Heves Megyei Hírlap, 2018. április (29. évfolyam, 76-99. szám)
2018-04-28 / 98. szám
ezt írtak a maavar költő A HATTYÚKRÓL A XX. SZAZAD ELEJEN, KÖZEPÉN ÉS MÁSODIK FELÉBEN Szőcs Géza rovata Ki ne tudná, hogy a hattyú lírai remekműveket ihletett, ki ne tudná, hogy a zene, a képzőművészet és az értekező próza megannyi alkotása próbálta megfejteni azt, amit egyszerűen csak a hattyú metafizikus üzenetének nevezhetünk? írhattam volna azt is, hogy a hattyú szemantikájának - rögtön Victor Hugo sorából kiindulva: a hattyúk megértik a jeleket, amit a költő eredetileg inkább szójátéknak szánt, les cygnes comprennent les signes. Az európai nyelvekben egyébként, például a franciában a megérteni (comprendre) igében jobban tetten érhető a megragadni, a greifen, angreifen, begreifen mozzanat, azaz az elsajátítás, a megragadás mint jelentés; az integrálás, az a valami, amit valaki mintegy megfogott és magával vitt, elvitt. Mindezt az elvitel, a megfogtam, megszereztem és magammal vittem értelmében. Amit megfogtam, elfogtam, felfogtam, megértettem, azt magammal viszem. Mindeme jelentések felfejtése (és a szomszédos jelentéseké) nagyon messzire vinne. Elégedjünk meg annyival, hogy kis szabadsággal Hugo sora így is elfogadható volna magyarul: A jelek a hattyúk sajátjai. Méginkább: A jel a hattyúé. így állván tehát a hattyúval mint motívummal, s hogy valahogy bele ne vesszek a tengernyi, legalábbis könyvtárnyi hattyús idézetbe, hivatkozásba, szövegpéldába, most csak és kizárólag néhány olyan magyarul írt hattyús verset említek meg, amelyekhez valamilyen személyes emlék köt. Horváth Imre nagyszüleim nemzedékének volt nem túl jelentős költője. Általában csak A sárga ház című versét emlegetik, s néhány nagyváradi hívét leszámítva nem találkoztam még senkivel, akiről az derült volna ki, hogy Horváth Imrét olvas. Én azonban véletlenül rátaláltam egy hattyús négysorosára. Amikor legközelebb találkoztam Horváth Imrével (éppen Váradon történt), a költő a felesége társaságában kávézott egy cukrászda teraszán. Váltottunk néhány szót, talán Bajor Andornak küldött üdvözletei általam, meg a helybeli irodalmi körről, az Ady körről (s az ellene történt hatósági fellépésről) beszélgettünk. Megemlítettem neki, hogy olvastam ezt a bizonyos hattyús versét. Valamikor a világháborút megelőzően írhatta, tehát beszélgetésünk időpontjánál három-négy évtizeddel korábban. Megpróbáltam emlékezetből felidézni az első sorát, hogy világos legyen, melyik versére gondolok. És ekkor valószínűtlen dolog történt. A költő felesége, aki addig szótlanul, magába roskadva, saját gondolataiba merülve ült mellettünk a távollevő arckifejezésével, és semmilyen módon nem adta jelét annak, hogy hallja, amiről beszélünk, most hirtelen megszólalt, és átvéve tőlem a szót, hibátlanul elmondta mind a négy sort. Lehet, hogy sok Horváth Imre-verset ismert kívülről - mégsem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy valami kettejük számára döntő történetbe, egy kétszemélyes hajdani sorsnarratívába kerültem bele. Ezt a képzetet drámaivá fokozta egy ellentét. Ezt az ellentétet a költő egykori múzsájának, hattyújának fantáziaalakja, és a roskatag varjúra emlékeztető vénasszony károgó hangon előadott szavalata képezte. Torokszorító volt. Horváth Imre: Ahogy a hattyú Ahogy a hattyú hasít a tavon, úgy húz át tiszta, mély életemen. A fejed mindig fönt hordjad nagyon -és még az árnyad is fehér legyen! Most, ahogy előkerestem ezt a négysorost, megtaláltam az évszámot is alatta: 1939. Különös évszám ez, ami a magyarul született hattyús verseket illeti. Abban az esztendőben ugyanis Hamvas Béla is írt egy verset a hattyúról. Ennek néhány sorát nekem a felesége (még egy feleség!), Kemény Kató néni olvasta fel 1971-ben, szövege nemrégiben többször is megjelent. (Akkor, 1971-ben, Saint- Säens A hattyú című darabjáról beszélgettünk Kató nénivel, meg arról, hogy ez a kis zenemű, illetve annak főmotívuma hogyan jelenik meg Móricz Zsigmond egy írásában. Ekkor kereste elő ezt a verset. Vagy talán ő is fejből idézte az első három sorát? Erre már bizonytalanul emlékszem.) Nyilvánvaló, hogy ez a vers kettejük - Hamvas és Hamvasné - magánéletének egy nagyon privát epizódjából keletkezett. Nem kétséges: olyan érzelmi háttérből született alkotás ez, olyan emóciók lenyomata, amelyeket csak ők ketten ismerhettek. Én amúgy nem voltam biztos akkor abban - valamiféle gyanakvás volt ez bennem hogy a vers címzettje valóban Kató néni-e, vagy - anélkül, hogy ő tudna erről - esetleg valaki más. Nem tudom, miért volt ilyen érzésem - Kató néni nemes, ezüstből vert, lenyűgöző lénye Hamvasnál nagyobb költők ennél jelentősebb verseit is inspirálhatta volna. (Hadd idézzem fel itt azt, amit A Dunánál című, gonoszul, hatalmi dölyffel kinyírt folyóiratban egyszer megírtam: Kemény Katalin, József Attila és Radnóti Miklós közös folyóirattervét, amely szinte majdnem meg is jelent, már-már kinyomtatták, Mérték címmel.) Most, hogy kézbe vettem a teljes Litai ciklust, utólag elszégyelltem magam akkori gyanakvásomért. A versfüzérbe oly szervesen illeszkedik ez a rész, hogy az kizár mindenféle sanda vagy nem sanda spekulációt. A verskezdet pedig egy olyan sort tartalmaz - „a hattyúra nem fér már több fehér” -, amely az egész könyvecske legszebb sora, s amelyhez foghatót nem sokat írtak abban az évben. És ami teljesen váratlan: a vers mintha Horváth Imre négysoros miniatűrjének folytatása lenne: folytatása, kibontása, megemelése, elmélyítése, felfokozása, íme Hamvas versének első sorai: Van a tűznek szüksége borra? Kell annak ópium, aki mindig álmodik? Mert a hattyúra már nem fér több fehér. Érdekes az is, hogy ennek a versnek a dikciója, a felütése mindenképpen visszaköszön egy saját későbbi szövegemben, amelyet körülbelül tíz évvel ezelőtt írtam. Nincs köze a hattyúhoz. Hamvashoz annál inkább. így kezdődik: Sem a lét, sem a létra „Bachnak nincs szüksége hallgatóra.” (Hamvas Béla) „A méz nem érzi önmaga édességét.” (Weöres Sándor) Bachnak nincs szüksége hallgatóra. Az Időnek nem kell falióra. Nincs szüksége Bachnak publikumra. Vajon amikor ezt írtam, emlékeztem-e a negyven évvel korábban olvasott Hamvas-versre? Tudat alatt biztosan. Pedig magamtól úgy gondoltam volna, hogy nem. Vagyis nem jutott volna eszembe Hamvas hattyús verse, ha azt kérdem magamtól: van-e ennek a „lét-létra” versemnek áthallásos köze bármihez, amit korábban olvastam, van-e lírai előzménye? Leszámítva persze a Hamvas-idézetet - amely azonban nem a Litaiból, nem a Kató néninek írt hattyús versből való. De így működnek az emlékezet kis kelepcéi. Egy másik hattyús vers néhány részletét én magam olvastam fel a barátaimnak többször is, annyira a hatása alá kerültem. Szécsi Margit írta, Szellem-testvéreink címmel, íme néhány sor a versből, amely egyébként sem ezeket a sorokat megelőzően, sem a továbbiakban nem a hattyúról szól. „Mi nem halunk meg - mondó - mi szellemek vagyunk, pirkadatunk se múló, nem véges alkonyatunk. Amit látsz: halhatatlan szellemünkből való, mert mi vagyunk a házunk és mi IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2018. április
