Heves Megyei Hírlap, 2016. december (27. évfolyam, 282-307. szám)
2016-12-17 / 296. szám
14 CSALÁDI KINCSESTÁR 2016. DECEMBER 17.,.SZOMBAT Csillámporos, kedves erdélyi emléktöredékek között kalandoztunk Otthonról mindig hazavágyik Dósa Csilla gyermekkori emlékeit a lelkében hordozza, ám otthon, Parajdon egy csillámporos szentélyben őrzi a régi-régi relikviákat Egy havas téli napon, forró tea mellett röppentünk visz- sza a múlt század hetvenes éveibe. Abba az időbe, amikor Dósa Csilla még kicsi lány volt. Barta Katalin katalin.barta@mediaworks.hu EGER Amíg a hangulatos kávézóban a gőzölgő gyümölcsteára várakozunk, egy kincses- ládika kerül elő a táskájából, majd két gyönyörű, 1970-es kiadású mesekönyv: a Csipkerózsika és a Hamupipőke landol az asztalon. Mohón kapok a kiadványok után, hiszen gyermekkorom kedvenc figurái - kastélyok, királylányok - hajolnak ki, elevenednek meg a színes, kemény táblákból. Beszélgetőtársam, Dósa Csilla, az egri Babszem- jankó Színház díszlettervezője elmosolyodik a lelkesedésem láttán. Szó nélkül is értjük egymást: elvégre nagy közös kedvencekről van. A faládika is kinyílik, s előkerül belőle egy régi-régi, ronggyá olvasott, megfogyatkozott oldalszámú, kisméretű Biblia, s egy időtlen, drótkeretes szemüveg, amelynek egyik lencséje hiányzik.- Ezek a legféltettebb kincseim - forgatja az okulárét a kezében. - Az ük-üknagyapá- mé volt és generációról generációra öröklődött. Erdélyben, Parajdon nőttem fel. A szemüveg sokáig drága portékának számított, így ezt az egy darabot kézről kézre adták, megörökölték a családtagok. Univerzális eszköznek számított... A könyvekről csak any- nyit, hogy amikor a színházban Az ördög három arany hajszála című darab díszleteit terveztem, akaratlanul azt a pólyás babát is beillesztettem a háttérbe, amely a Csipkerózsika első lapján található. Csak később, a könyvet véletlenül újra fellapozva csodálkoztam rá a két figura hasonlóságára. No, ennyit arról, hogy milyen lenyomatokat hagy az emberben néhány meghatározó gyermekkori emlék - mondja nevetve. Márpedig Csillának bőven van felidézni való élménye. Megbabonázva hallgatom. A hosszú nyarakat Kibéden, a Parajdhoz közeli kis faluban töltötte a nagyszülőknél. Imádott a mezőn kószálni, a háziállatokat etetni, a kertben ten- ni-venni, a nagymamától észrevétlenül megtanulni minden növény nevét és gyógy- hatását. Sokáig hírből sem ismerte a gyógyszereket, mert a nagyinak minden bajra volt egy maréknyi varázserejű füve. Mivel a nagymama és az édesanyja is a postán dolgozott, a kislány gyakran üldögélt a hivatalban, és boldogan stemplizett. A pecsétnyomó határozott koppanására a borítékokon még ma is jól emlékezik. Akkoriban úgy gondolta, hogy az igazán fontos emberek íróasztalok mögött ülnek és naphosszat komoly arccal blankettákat töltenek ki, utalványoznak. Jóval később ébredt rá, hogy az élet azért ennél színesebb is lehet. Aztán, ahogy cseperedett a kicsi lány, jöttek a nagyobb kalandok, a nevelő apjával megtett emlékezetes kirándulások. Ilyen volt az is, amikor hétévesen először tettek buszos körutat az anyaországban. A kislány a karakán, gerinces székely apa társaságában csodálkozott rá először Budapestre. Az sem rontott különösebben az élményen, hogy akkoriban tíz órát kellett várakozni a határon való átkelésre.- Úgy emlékszem az első útra, hogy mindent szebbnek találtam itt, Magyarországon - meséli. - Még a fák is zöldebbnek tűntek. Odáig voltunk a gömbrágóért, a Duna- kavicsért, itt vettem először a kezembe radíros végű ceruzát, édesanyámnak pedig szá- molatlanul vittük ajándékba a Gyöngyvirág szappant, amitől hetekig illatosak voltak otthon a ruhás szekrények. Tündérvilág volt ez nekem a javából. Nekem, a parajdi kislánynak, aki akkoriban nagyon nem értette a világot. Valóságos tudatzavart okozott, hogy az iskolában bár magyarul beszéltünk, de minden szemléltető eszközön román felirat szerepelt. Ha elhagytuk Hargita megyét, a mi egykori magyar oázisunkat, odalett minden önbizalmunk és nem találtuk a helyünket. Otthon voltunk és mégsem. Ezen a zavart helyzeten Csilla ezermester édesanyja, Erzsébet úgy igyekezett szépíteni, hogy a Burda magazin szabás-varrás mellékletéből csodás ruhákat, divatos, kötött holmikat varázsolt a kicsi lánynak és a családtagoknak. A mama minden vágya az volt, hogy a lányka csinos és nett legyen, ám ebben rendre csalódnia kellett. Hiába fonta be reggelente a haját és díszítette selyemszalaggal, öltöztette szép ruhába, délutánra hazaérve egy kibomlott hajú, csuVadóc kislány volt pa maszat, csupa seb gyereklány nyitott be az ajtón.- Édesanyám nagy bánatára vadóc voltam. Imádtam csatázni, íjjal lőni, kardot forgatni, fára mászni - mosolyog Csilla az emlékein. - A térdemen a sebek szinte sose gyógyultak be. Egyszer a barátnőimmel a saját hajunkkal béleltünk ki egy madárfészket, hogy ne fázzanak a fiókák, így esett, hogy egy darabig nem volt frufrum. A zabolátlan kislány csak jóval később, immár a székely- udvarhelyi művészeti szak- középiskolában komolyodott meg valamennyire, ahol a keresztszülők úgy gondolták, talán a művészi pálya alkalmas lehet számára. Naiv festőművész keresztanyja társaságában ismerkedett meg a festészettel, ám amikor kiderült, hogy allergiás a terpentinre, a család komolyan kezdett kétségbeesni: mi lesz így a művészi ambíciókkal? Végül szobrászat szakon végzett, ám hamar kiderült, hogy ebből sajnos nem lehet megélni. Már megszületett Brigitta lánya, amikor Babes-Bolyai Egyetemen elvégezte a pszichopeda- gógia szakot. A diplomával a zsebében azt is tudta, hol fog tanítani, amikor 2006-ban az első sikertelen házasság után felbukkant náluk egy fess fiatalember az anyaországból. Első látásra szerelem volt, így sorra borultak Csilla tervei, s hirtelen Egerben találta magát, a szeretett férfi oldalán. Az első hónapokban iszonyú honvágy gyötörte, de szépen, lassan új barátokra lelt. Élte a boldog fiatalasszonyok gondtalan életét, mígnem tíz év házasság után a férjével megállapították: valahol elveszítették egymást a közös úton. Elváltak az útjaik és Csilla úgy gondolta, elérkezett a pillanat, hogy a Magyarországon tanult ismeretekkel felvértezve hazatérjen Erdélybe. Brigitta lánya azonban már Egerben van igazán otthon, s nemrégiben Csilla életében is felbukkant egy olyan társ, aki mellett teljesítheti sorsfeladatát, s akivel együtt tervezik a jövőt, így már több is szól az „ittma- radás” mellett. Nehéz helyzeteken sikerült úrrá lenni Csilla az elmúlt években ezernyi dologba vágott bele. Miközben több sikeres önálló képzőművészeti kiállításon van túl, kitanulta a lábápoló és műkörmös szakmát. Immár tanárként és tanfolyam szervezőjeként gondoskodik arról, hogy a szépségipar felkészült, elhivatott szakemberekkel gazdagodjon. Elmélyült az alternatív gyógyászat különböző ágaiban, csodálatos díszleteket álmodik a Gárdonyi Géza Színház színpadára, gyermekek százait tanítja látni és láttatni, és úgy tervezi párjával, hogy Erdélyben egy egészségközpontot hoznak létre, ahol tanulni, gyógyulni vágyó, „önmagukat megfejteni vágyó” kiscsoportokat fogadnak majd. Azt mondja, sokat aggódtak érte szülei. Tartottak attól, hogy gyenge fizikumú, törékeny lánykaként nehezen állja meg a helyét a világban, de így, 500 kilométerre szülőhazájától is mindig érezte a nehéz pillanatokban, hogy valami nagyobb erő szárnyra kapja és továbblendíti. HIRDETÉS ADVENT MAKLAR 2016.12.22 IDŐPONT: 2016. DECEMBER 22.18 ÓRA A BELÉPÉS DÍJTALAN! HÉT KÉRDÉSE Mit kezdjünk a házi leckével?- Sajnos minden esténket elrontja az a tény, hogy a gyerekeinknek az egész napos iskola után még házi feladatot kell megoldaniuk. Ilyenkor már fáradtak és nekünk sincs türelmünk erre. Meddig terhelhetők még a fiatalok? - kérdi Horváthné olvasónk. A kérdésre a csalad.hu oldal segítségével kerestünk válaszokat. Végigszáguldott az interneten egy levél, amit másodikos gyermekeket tanító pedagógus írt a házi feladatokról. Pontosabban azok hiányáról, hogy miért nem ad fel a tanítványainak idén otthoni munkát, miért töltsék inkább az estéiket a családjukkal, játékkal. A levél az Egyesült Államokból indult útjára, ám ez mutatja, hogy valami nincs rendben a rendszerrel. Szembe kellene néznünk azzal, hogy valami nem jól van, amikor a gyerekeink, akik így is 6-7-8 (tan)órát töltenek az iskolában, hazaérve még házi feladatot csinálnak. Míg tanulmányok szólnak arról, hogy egy felnőtt ember sem képes 6 óránál hosz- szabban koncentrálni, mi 10- 14 évesektől várjuk el, hogy napi 6-8 (ha a délutáni elfoglaltságokat is idevesszük, akkor akár 10) órát összpontosítsanak. Ez nem helyénvaló. A fáradt gyerek délután hazaérve sok mindenre vágyik, csak arra nem, hogy nekiálljon tanulni. Ám eljön az idő, amikor muszáj nekiülni a leckének. Miközben szülő és gyerek az idegösszeomlás szélére kerül, megalapozva a békés családi vacsora hangulatát, az ember elgondolkozik, hogy mivégre is van ez az egész. Mi az, amit az iskolában töltött órák alatt nem lehet megcsinálni, ám olyan fontos, hogy kisgyerekek délutánjait kell tölteni vele? Ezt a kérdést tegyük fel udvariasan a pedagógusoknak, és keressük közösen a választ arra, miként csökkenthetnénk a gyermekre nehezedő terheket. B. K.
