Heves Megyei Hírlap, 2018. március (29. évfolyam, 51-75. szám)

2018-03-10 / 59. szám

8

■ tmmmmmgmjmm mmmmm

hm HM| MhH

"helyőrsét

SZÉLJEGYZETEK ARANY JÁNOSHOZ (Vili.)

Lövétei Lázár László

SZÖVEG NÉLKÜL

Könczey Elemér karikatúrája

8. nagyszünet Áj-váj

Vagy a tüdő, vagy a máj,

Vagy a szív, de az a táj!

Érzem, szorul, feszül, fáj.

Ettől csappan meg a háj:

Ez mondja majd nekem: állj] Hanem panaszt ne ejts, száj!

Az élet úgyse volt báj,

Meghalni jobb, ha - muszáj.

(1868)

Szenvedek én...

Szenvedek én egyben-másban,

Vén hurutban, fulladásban, Rokkant ideggyengeségben, Félvakságban, siketségben,

S impertinens dicsőségben.

(1877-78)

Évnapra

Ma hatvankét esztendeje annak, Mikor engem megtettek Johannák, Esztendeim hát bővibe vannak, Nem sok időt Ígérek magamnak.

(1879

. március 8.)

Ahogy ezekből a rövid, bokorrímekkel telezsúfolt, önironikus versikékből is látszik, Arany nemcsak fennkölt témákról (szülőföld, haza stb.) tudott pompás verseket írni, hanem egészen evilági dolgokról is. Mint amilyen - például - a betegség. A különféle testi-lelki nyavalyák megverselése amúgy a költők egyik kitüntetett témája: „Olyan

próza minden részem”, panaszkodott egyik versében a testi dologra „vézna, ügyetlen” Arany; „...hadd hívjam Múzsámat, / szegény, bús testemet”, sóhajtotta Arany halála után egy emberöltővel Ady Endre.

Figyelembe véve, hogy hányféle betegségben szenvedett (tüdő, máj,

szív, hurut, fulladás, ideggyengeség, félvakság, siketség), az a 66 év, amit Arany megért (lásd Sejtelem című versét), egyenesen matuzsálemi kornak nevezhető. (Meg kell viszont jegyeznünk, hogy nem Arany volt a magyar irodalom legnagyobb „betegeskedője”: Füst Milán állítólag harmincvalahány betegségber szenvedett - egy időben!) Erese] Sándor, Arany rokona és barátj; azt is tudni véli, hogy mire vezet hető vissza Arany János beteges kedése: „Szalontára lett jövetelül után [

1852

] augusztus elején egy a szomszédos pusztán lakó isme rősünkhöz mentünk ki látogatá; végett. S igen nagy forróság lévén egy elhagyott vízimalom csator nájában megfürödtünk. A vízfogi szerkezet zsilipjéről mintegy ké ölnyi magasságról jó vastagon om lőtt a víz egy deszka-padolatra úgyszólván zuhany gyanánt kínál kozott. Arany, figyelmeztetésünl dacára, legtöbbször és leghuzamo sabb ideig használta azt. Midői estefelé haza indultunk, főfájásre panaszkodott, de arról, hogy ezei főfájás a zuhanyozás eredménye hallani sem akart. Későbben azon ban mindig gyakrabban támadt, meg és kínozta a főfájás és fülzú gás, kiválólag pedig azon idősza kokban, midőn valamit írni akart.’ Volt tehát mit kezelnie Károly Sámuelnek, Arany nagykőrösi or vosának! És a költő - hálából mindvégig hűséges maradt hozzá hiába kezelte később az egyik leg híresebb pesti orvos (Poór Imre Arany mindig kikérte Károlyi vé leményét a tudós fővárosi doktc diagnózisairól és receptjeiről.

őrt re

HUSZÁRKÉNT SZOLGÁLNI A HAZÁT - SOMOGYI GYŐZŐ MŰVÉSZETÉRŐL Gulyás cábo

A Krisztus születése utáni napnyugati történelem rögzítése hagyományosan két területhez kötődik: az íráshoz és a szépművészetekhez.

A szekularizáció időszakáig, azaz a XX. századig az egyes uralkodóházak, népek, országok, majd nemzetek történetének a keresztény morál olyan biztos keretet adott, amelyben egyértelmű volt, ki a hős és ki a gyáva, ki a nemes és ki az alávaló. A seriptorok és a művészek hivatása nem kis részben erre épült: megemlékezni a hőstettekről, a dicsőséges sikerekről vagy éppen a tragédiákról. A modernitásban ez a majd két évezredes gyakorlat néhány évtized alatt a perifériára került. Hirtelenjében több lett a kérdés, mint a válasz, új és új nézőpontok sodródtak egymás mellé, az oly sokáig átörökített morális alap pedig jórészt szétmállott. Egyre többen lettek, akik nem megismerni és megérteni akarták a múltat, hanem átírni, átértelmezni vagy éppen „végképp eltörölni”.

A XX. század második felére az olyan alkotók, akik a múlthoz való viszonyukat továbbra is az évezredes értékrend mentén alakították ki, s munkáikban azt képviselték, korszerűtlenné váltak. A korszerűtlenség a haladás mindenhatóságát hirdető világban meglehetősen súlyos bélyeg volt.

Szép számmal akadnak ma is, akik elrémisztő billogként aggatják rá nekik nem tetsző alkotókra ezt a jelzőt, de egyre többen vannak, akik ettől nem ijednek meg. Épp ellenkezőleg! Manapság, amikor mindenki olyan rettentően korszerű akar lenni, egy korszerűtlen alkotó kifejezetten üdítő jelenség.

A kortárs magyar képzőművészet egyik korszerűtlen ikonja Somogyi Győző (

1942

). Ugyanazt a munkát végzi, amit előtte oly sok korszakos mester: megörökíti az arra érdemeseket. Szenteket, államférfiakat, hősöket fest - de katonákat is.

Legfőbb témája a nemzeti hagyomány, legfőbb mércéje pedig a keresztény erkölcs. A magyar történelem panteonját festi - hatalmas merítéssel, de biztos választásokkal.

A szó eredeti értelmében népi művész, ami nem pusztán abban

mutatkozik meg, hogy néprajzi pontossággal örökíti meg a különféle viseleteket és szokásokat, de leginkább abban, hogy mindezek mögé odafest, odarajzol valamit, ami a képeken ugyanúgy nem látható, mint a mindennapokban: az emberek lelkét. Egy romantikus kifejezéssel élve: a „népleiket”. Ez a képessége teszi nagy művésszé. Festeni, rajzolni ugyanis - kis túlzással - mindenki tud. Ráadásul az a naiv vagy „álnaiv” stílus, amihez Somogyi kapcsolódik, többnyire nem a képzett alkotók sajátja. A naiv festészet többnyire nem törődik az anatómiával, a perspektívával s az egyéb klasszikus kompozíciós elvekkel, hanem gyermeki egyszerűséggel, némiképp primitív módon ábrázolja a tárgyát. Somogyi nagyon is reflektáltan viszonyul mindehhez, de ebben a viszonyban rendre tetten érhető a népművészet roppant hagyománya. Ettől izgalmasak a művei, ettől képviselnek más esztétikai minőséget, mint általában a naiv képek. Ilyen módon kerül rá a képeire a „népiélek”, amelyet a néző azonnal megérez. Hogyan és miért? Azt nem tudjuk.

Ahogyan egy-egy ember esetében azt érezzük, hogy „lélektelen”, mások esetében pedig éppen azt, hogy „nagy lelke” van - ez a műalkotások esetében sincs másképp. Somogyi

Győző műveinek lelkűk van. Érte mezősünket alighanem befolyásolj a művész hitelessége is. Az, hogy Káli-medence egyik kis falujába élő Somogyi számára a népi élet vitel nem üres forma vagy diva hogy a hagyományhoz való viszc nya nagyon is gyakorlatias - mine ez bizonyára segítheti a műveinek megértését, de azt hiszem, nem eze múlik. A művek legfőbb hitelesítőj az a nemzeti hagyomány, amelyhe mindannyiunknak szoros, szemé lyes kapcsolódásunk van, függe lenül attól, hogy ezt tudatosítjukmagunkban vagy sem.

Az 1848-as forradalom és az a5 követő szabadságharc kiemelte fontos része ennek a hagyomány nak. Somogyi Győző volt az els művész, aki átfogó módon örökíte te meg a szabadságharc hadseregé képeken ábrázolta a magyar húszé rókát. Ez a hagyományőrzés egyi legnemesebb formája: Somogyi hí szárjai ugyanis nem pusztán hac történeti, hadviseleti szempontb< pontos rekonstrukciók, de a dísze öltözéküket büszkén viselő katoná tekintetében felfedezhető a hazasze retet érzése is. Ilyet más aligha tu kifejezni, csak aki maga is tudja, m jelent egy - esetenként kifejezette ellenséges környezetben - huszá) ként, alázattal szolgálni a hazát.

Lapszámunkat SOMOGYI GYŐZŐ munkáival illusztráltuk. A Nemzet Művésze címmel kitüntett, Kossuth-díjas grafikus és festőművész 1942-ben született Budapesten. A Magyar Művészeti Akadémia tagja. Jelenleg Salföldön él. A fotók Somogyi Márk munkái.

IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET

2018. márciui

Somogyi Győző hő. őrmester [1996 - tojástempera, vászon}