Heves Megyei Hírlap, 2018. február (29. évfolyam, 27-50. szám)
2018-02-17 / 41. szám
im m helyőrség ebüt 5 vers Jókai Mór Prosit! Annál a nagy vendéglőnél, Kinek neve Európa, Mindenki „a la carte” eszik; - Az étkek fel vannak róva. Válogathat, kinek milyen A gusztusa, az étvágya; Pecsenyének azt a részét Melyik neki kell, levágja. S ha megette, ha jóllakott Az egész table d’hot kiált: „Váljék kedv’s egészségére, Prosit, prosit, profidat!” Angol irlandi bifszteket, Szinte véres, mikor falja, Rá sok mustárt elveszteget, S tán a nyögését is hallja. Nézők közül is igen sok A bifsztekkel rokonszenvez; Félig meddig atyafi is, Ellenvetést de még sem tesz. Ha megehette, s jól lakott, Az egész table d’hot kiált. „Váljék kedv’s egészségére, Prosit, prosit, profidat!” Franczia kenyérre keni A jó savoyai sajtot, Jól eshetett, ha egy pohár Nizzát utána felhajtott. El se verte vele éhét: „Gyorsan! pinczér! ugorj frissen! Még megenném egy portio Szárdiniát”. - „Az még nincsen”. Fogát piszkálja csendesen , Az egész table d’hot s kiált: „Váljék kedv’s egészségére, Prosit, prosit, profidat!” Muzulmánnak de jól esik Egy kis dulcsász kóstolóra, Vérrel rózsaszínre festve, Melyet terme Czernagóra; Az apróra vágott piláf Nagyon tetszik az ínyének, Megpörkölve jól bográcsban Lángjainál Csettinyének. S ha a száját megtörölte, Az egész table d’hot kiált: „Váljék kedv’s egészségére, Prosit, prosit, profidat!” Olasz szeret árticsókát Levelenkint eszegetni, Szúrna, ha egyszerre falná, Úgy kell azt leszedegetni. Iszik rá kétféle bort is, Az egyik „lacryma Christi”, A másik „lacryma papae”. Aztán körülnéz, mi van még? Az egész table d’haut kiált: „Váljék kedv’s egészségére, Prosit, prosit, profidat!” Muszka eszik lengyel nyelvet Átszurkálva, megspékelve, Megsózva nagy kegyetlenül, És páczolva eczettel be. Összerágja kaviárral, És leönti rostopsinnal, Mégis kemény, mégis rágja, Nyelné, nyelné, de nagy kínnal. Szánják szegényt (azt ki eszik) S az egész table d’hot kiált. „Váljék kedv’s egészségére, Prosit, prosit, profidat!” És ez igy megy szép csendesen, Kiki választ a mit kíván; Nem szól bele sem kabinet, Sem gyapjuzsák, sem a díván, Senkinek sincs arra gondja: Ki mivel, mikép és hogy él? „Egyed azt, mi neked tetszik, Csak az enyimből ne egyél!” Egyébiránt ebéd végén Kölcsönösen mind igy kiált: „Egészségükre kívánjuk. Prosit, prosit, profidat!” Magyar divat Ismét, ismét viseljük hát Azt a mentét, azt a ruhát, A mit hordtak őseink; Régi dolmány, régi kalpag S kik a honért éltek haltak, Feltámadnak hát megint. Látásodra bár a léha Itt ott kaczajra fakad... Hadd kaczagjon, majd elhagyja: Magyar, ne szégyeld magad! Ne szégyeld a viseletét, Miben apád ellehetett S boldog öregséget ért. Ki tudja e boldog korbul, Mikor a ruha megfordul A jobb év is visszatér? Fintoritsa félre arczát, A ki jobb jövőt tagad. Te kérjed azt s hidd, hogy eljön. Magyar, ne szégyeld magad. Kinek lábán sarkantyú peng Arról tudod, hogy az nem czenk, A bámész nevesse bár. Az orgyilkos és a gyáva Nem ver pengőt a sarkába;- Az elfut, vagy lesbe áll. Szembenézesz, valót mondasz, Hogyha szived kifakad. Ez a te régi jellemed: Magyar, ne szégyeld magad. Aranycsipkés főkötőben, Olyan bűbájos a nőnem, Miként tündér-asszonyok. Szűzpárta, nem csak viselve, Hanem meg is érdemelve, A homlokon úgy ragyog. Tüneményes idők járnak! Férfi szive úgy dagad. Kétszerte szebb minden asszony: Magyar, ne szégyeld magad! Hadd gyászolja Európa Zsákruhába’, gyászzubbonyba’ Vesztett reménységeit. Ha mi nekünk szép az élet Azért minket ki ítélhet? Jó az Isten, megsegít! Önbecsülés, hazafiság Legyen hát, ha kell „divat”, Akár mit mond rá a világ, ...Magyar, ne szégyeld magad! (1859) A magyar nyelv ismét itthon Hozott az ég! keblünkbe zárt Rég várt vendég, magyar nyelv! Lelkünk lelke, szivünk vére, Velünk maradj, ne tűnj el. Ülj a székbe, mely megillet, Tedd fel babér-koronád, Erősödjék meg hatalmad Hosszú századokon át, Hogy e honban ne mondhassa Senki többé ezután: „Nem tudom a magyar nyelvet, Mivel nem tanulhatám.” Szálld meg költő s tudós lelkét, Hogy írjanak magyarán. Tisztaságban, helyességben Tündökölve egyaránt. Idegen szót, eszmejárást, Ne hagyj többé mondani. Van mi nekünk annál jobb, szebb, Csak ki kell választani. Hogy e honban ne mondhassa Költő, tudós ezután: „Nem tudom a magyar nyelvet, Mivel nem tanulhatám.” Szállj az úri teremekbe: Hol eddig más volt divat. Tudjon veled elmulatni Nagyságos lányod, fiad. Casinóban, versenytéren, Páholyban, vigalmakon, Minden nagy úr tudjon szólni A hazai hangokon. Hogy e honban ne mondhassa Gróf és grófné ezután: „Nem tudom a magyar nyelvet, Mivel nem tanulhatám.” Szállj a jó táblabiróra, A ki azzal kérkedik, Hogy más nyelven, mint magyarul Nem is hallott még eddig. S mondd meg néki, hogy nem elég Téged viselni szájban, Hanem olvasgatni is kell Könyvekben és újságban, Hogy e honban ne mondhassa Senki többé ezután: „Beszéltem a magyar nyelvet, De b’z én nem olvasgatám.” (1859) Első minipályázat Rovatunk meghirdeti első versíró minipályázatát: 14 és 20 év közöttieknek. Jelentkezni legkevesebb öú maximum hét verssel lehet/ terjedelmi megkötöttség nélkül. A pályaműveket e-mailben várjuk/ a tárgyrovatba kérjük beírni: vers rovat - minipályázat. Jelentkezési határidő: 2018. február 28. A legsikeresebb alkotások megjelenhetnek debüt rovatunkban/ és a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. új könyveiből álló könyvcsomagok is gazdára találnak. E mail szerkesztoseg@kmtg.hu 2018. február Kopriva Nikolett Néma vízió A valóság alatt szükségszerűen mozog a föld, mintha igény lenne a beszéd a felszín kimondatja azt, ami félig az álom dimenziójában kap helyet. Ami ott jelentős, azt itt felperzselik a másodpercmutatók. Az irrealitás az atomokba akkor költözött, amikor már csak a testünk feküdt egymás mellett, rászáradtak a betűk ajkadra. Mert öntudatlan voltál, hihettem azt, hogy tudsz még bármit gondolni, amit kimondhatok, hiába próbáltam kivonni azt az egyet a végtelenből, a te szemed alatt megszűnt az idő. Nem maradt álom, amiben kereshetném magam. Város zajában repkednek súlytalanná lett betűk. Maszk A csontváz mozgása nem kiszámítható, cigarettafüstködben maliik az önbecsülés; Nem zavar, ha a dér kivágja az arcom - van helyette másik. Kiáltásainkon nem fogott részeg zsibongás, hangodra az agy egy külön fiókot teremtett. Feneketlen és nincsen beleülő kulcs, ezért suttoghatsz a csempékből is. A Petőfi-híd korlátja megtűri a szilánkos mozdulatot, szellemet pofozol és csókolsz egy az arc, mégis rád akaszkodom, néhány hónapja benned tárolom magam, mindenhol otthagytam egy kis részt, hogy ne fogyjak el korábban, mint a te hangjaid. A csokoládét elszórom, a villamosmegálló felé rohanok, nem tudtam, mi a szeretet, mintha természetes lenne, hogy eltörölték a menetrendet, megtörik a sín. Fekete lyuk Hátizsákom kacatokkal van tele, olykor felcserélődnek a pulóverek karjai, eltűnik egy váltás zokni, megsárgul a könyv lapja. A pályaudvar nem enged túl nagy bizonyságokhoz. A betűk szanaszét repültek a kijelzőről és hozzátapadtak az üvegmennyezethez, szavak hiányába fulladt az idő. Papír a láb, korhadó padok vonzásában hullámzó testek fizikáját és a szél lélektanát fejtegetem. Hogy hány löket kell a repüléshez. Hátizsákom tartalma egyenlő azokkal a szavakkal, melyeket éjjelente öntudatlanul motyogok, a lepedő felszívja a betűket, időnként torz hangon beszélni kezd, ágyneműt naponta mosok, de túl szoros a szövet. Minden cipzár mögött másnemű félelem rág, ma reggel én beszélek: hátizsákomba tuszkolom a halált. Kopriva Nikolett Kopriva Nikolett 1996-ban született a kárpátaljai Munkácson. Jelenleg Budapesten tanul a Pázmány Péter Katolikus Egyetem esztétika mesterszakán. Kedvétől függően verset és prózát is ír. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 1 t
