Heves Megyei Hírlap, 2018. január (29. évfolyam, 1-26. szám)

2018-01-13 / 11. szám

I ]|‘4(iMi helyőrség BÜDSBEEEI 7 w w KLASSZIKUSOK A VÍGSZÍNHÁZBAN Horváth László Imre Bevallom, régen voltam már szín­házban, ezért november elején vettem rögtön három előadásra is jegyet, egyet a Bűn és bűnhődés­­re, egyet a Hamletre, egyet a Há­ború és békére. Gondoltam, ha a Vígszínház ilyen ambiciózus a vi­lágirodalom e mesterhármasával kapcsolatban, akkor megteszem, ami a művelt lakosságtól elvárható, megfigyelem a kísérletet, pénzt és időt nem kímélve. A Vígbe menni amúgy is pozitív és megfelelően összetett program, kicsit mint egy sznob vidámpark, gyönyörű szín­ház, impozáns büfé, ki is lehet öl­tözni, a romantika tehát garantált. A Bűn és bűnhődéssel kezdtünk. A regény adaptációja ígéretesen indul, a gyilkosságot nem látjuk, rögtön Raszkolnyikov bűntuda­tánál és a nyomozás kezdetén tartunk. Michal Docekal, a Cseh Nemzeti Színház igazgatója és Iva Klestilová dramaturg a Vígszínház számára készítette el a mű új szín­padi változatát. Orosz Ákos hiába jó Raszkolnyikovként, ha jól táp­lált izmoktól duzzadó fiatal férfi, míg a regényhős egy lepusztult, tüdőbeteg, deliráló roncs. Stohl András is remekel Porfirijként, csakhogy nagyon nincs rászabva a szerep, az ő kiváló bohóckodá­sa nem illik a szárazon szellemes, szimplán a megingathatatlan, jó­zan morált képviselő regénybeli nyomozóhoz. Szvidrigaljov, Luzsin és Marmeladov karakterei a leg­jobbak, visszaköszönnek a mai va­lóságban is, erre természetesen a színház rá is játszik, és jól is teszi. Hajdúk Károly Marmeladovként jól hozza a lepusztult alkoholis­ta hivatalnokot, híres monológja megrendítő. Telekes Péter Luzsin­­ja a gátlástalan, cinikus, és ezért ráadásul szórakoztató politikus karaktere. Gerinctelensége megle­hetősen kortalan jelenséggé teszi. Karácsony Zoltán kéjenc Szvid­­rigaljovja is jól megcsinált, lehet­ne erősebb, de ez nem a színész hibája. A színpadkép kellőképpen modern, lecsupaszított, és egyben dinamikus. A darab mégis bukás, mert a végét egyszerűen elront­ja a rendező. A regény nagy végső párbajainak robbanásai kis puk­kanások sorozatává silányulnak, ráadásul igazi színházi szenvel­géssel, a Dosztojevszkijt jellemző vallási töltet pedig teljesen előké­születlen, ezért emészthetetlenül ömlik a közönségre. Szonya zárlat­ként elmondja a miatyánkot, amit ilyen módon tálalva valóban csak értetlen döbbenet fogadhat - ez a nyers, meggondolatlan, (vajon szándékoltan?) kontraproduktiv zárása egy amúgy komplexen meg­csinált adaptációnak rendkívül el­hibázott, mondhatni kifejezetten kínos. Második a klasszikus kísérletek sorában a Hamlet volt, Eszenyi Enikő rendezésében. Eszenyitől több Shakespeare-kísérletet láttam már, akadt nagyon rossz, de kiváló is. Vártam a Hamletját, és el is jött, a Vígszínház történetében egyébként először. A darab - nyugodtan mond­hatjuk - a színházi művek királya, ezért már magát a vállalkozást is ér­demes egy megtekintéssel jutalmaz­ni; gondoltam én, a gőgös, finnyás közönség. A befektetés várakozáson felül megtérült: ez a Hamlet parádés lett, mindenkinek ajánlhatom. A díszlet modern, de a helyén van, az egész olyan, mint egy futurista látomás, engem leginkább egy 21. századi kelet-európai (ukrán vagy belorusz) diktátor/bűnöző udvará­ra emlékeztet. A párhuzam műkö­dik, hiszen a dán királyi udvar is fegyveres, erőszakos diktatúra volt, történészként nincsenek illúzióim. Itt uz őrök rohamsisakot viselnek, géppisztollyal lőnek sort. Az ilyes­mi az ösztöneinkre hat, nem is baj, hogyha az ártatlan kosztümök, kellékek helyett érezzük, olyan vi­lágban járunk, ahol a fegyveres erőszak az úr. Szimbolikus kellékek is támogatják a dramaturgiát (ha­talmas borospohár, gigantikus ko­ponyák), de természetesen mindez semmi, ettől lehetne még bűn rossz az egész. Egy Hamlet-előadás titka nem bonyolult: elsősorban kell hoz­zá egy Hamlet, és ifj. Vidnyánszky Attila brillíroz a szerepben. Ő való­ban egy ifjabb Hamlet, nem is kell a negyvenes egzisztencialista boron­gás, ahogy azt a huszadik század (és talán Camus és Latinovits) miatt megszoktuk, itt és most egy ener­gikus, pezsgő figurát kapunk, aki teljesen bejátssza a teret. Jól adja a bohócot, aki akrobatisztikus moz­gással, mint egy balettben, őrüle­tét megjátszva hányódik, de képes alakítani a merengőt is, az emberi létezés lehetőségeinek drámáját, a lélek sötét szenvedélyeit látó és értelmező, igazi öntudatra ébredt hőst. Hegedűs D. Gézán láthatjuk, hogy nem véletlenül kapott Prima Primissima díjat: bizonyára élete egyik legnagyobb alakítását nyújt­ja Claudiusként, Hamlet atyjának szellemeként (jó húzás Eszenyitől, hogy ugyanaz a színész viszi a két ellentétes karaktert, lényegében ugyanazok is, nemcsak mert testvé­rek, hanem mert a hatalom egyfor­mává tesz). Érdekes adalék, hogy az ifjabb Vidnyánszky nemrég még Hegedűs osztályába járt a színmű­vészeti egyetemen. Az ifjú Ham­let apja szellemével és gátlástalan nagybátyjával, tehát nagy drámai ellenfelével, tanítvány-mentor vi­szonyban volt - kettejük párharca minden más, egyébként tisztes­ségesen helytálló szereplőt lemos a színről. Erre az előadásra mint életem egyik érdemi művészi élmé­nyére fogok emlékezni. A harmadik kísérlet viszont újabb kudarc, egy Háború és béke színházban. Tolsztoj áradó regény­folyama nagyon sokáig meglepően jól árad, a sok esemény és karak­ter (a két család, a Bolkonszkij és a Rosztov klán) rendben halad a bur­jánzó történéseket jól összefogva. Sajnos a végére mindez a visszájára fordul: nagyjából ahogy Napóleon beteszi a lábát Oroszországba, a történet szétesik, követhetetlenné válik. A zárlatban Bezuhov a fran­cia hadifogságból egyszer csak a regény végére ugrik, az epilógusba, ahol a két család már egyesült (ha nem lennék rajongó olvasója a re­génynek, esélytelen lett volna akár csak megfejtenem, mi történt). Mindez azért is bűn, mert a színé­szek kitettek magukért, nagy tap­sot kapnak az értetlenség mellett is, a közönség bőven eltűrt volna még legalább fél órát a szálak el­­varrásáért cserébe. Ha ez Alexandr Bargman rendező és Helen Ed­­mundson dramaturg eredeti ver­ziója volt, akkor számomra rejtély, mi vezette rá őket. Ennek ellenére a háromból egy maximális és két felemás élmény mérlegével is elé­gedett vagyok, ezzel a három hal­hatatlan művel találkozni amúgy is mindig kiváló szellemi-lelki torna és nemes szórakozás. zene EZÉRT BÁRMIT MEGBOCSÁTUNK Nem akartam megszólalni. Pedig kellett. Könyvbemutatót vezettem, úgyhogy kérdeznem illett tovább az egyébként remek szerzőt. Csak­hogy még annál is jobban szeret­tem volna, ha ez a nő énekel még egyet. Az előadó, aki produkciójá­val színesíteni volt hivatott trécse­­lésünket azon a nyári délutánon. Takáts Eszter. Ismertem már ko­rábbról: voltam zenekaros koncert­jén, Drága idő című folksanzonját évekkel ezelőtt sokat játszotta a Petőfi, de ahogy egy szál gitárral a kezében gospeleket és saját dalokat énekelt felváltva, tőlem két méter­re... A döbbenetes erő betöltötte a Vörösmarty teret. El is kezdtem figyelni ezután, miben mesterke­dik. Ősszel örömmel láttam, hogy egyszemélyes alkotótáborba ment, ahonnan telefonos felvételek for­májában küldte a YouTube-ra ott született, új dalait (Középen, Sze­retnék veled tiszteletlen lenni, Ma­gammal viszem). Egyszerűség és határozottság, karakter, intimitás és természetesség sugárzott ezek­ből a szintén egy szál gitáros felvé­telekből. Na de mi lesz, ha zenekari köntöst kapnak ezek a dalok? Nem veszítenek-e erejükből? December­ben nyugodhattam meg: megjelent Takáts Eszter és Zenekara dupla le­meze, a Bocsáss meg. 3895 forintot fizettem a Dalok.hu oldalon a letöl­téséért. Abszolút megérte. Meny­­nyiségre is: 19 dalt kaptam ezért a pénzért. Ha pedig a minőséget nézzük: bármit megbocsátanánk annak, aki ilyennel áll elő, noha Stumpf András nincs tudomásunk semmi megbo­­csátandóról Eszterrel kapcsolat­ban. A nyitódal (Szeretnék veled tiszteletlen lenni) pörgős-pajkos rockdallá változott, kövér gitárok­kal, herflivel. Szép a Szívem kiadó középtempós lebegése, a latinos Árnyéktánc pedig újabb rádióslá­ger lehetne, ha játszanák. A Ma­gammal viszem reggae-je szintén slágergyanús, a Füsttel meg olyan, mintha a tiz évvel ezelőtti Péterfy Borit hallgatnánk. A Középen mély, mégis himnikus, felemelő, az Ezüst pedig... Azt hittük, csak a Makám tud ilyet. A Gyakorlati szerelmes dal egy Kispál-szám és Cseh Tamás Budapestjének szerelemgyereke, az Okozz engem másnak pedig addig hömpölyög, duzzad, amíg minden érzelmi gátat át nem szakít. Hogy nagyon el ne szálljunk, jön a Hazug lepedő rögtön utána, elektrós indí­tással, de akkora rock lesz belőle, hogy a fejünk leszakad. „Légy újra a szeretőm” - énekli Eszter ellenáll­hatatlanul, hogy a Luna Rúna ősi népzeneiségével zárja aztán leme­zét, amelyet határozott egyénisége tart össze és tesz egységes, a leg­jobb értelemben vett poplemezzé. Ha a bűnös rádióadók nem játsszák majd, hát töltsük le és igen, fizes­sünk ezekért a dalokért! Hol van előírva, hogy aki valóban a saját útját járva alkot Magyarországon, annak éhen kell halnia? Csak raj­tunk múlik, hogy ne így legyen. A pécsiek pedig mehetnek koncertre is: január 18-án a Nappaliban ját­szik Takáts Eszter és Zenekara. 2018. január IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET t

Next

/
Oldalképek
Tartalom