Heves Megyei Hírlap, 2018. március (29. évfolyam, 51-75. szám)

2018-03-10 / 59. szám

3 helyőrség Szocs Géza rovata MINEK AZ ÜNNEPE? I. Két Petőfi-versszak A Védegyleti dal egyik fontos stró­fája így szól: Nemzetünk, e nagy folyó, mely Mindig száz felé szakadt, Egyesítse innepénél A különvált ágakat. Három évvel késó'bb, 1848-ban már maibb szóalak zárja A magyarok is­tene utolsó sorát: Élni fogsz, hazám, mert élned kell... dicsőség És boldogság lészen a te életed... Véget ér már a hétköznapi vesződség, Várd örömmel a szép derült ünnepet! II. A két lábon járásról Álmélkodva figyelem néha a to­li hónapos csecsemőket: milyen bámulatos gyorsasággal és ügyes­séggel érvényesülnek négykézláb. Csúsznak-másznak, ide-oda ka­nyarogva, nagy biztonsággal hasz­nálva a padlószintű lehetőségeket, átjárókat, asztal alatti rövidítéseket, váratlanul mozdulva el erre vagy arra, előre vagy akár hátra. Vajon ha nem fognák a kezüket a felnőttek, ha nem tanítanák őket felállni, eljutnának-e saját erejük­ből, maguktól addig, hogy két lábra álljanak? A két lábra állás legnagyobb ész­beli és lelki akadálya talán a négy­­kézlábon járás sikerélménye. Négy­­kézlábról nem lehet nagyot esni, hanyatt vágódni, elgáncsoltatni, csúfosan felborulni. A gyakorlott kúszó villámgyors és eredményes. A kutyák, lovak és minden négy­lábú könnyen elsajátított, ősi moz­gásformája magától értetődő biz­tonság- és komfortérzetet garantál a járni még nem tudó embernek. III. Az ünnep. Politikai termék vagy ösztön? Sokféle ünnep van. Most arról a fajta ünnepről be­szélünk, amely egy nép tudatában a két lábra állás pillanatának emlékét hordozza. A felismerés élményét, azt a frissen megszerzett tudást, hogy a világ szemlélhető máshonnan is, máshogyan is, mint alulnézetből. Komplex élmény a fölegyene­­sedés. Szédülés, merészségérzet, fizikailag és lelkileg addig ismeret­len emóciók bonyolult dinamiká­ja. Majdnem a repülés sokkjához hasonlítható izgalom. A tériszony legyőzése, a térviszonyok újraér­telmezése. Ismeretlen távlatokkal való megismerkedés ismeretlen lá­tószögekből, a teret újraberendező, a tudatot a világban újszerűén elhe­lyező tapasztalat. Autonómia, eufó­ria, felnőttérzület, a kockázat (és a felelősség) vállalásának hódító érzése, felajzó, motiváló stresszha­tás, oxigéntöbblet, adrenalinlöket, forradalom, kísérlet, talán játék is. Ezek ötvözete. Tudatmódosulás. És az ösztönből, hogy ennek az élménynek, ennek a tudásnak a megszerzését a közösségnek meg kell örökítenie, ebből születik meg az ünnep. Meg abból az ösztönből, hogy a közösségnek olyan pszichés, mo­rális és mentális energiaforrásokra van szüksége, amelyekből megerő­­síthetőek a benne működő összetar­tó energiák. (Ha úgy tetszik: a kohé­ziós alapok.) Ezeknek a félig tudatos, félig tu­datalatti ösztönöknek és igényeknek a projekciója az ünnep. És minden közösség addig őrzi identitásának egy-egy fontos komponensét, amed­dig egy-egy fontos ünnepének tisz­telete tart. Nem jut eszembe egyet­len nép, egyetlen kultúra, egyetlen civilizáció sem, mai és egykori sem, amely ne ismerné vagy ne ismerte volna az ünnepeket. (Mint ahogyan olyan törzsről, népről, nemzetről sem tudok, amely ne ismerné/is­­merte volna a templomot. S ha a templomot esetleg nem is, mert mondjuk az őserdőben élt, és nem tudott építkezni, akkor ne tisztelt volna legalább egy szent helyet: fát, sziklát, forrást, ligetet, ősök sírját.) Valószínűleg nincs egyetlen olyan napja sem az évnek, amely valakik­nek ne lett volna valamikor nagyon nagy ünnep. A magyar nemzet a szó ma ér­vényes értelmében addig marad magyar nemzet, ameddig március 15-én szükségét fogja érezni annak, hogy felidézze és átélje mindazt, ami 1848-ban történt. Történt ezen a napon, majd történt további más­fél éven át. Amikor majd utódainknak kö­zömből lesz, hogy mit is kell tudni erről a napról, s amikor már nem érzik úgy, hogy ez egy kitüntetett nap (csak mondjuk annyira, mint például a Hunyadiak győzelme el­lenségeik fölött - fontos győzelem volt, persze hogy az, le a kalappal, ki vitatná -, na de nekem ezért most le kell szállnom a múltak kút­jába?), akkor a magyar nemzet a szónak mai értelmében már nem lesz magyar nemzet. Talán magyar származású nemzet lesz, körülbelül úgy, ahogyan egy-egy idegen hazát választó honfitársunkról hangzik el a nekrológokban, hogy a megboldo­gult magyar származású volt. A nemzet nem állandó, nem ugyanaz. Óráról órára válto­zik. A nemzet olyan vonat, amelyre és amelyről folyamatosan szállnak föl és szállnak le a utazók. Órán­ként születnek, válnak nagykorúvá és halnak meg emberek. A magyar nemzet 1848 . március 14-én vagy 1956 . október 22-én nem ugyan­az a nemzet volt, mint két nappal később. Mohács előtt egy nappal sem volt azonos azzal a nemzettel, amelyre egy héttel később virradt fel a nap. Trianonig más nemzet voltunk, mint pár nappal később. De ha nincsenek ekkora traumák vagy ekkora katarzisok, pusztán azáltal, hogy egy közösségnek van bejövő oldala és kimenő oldala, van bejárata és kijárata, és a moz­gás folyamatos: már ezáltal sem lehet folyamatosan azonos önma­gával. Legfeljebb úgy, ahogyan Pe­tőfi mondja a Védegyleti dalban: a nemzet egy nagy folyó. IV. A kétarcú ünnep Az ünnep a felidézett múlt mellett a megelőlegezett jövő ígéretét is hordozza. Ez az ígéret az örömmel várt szép, derült jövő eljövetelének, egy felemelő jövőalakzat megvaló­sulásának reménye és ígérete, majd­nem bizonyossága. Röpülj hajóm, rajtad a Holnap hőse. Persze a jövő soha nem olyan, amilyennek képzeljük vagy ami­lyennek akarjuk. Az ünnepek eszmekörében marad­va: ugyan melyik felmenőnk képzelte volna, hogy konzumidiotizmus felé hajló pillanataikban lesznek ma­gyarok, akik - merő majmolási ösz­tönből - a halloweent vagy a Valen­­tin-napot komoly ünnepként élik meg? Az utóbbit Valentinus Balassi és Valentinus Bakfark talán nem is bánta volna olyan nagyon - de az, hogy már nemcsak a Mikulás ved­lik télapóvá-gyed marózzá, hanem a karácsony is egy nagy bevásárlási ké­­jelgéssé alakul át (és nem iszlám, ha­nem nyugati országokban tilos lesz keresztényi tartalmakat tulajdoníta­ni a „fenyőünnepnek” meg hasonlók­nak) - ezt ki gondolta volna néhány nemzedékkel ezelőtt? Az igaz ugyan, hogy Balassi életé­ben nem látott karácsonyfát, mert az később jelent meg az életünkben, de ez a fa olyannyira átlényegült azóta, hogy a keresztény magyarok egyik legszentebb ünnepétől már nem vá­lasztható el. Sokmillió gyerek áhítata révén vált e feldíszített fenyő a ke­resztény csoda kézzelfogható üzene­tévé. így az, hogy Balassi nem ismer­te még a karácsonyfát, semmiképp nem ugyanazt jelenti, mint az, hogy húsz-huszonöt nemzedékkel később az utódai esetleg már nem fogják tudni, mi az, hogy karácsonyfa. Nem vigasztalhatjuk magunkat majd azzal - mondjuk Balassira hi­vatkozva -, hogy ugyanott tartunk, hogy nem vesztettünk semmit. V. Magyarok, Kossuthok, Hrúzok Háromszáz, de még kétszáz évvel ezelőtt sem - ilyen a jövő - sem a Petrovics, sem a Hrúz, sem a Kos­suth, sem a Weber családokban nem tudták, hogy titokzatos szálak révén famíliájuk egy-egy fiú utó­dukban nemsokára legfényesebb módon összefonódik egy nagy szín­padon a nemzet legjobb értelemben vett énjével, sőt meg fogja testesíte­ni azt, mivelhogy ezeknek a sorsfo­nalaknak a találkozásából születik majd meg a nemzet történelmének legnagyobb ünnepnapja. A vona­laknak ez a hullámzása, találkozá­sa, mintázata, jelentése válik majd jelképévé egy márciusi napon a nemzet élni akarásának, szabadság­­vágyának, legnemesebb énjének. Vagyis a nemzetté váló magyarság legfontosabb hívószavává, üzeneté­vé, hordozójává és szimbólumává. De nem csak Petrovicsék, Hrúzék vagy Kossuthék nem tudták és nem sejthették, hogy Sándor és Lajos névre keresztelt gyermekeik sza­vain és tettein keresztül fog a ma­gyar nemzet önmagára ébredni és felegyenesedni, meghallván a szó­­lítást: talpra, magyar. Elég volt a kúszás-mászásból. A lehajtott fejek­ből és a lesütött tekintetekből. Az Aulich, Damjanich, Des­­sewffy, ittebei és eleméri Kiss, Knézich, Lahner, Lázár, Leinin­­gen-Westerburg, Nagy-Sándor, Pöl­­tenberg, Schweidel, Török, Vécsey szülők sem tudták, hogy legköze­lebbi rokonokká válnak; hogy fiaik révén a legszorosabb sorsrokonsá­gi kötelékbe fognak kerülni egy­mással és az egész nemzettel. Mely rokonságot nem eljegyzés, nem esküvő, nem menyegző, nem lako­dalom fogja megpecsételni, hanem a gyász szertartása. És ezzel már meg is magyaráztuk, miért kétarcú és kétlényegű ez az ün­nep. Mert egyaránt fordul a jövő és a múlt fele, s mert benne van az ébre­dés és a kivégzés, a felszabadulás és a gyász, a nagykorúvá válás boldog­sága és a szabadságharc küzdelmei, a bölcső és az akasztófa, a tavasz és a katasztrófa, a lesütött tekintet és a felemelt fej, a két lábra állás és a ko­szorúk a sírhantokon, a forradalmár hívó szózata és a nyomaveszett költő ismeretlen végrendelete. 2018. március IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET Szent Család (2008 - tojástempera, vászon)

Next

/
Oldalképek
Tartalom