta technikával, szerették is a széles néptömegek. Folytathatjuk a sort XVII-XVIII. századi példákkal a grafikákkal és karikatúrákkal gazdagon illusztrált kiadványokon keresztül, melyek a könyvnyomtatás egyre szélesebb elterjedésének hála, egyre több emberhez jutottak el, hogy aztán elérjünk a svájci Rodolphe Töpfferig, aki a társadalom visszáságait karikírozó szatirikus rajzaival és ezeket összegyűjtő füzeteivel többek között a mai értelemben vett képregény feltalálójának számít. Töpffer írta a következőt is 1845-ben megjelent Essai de Phisiognomonie (Arctanulmány) című esszéjében: „Mert attól eltekintve, hogy sokkal több ember tud látni, mint olvasni, a képirodalom különösen a gyerekekhez, a tömegekhez szól, a publikumnak ahhoz a részéhez, amelyet nagyon könnyű megrontani, és amelyet bizony kívánatos lenne fölemelni.” (Magyarul Kertész Sándor Szuperhősök Magyarországon című 1991-es kötetében olvasható.) És itt álljunk meg egy pillanatra. A képregényeket állandóan kísérő polémiára - mely kultúrtörténetileg némi kaján ellentmondást is magában rejt - az eredeti szánhelyőrség remier 1/46 FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK dék és az ehhez kapcsolódó értelmiségi félelmek visszatérően azt artikulálták, hogy a képregények az olvasással hadilábon álló nagy tömegeknek szólnak, elsődleges feladatuk hozzájuk eljuttatni az információt, legyen az vallásos alapsztori vagy a társadalom egyik-másik rétegét könnyeden savazó szatíra. A helyzet viszont úgy lesz kacifántos, hogy a képregényt is meg kell tanulni olvasni ahhoz, hogy az érdeklődő élvezze. Nemcsak arról van szó, hogy nézzük a képek és a bennük lévő szövegdobozok vagy szövegbuborékok egymásutánját, hanem arról a finom technikáról is, ahogy felismerjük első szinten a sorrendet, a hangsúlypontokat, a viszonyokat, és elérjük a médium tényleges élvezetéhez szükséges olvasási sebességet, második szinten pedig megtanuljuk azt a kódrendszert, ami szerint a konkréttól az ikonikuson át egészen az általánosig vagy a szimbolikus jelentésekig megtanuljuk „érteni” is a képregény képeinek és történetének önmagát nehezebben felfedő utalásrendszerét. (Ha valaki szeretné elsajátítani a képregényolvasás alapjait, akkor Scott McCloud A képregény felfedezése című alapművét mindenképpen szerezze be.) Ennek, bármilyen hihetetlennek is tűnik elsőre, sokkal messzebbre vezető következményei vannak: léteznek olyan országok (főleg az Egyesült Államok és Franciaország, más oldalról pedig Japán), amelyek masszív képregényhagyománnyal rendelkeznek, és olyanok is, amelyekben ez a fajta medialitás megakadt egy adott kultúrtörténeti pillanatban. Ide sorolható hazánk is. Sok interjúban és cikkben elhangzott már az az általános panasz képregényes alkotóktól és a téma avatottjaitól, hogy Magyarországon azért nem készül annyi képregény, mert nincs széles és fizetőképes olvasóközönség - azaz olyan rétegek, akik az ideális életkorban elsajátították a képregények olvasásának technikáit, így pedig később is, egész életükben potenciális olvasó- és vásárlóközönséggé alakulhattak volna. Hetilapunkban ezen szeretnénk valamelyest változtatni két világszinten is elismert alkotó képregénysorozatának heti rendszerességű közléseivel: Alexis „Matz” Nolent és Futaki Attila közös projektje magyarul először lapunkban lesz látható és olvasható. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2018. április