Heves Megyei Hírlap, 2018. április (29. évfolyam, 76-99. szám)

2018-04-11 / 83. szám

g MEGYEI KÖRKÉP 2018. ÁPRILIS 11., SZERDA Gáz, víz, disznó van, aszfaltos út kellene, meg szabad guberálás Földutakon, kitaposott ösvé­nyeken jutnak a város aszfal­tos útjaira, a Harmadosztály­ként ismert cigánytelepről a romák. Pedig sokuknak állan­dó munkahelye van, naponta kijárnak a telepről, a gyere­kek pedig óvodába, iskolába mennek hétköznapokon. Hliva Éva eva.hliva@raediaworks.hu GYÖNGYÖS Mintha nem is a vá­rosban járnánk - állapítom meg két kísérőmnek, akikkel a Harmadosztályt, Gyöngyös egyik romák lakta telepét láto­gatjuk meg. Kévés Tamás alpol­gármester a sofőr, aki kicsit te­kereg az Erdélyi téren - amely inkább látszik fűvel benőtt ki­taposott ösvények labirintusá­nak -, mint bármiféle térnek. Kovács Zoltán, a körzet önkor­mányzati képviselője azt taná­csolja az anyósülésen, hogy a sártengert kerülje ki, aztán bár­merre veheti az irányt, mert itt sehol nincs jó út. Valóban nincs. Földútra találunk, és már látom, szerencsések vagyunk, hogy nem közvetlenül az esőzések után érkeztünk. Miután kiszál­lunk, kíváncsi tekintetek vizs­latnak a szemközti ház teraszá­ról, majd egyszer csak körbe­vesznek bennünket az itt élők. A cigány asszonyokat még kérdezni sem kell, mikor lát­ják, kik vagyunk, mondják maguktól a panaszokat. Egy­más szavába vágva ecsetelik az utak állapotát, panaszkod­nak, hogy se az orvosi ügye­let, se a mentő, tűzoltó nem tud ide bejönni, mert akkora sár van. Megtudom, a múlt­kor egy mentőautó is elakadt. Pedig sok itt a beteg, mozgás­­sérült, azok sétálni se tudnak, kerekesszékkel meg szinte le­hetetlen közlekedni itt - ma­gyarázza Kanalas Józsefné.- Én a téglagyárba’ dolgo­zom, de mire kiérek a telepről, a járdán kell a cipőt lepucolni, nehogy azt mondják ránk, piszkosak vagyunk. A gyere­kek sárosán mennek az isko­lába, hiába vagyunk mi tisz­ták, de nézze meg - hív magá­val -, hogy nálunk bent az ud­varban is tisztaság van. Meséli Kívülről nem látszik, hogy bent micsoda tisztaság és pompa fogadja az ide betérőt Képgaléria: Heol.hu Fotók: Czímer Tamás azt is közben, hogy itt minden­ki tart disznót, mert másképp nem tudnának megélni, az asszonyok meg mennek a ku­kákhoz és összeszedik a mos­léknak valót. Azt fájlalja, hogy tilos a városban a guberálás. Beérünk az állatokhoz. Az ud­var felsöpörve, rend van. Kon­­dérban a moslék, már látszólag elkészítve. Kanalasnénak még mangalicája is van, azt mond­ja, annak a legjobb a húsa. Egy deres színű, jól tartott ló és két fekete póni is eszeget az istál­lóban. - Csak a gyerekek miatt tartjuk - közli, nem is firtatom. Miután szétnéztünk az ólak­nál, visszamegyünk a többiek­hez. Kanalas Julianna a házába invitál. Miközben sétálunk, egy szépen csillogó, fekete, „négy­karikás” autó gurul el csalá­dostul. Persze csak lassan, hisz ezeken a földutakon nem lehet száguldozni. Elérünk egy sar­ki épületig, amelynek külseje, fehérre meszelt fala nem árul­ja el, hogy bent micsoda pompa A fiatalabbak beljebb költöznének, el a telepről és tisztaság fogad. A lány szo­bájában egy hatalmas hófehér ágy, hozzáillő szekrénysorral, ránézésre a járólap sem a leg­olcsóbb fajtából való. Nem tit­kolom a meglepettségem, így rá is kezdi vehemensen: „Na ugye, van itt kérem víz, gáz, nem va­gyunk mi mocskosak, csak az utak sarasak!” Nehezen szabadulunk, most már többen szeretnék, ha be­néznénk hozzájuk is. A disz­nóikra roppant büszkék, és ami még közös, hogy az ösz­­szes kerítésen oroszlánok, né­hol lovak sorakoznak végig. Ja­kab Mihályné azt mondja, ne­ki még „plusz baja”, hogy a sze­metet a háza mögé szórják, azt kellene szerinte az önkormány­zatnak megszüntetnie, meg azt is - teszi hozzá hogy a trá­gyát a disznók alól ne hordják oda. A Zólyomi utca, amely már a sok szemét miatt nem igazán járható, valóban tele van, leg­inkább építési törmelékkel. Az asszony visszakísér az au­tóhoz, közben azt panaszol­ja, ma is megbüntették a „köz­teresek”, pedig csak száraz ke­nyérért ment a disznóknak. Már ötvenötezer forintot kelle­ne befizetnie, de nincs miből.- Rendes munka kellene, nem közmunka, amiből alig le­het megélni. Tudja, én ide szü­lettem, itt nőttem fel, és min­dig is tartottunk malacokat, mindig is mentünk a városba guberálni. Még fiatal voltam, a rendőrök büntettek meg néha, de azt legalább le lehetett dol­gozni, de most nem lehet, kifi­zetni meg nem tudom. Az álla­toknak meg muszáj enni. Nem én túrom szét a kukát, de nem akarják megérteni... Na ugye, nem vagyunk mi mocskosak, csak az utak sarasak Kovács Zoltán azt mondja, so­kan vágynak innen a városba. A fiatalabbak beljebb költözné­nek, el a telepről. Az utak álla­pota nagy probléma, főleg a gye­rekek miatt. A képviselő-testü­let az idei költségvetés elfoga­dásakor úgy döntött, hogy a leg­fontosabb fejlesztési feladatok elvégzéséhez fejlesztési hitelt kíván felvenni. A kormánynak az Üdülősor utca részleges fel­újítását, a Vasutas utcai öv­árok megépítését, a délkeleti városrész csapadékvíz-elve­zetési rendszerének, valamint a zsellérközös területek reha­bilitációjának folytatását és a Dél-kálváriaparti lakótelep út­építése tervét nyújtják be, illet­ve a Harmadosztály útépítését.- Harmincmillió forintból aszfaltos lehetne a legtöbb utca. Az Adácsi utca, amely valami­kor kapott burkolatot, most ki­maradna és a hét utcából még az Iglói utat hagynák ki, mert ott a közelben működő egyik cég saját parkolót alakít ki, és emiatt az előbb említett utcát is rendbe tennék. A guberálás pedig azért nem megengedett, mert a szétszórt hulladékok és a feltúrt tárolók korábban ko­moly problémát jelentettek vá­rosszerte - szögezte le. TARCA A vér parancsa Barta Katalin katalin.barta@mediaworks.hu Őszintén mondom, mindent megpróbáltunk már. Kutyatartó és -szerető családunkban meg­szoktuk, hogy őkelme állandóan ott lábatlankodjon mellettünk. Kíséri lépteinket, nagy gomb­szemeit ránk mereszti, ölünk­be ugrik, ágyunkba fészkelődik, ha ebédhez készülődünk, lesi, vajon neki mi jut a közösből. Ha éhes vagy szomjas, azt jól érthe­tően tudtunkra adja, ha kikíván­kozik a kertbe szükségét végez­ni, félreérthetetlenül jelzi. Már az első napon behódoltunk ne­ki, amikor hat hónapos, bolyhos, fehér pamacsként beraktuk bé­lelt kosarába, plüssjátékokkal körberakosgatva. Rajongtunk érte, amikor esz­mélni és játszani kezdett velünk. Reméltük, mindig ilyen marad, de tudtuk, eljön a nap, amikor felnőtt ebként többet fog köve­telni tőlünk. Nem állítom, hogy következetes kutyatartók len­nénk, hiszen amikor kezdődtek a gondok, nem írattuk be iskolá­ba. Hívtuk az állatorvost a köte­lező oltások miatt, negyedéven­te elvittük kozmetikába, hogy szép legyen és jól érezze magát a bőrében. Jól tápláltuk, sokat ját­szottunk vele a kertben. Ennyit tudtunk érte tenni, de természe­tesen ez kevésnek bizonyult. Amint ivarérett lett, fütyült a kényelemre, a hűségre, a biz­tonságra. Leste, mikor, hogyan szegheti meg a szabályokat, bonthatja le a szó szoros értel­mében a szabadságát korlátozó kerítéseket. Átküzdötte magát minden akadályon, hogy kijus-Soha nem tudtuk meg, milyen csatá­kat vívott, hol aláz­ták és verték meg son a tágas portáról a szabadba, hogy beleszagolhasson a szabad­ság ízébe, illatába. Volt, hogy na­pokig nem jött haza, hiába keres­tük. Már-már lemondtunk róla. Volt, hogy sebesülten, sárosán vergődött hazáig. Soha nem tud­tuk meg, milyen csatákat vívott, hol alázták és verték meg. Min­dig hazatalált, s mi soha nem ha­ragudtunk rá e kétes és veszé­lyes kalandokért. Hálásak vol­tunk a sorsnak, hogy megkerült. Gondoltuk, idén tavasszal végre megoldjuk a helyzetet. Ke­rítést kezdtünk építeni minden­felé, ahonnan Matyi úrfi szökni tudna. A barátságos sövény mellé, ami eddig jól szolgált ter­mészetes telekhatárként, vas­oszlopok kerültek, rá kifeszítve jó magas drót. Megnéztünk min­den rést, és próbáltunk mindent átjárhatatlanná tenni. Már-már megnyugodtunk, amikor a mi­nap arra értem haza, hogy Ma­tyi sehol. Hogy hol surrant ki, fo­galmunk sincs. Fölkaptam a gumicsizmát, a rossz dzsekit és a nyomába eredtem, hátha megtalálom. Nem kellett sokat keresgél­nem. Egy tavaly meghódított, kis sáros, szőrgombolyaghoz vitt az útja a szomszédos utcá­ba. Szólítottam a nevén, meg is torpant az ismerős hangra, ám a kis sáros kutyalány erősebb­nek bizonyult. Az én engedel­mes, hízelgő ebem szembefor­dult velem és nyakig csatako­­san rám vicsorított, hogy tud­jam: én itt és most nem paran­csolok. A barátnő bölcsebb volt. Méltóságteljesen hazabandu­kolt úgy, hogy hátra se nézett lovagjára. Matyi egyet-kettőt még vakkantott utána, meg is indult, ám a kutyahölgy túl volt mindenen, nem szánta még az utána csaholót. Percekig tar­tott, míg családunk egyetlen terroristája hagyta, hogy ölbe vegyen, és hazahozzam. Tűrte a meleg vizet, a kutya­sampont, a szárítást, a jutalom­falatot. De tudtam, hogy bé­kénk átmeneti. Ez már mindig szökni fog, ha megérzi a sza­badság és a szerelem ízét. Hiá­ba minden. Be kell látnunk, ez nem a mi kutyánk kölke.

Next

/
Oldalképek
Tartalom