Heves Megyei Hírlap, 2016. december (27. évfolyam, 282-307. szám)

2016-12-10 / 290. szám

2016. DECEMBER 10., SZOMBAT 1956 HATVAN ÉV TÁVLATÁBÓL 13 Tiszta szándékú volt, és áldozat A hatvan évvel ezelőtti, december 12-i egri sortűz áldozatai előtt tisztelgünk minden esztendőben, koszorúkkal, s gondolatban ABartakovics Egyesület és az EKMK 56-os alkotáspályáza­tára készült a felsőtárkányi ta­nárnőnek az egri sortűz áldo­zatáról szóló nívódíjas írása. Az alábbiakban a pályamunká­ból olvashatnak részleteket. Petrényiné Juhász Judit heol@heol.hu * 6 * 6 FELSŐTÁRKÁNY, 2016. OKTÓBER 6. Janit, a 18 éves gyöngyöspatai fiatalembert a szülőfalujában érte a forradalom híre. Alig egy éve ke­rült Felsőtárkányba a Vasútüzem­hez, mint esztergályos. Munkás- szálláson lakott, többek között az egyik falubelijével. Ritkán láto­gatott haza, de a szüret nagy ese­mény, minden dolgos kézre szük­ség van ilyenkor. Puttonyozni hív­ták, éppen az Antal-hegyen szüre­telt a család. Etus nővére maradt otthon főzni. Mikor este hazamen­tek, Janinak szólt, hogy nem tud­ja, mi lehet Pesten, mert egész nap valami „hülye zenét” játszik a rá­dió, és furcsa híreket mondanak. Az egész család összegyűlt a kony­hában és a néprádiót hallgatták fe­szült figyelemmel. Átjött a szom­szédasszony is, ő is hallott valamit vasutas ismerősétől. SZÁRNYRA KELT A BUDAPESTI FORRADALOM HÍRE Izgultak Paliért - a legfiatalabb fiútestvérükért - is, aki éppen Csepelen volt ipari tanuló. Mint később kiderült, a forradalom hí­rére azonnal beállt nemzetőrnek a Széna tériek közé, Szabó bácsi csapatába került, és részt vett egy orosz T/34-es tank kiégetésében is. Pali fenegyerek hírében állt Pa­tán, aki nem ijed meg a saját ár­nyékától, és mindig meg tudta vé­deni magát... De most féltették Pa­lit, semmit sem lehetett tudni róla. Az öreg Juhász nagyapa meg lábra állt. Hónapok óta súlyos, ágyban fekvő beteg volt, már az orvosok is lemondtak róla, de a forradalom Jure, mint valami életelixír, úgy hatott rá. Csodála­tos módon élettel telt meg az arca, és egy-két nap alatt jobban lett... Mindenhol a szovjet megszál­lás végéről és az eljövendő új szabad Magyarországról beszél­tek az emberek Egy hatalmas ólmos nyomás súlya alól kezdett felengedni, és megszabadulni az ország. Nagyon jó volt ebben az időben magyarnak lenni... Három-négy nap múlva be­fejezték a szüretet és Jani indult vissza Tárkányba dolgozni. A vo­naton férfias kézszorítással üdvö­zölték egymást az emberek. Ide­genek ölelték meg egymást: „Szer­vusz Magyar testvér!” Jegyet nem kellett venni, még Kossuth címe­res kitűzőt is kapott valakitől. Az állomásokon meszelt feliratok, új jelszavak fogadták: „Ruszkik, ha­za!” „Függetlenség, szabadság!” „Aki magyar Velünk tart!” Már sötétedett, mikor az egri vasútállomásra begördült a vonat. Gyalog indult Tárkány felé (ilyen­kor már nem járt busz) egy ne­héz fekete szatyrot cipelve, ami­ben egy kis hazai volt csomagolva még a múltkori disznóvágásból, a csomag tetején otelló szőlő, amit most szüreteltek. Sietős léptekkel ment végig a városon, tudta, hogy a határban már sötét lesz. A csen­gettyűnél járt, amikor ismerős motor hangját hallotta a háta mö­gött. Kiss bácsi volt, a Felnémeten lakó idősebb munkatársa. Elvitte egy darabon. Ő is sietett hazafelé. A sorompónál tette le, és még utá­na szólt, hogy legyen óvatos. Már majdnem teljesen besötétedett, mikor elindult a falu felé. Innen már csak 3-4 kilométer a szélső házig az út. Igaz, hogy még onnan is sokat kellett gyalogolni, mert a szállás a Felvégben volt. Miköz­ben elgondolkodva baktatott az út szélén, ismét motorzúgásra lett fi­gyelmes. Kiss bácsi volt megint. Lelkiismeret-furdalása volt, hogy ott hagyta a sötét határban, pláne ilyenkor. Kósza hírek jártak arról, hogy a Borsod megyei forradalmi események hatására rendőrök és katonák fegyveres ellenőrzés alá vonták a Miskolcot Budapesttel összekötő főutat. Lassan robogtak a kismotorral Tárkány felé, mikor egy fénycsóvát lengető egyenru­hás parancsolt nekik megállást. Rendőrök igazoltatták őket a fa­lu határában. Egy durva, fegyvert markoló kéz beletúrt a fekete sza­tyorba is. Csörgött kifelé a piros szőlő leve, akár a vér. A VASÚTÜZEMBEN A HÍREK LÁZÁBAN ÉGVE Különösen a két fiatal, Jancsi (Tárkányban így hívták) és Pisti, a barátja voltak lelkesek. Az orosz csapatok kivonulásának örültek a legjobban. Tervezgették a jövőjü­ket, amit egy szabad országban él­hetnek. Csak Kiss bácsi vette el a kedvüket, egy kurta káromkodás­sal, hogy: „Kuty-fasz! Az oroszok nem mennek innen sehová, nem változik itt semmi...” Jancsit bosz- szantotta Kiss bácsi borúlátó meg­jegyzése, és főleg a „kuty-fasz”. Ott­hon az apja nem így káromkodott ha mérges volt, hosszan mondta a magáét, ami tele volt humorral... Az apjuk tsz-elnök volt ez idő tájt Gyöngyöspatán. 195ó-ban földosz­tást csinált a faluban, amit a forra­dalom leverése után megbosszul­tak a kommunisták. Sajnos Kiss bácsinak igaza lett. A szovjet csapa­tok nem vonultak ki hazánk terüle­téről, csak színleg - azért, hogy no­vember 4-én még nagyobb túlerő­vel, több kilométernyi hosszú harc­kocsisorral letiporják a forradalmat és a reményeinket. Nagy Imre meg­rendítő rádiószózata után döbbenet lett úrrá mindenkin. Nyirkos köddel jött a novem­ber és halálszaga volt a szélnek. Az emberi szívekbe újra befészkel­te magát a félelem. Heves megyét is megszállta a szovjet hadsereg. Eger szűk utcáin többször is végig­dübörögtek a páncélosok, megfé­lemlítve az embereket. A munka­helyeken, így a Vasútüzemben is elkeseredett politizálás folyt nap­közben, este pedig titokban a Sza­bad Európa Rádiót hallgatták, ami a valós hírek mellett hamis remé­nyeket is sugallt, valamiféle nyu­gati fegyveres segítségről. Kiss bá­csi nem kérkedett azzal, hogy neki lett igaza, bár ne így történt volna... ELCSENDESEDTEK, BEFELÉ FORDULTAK AZ EMBEREK Hallottak jó híreket is, mint hogy a fővárosban még novem­berben is tartják magukat egy-két forradalmi gócponton a felkelők, és a megszállók nem bírják meg­törni az ellenállásukat. Örültek annak a hírnek is, hogy megala­kult a Nagy-budapesti Közpon­ti Munkástanács, és ennek min­tájára a megyében több helyen is munkástanácsok alakultak. De mint valamiféle gonosz fekete ma­darak a rossz hírek is ott köröztek felettük: a törvényes magyar kor­mány leváltásáról és elrablásá­ról, bebörtönzésekről, vallatások­ról és az országot elhagyni kény­szerülőkről. Rossz hírt kapott ott­honról is, meghalt a nagyapja. Ahogy leverték a forradalmat az öreg Juhász nagyapa megint ágy­nak esett és megállt a szíve. De­cemberben jeges hidegség borult a tájra. Fáztak az emberek, még a lelkűk is vacogott. A hónap el­ső napjaiban a gyűlölt Kádár-kor­mány ellenforradalomnak nevez­te az októberi népfelkelést. En­nek hatására újabb tiltakozó hul­lám indult el, és a sztrájkhangu­lat erősödött az egész országban. December 8-án több ezer tün­tető közé lövetett a karhatalom Salgótarjánban, két nappal ké­sőbb Miskolcon. Halálos áldozato­kat követelt a gyilkos kommunis­ta rendszer bosszúja. December 11-ére és 12-ére általános, orszá­gos sztrájkot hirdetett a budapes­ti munkástanács. Egerben is volt tüntetés december 10-én és 11-én. December 12-én Jancsit is vala­miféle rossz álom riasztotta fól haj­nalban a munkásszálláson. Nem emlékezett rá, csak a rossz érzés­re, ami a nyugtalanító álmot követ­te. Nem tudta, hogy miért, de Pető­fi sorai jutottak az eszébe, és akarat­lanul is ismételgette magában: „Vé­res a föld lábam alatt, Lelőtték a paj­tásomat...” A belső nyugtalanság és a megmagyarázhatatlan rossz kedv nem múlt el később sem. Csomagolt magának egy kis szalonnát és ke­nyeret és a kerékpárjára pattanva sietett a Vasútüzembe. Az országos sztrájk második napján itt sem vet­ték fel á munkát, de megjelent majd­nem mindenki. Ő Pistit kereste. Azt mondták a többiek, hogy iskolába ment, mert unta már a tétlenséget és kíváncsi volt az egri események­re, pedig figyelmeztették többen is, hogy ne menjen most, mert veszé­lyes! Csendes várakozással, és politi­zálással telt ez a nap is. Mígnem kora délután, mint valamiféle viharma­dár, jött a rossz hír, hogy Eger fő ut­cáján karhatalmisták a békés tömeg­be lőttek és Pistit is eltalálta valame­lyik pufajkás gyilkos golyója. A lövé­sek következtében hatan vesztették életüket és 19-en megsebesültek. SOROZAT EGY LÖVEDÉKE TALÁLTA EL BŐTA ISTVÁNT December 12-én kevesen dol­goztak Egerben, és az iskolákban Főhajtás az áldozatok emlékére is szünetelt a tanítás. Délelőtt még a nap is kisütött a városban, így sok járókelő volt a főutcán, de tün­tetést senki sem szervezett. A Do­bó István laktanyából két karha- talmista raj indult a belváros fe­lé Lintallér százados vezetésével, erődemonstrációt tartani és ren­det csinálni. A tömeg szidalmazni kezdte őket, és valaki almacsutkát dobott közéjük. Mire a feldühö- . dött pufajkások, Lintallér vezény­szavára, a tömegoszlatás fokozata­it mellőzve, a békés járókelők kö­zé lőttek. A több géppisztolysoro­zat közül az egyik eltalálta Bóta István 17 éves ipari tanulót, felső­tárkányi lakost, Énekes Veronika egyetlen gyermekét, és Juhász Já­nos esztergályos legjobb barátját. A Vasútüzemben döbbent csend fogadta Pisti halálhírét. Még a szomszédos házakban la­kók is átjöttek az üzem udvarára és szörnyülködtek a hír hallatán. Jancsi fejébe vér tolult, keze ököl­be rándult, és gondolkodás nélkül pattant fel a kerékpárjára. Még hátraszólt: - Fiúk, ki jön velem Egerbe? Nem mozdult senki. Már a kapunál járt, mikor a falubeli­je hangja utolérte: - Én megyek! Többen is figyelmeztették, hogy ne menjenek, mert Egerben kijá­rási tilalom van, és még őket is le­lőhetik. Meg sem hallották az intő szavakat, már Tárkány fő utcáján voltak. Csak egy gondolat lebegett előttük: megtalálni Pistit. Hátha nem halt meg, csak megsebesült... Már Felnémetet is elhagyták, mikor Jancsi mondani akart vala­mit a falubelijének, hátrafordult, de Ottó nem volt sehol. Visszafor­dult. Ezért nem barátkozott vele, mert hajlamos volt a sumákság- ra. Egyedül folytatta az útját, nem érzett félelmet. Kísérteties volt a város, egy teremtett lélek sem járt az utcákon. Délután eshetett az eső, mert a szennyvízelveze­tő rácsain folyt lefelé a véres víz. A főutca elején két szovjet harc­kocsi állt, csövüket lefelé fordítot­ták... Nem tartóztatta fel senki, így ért el a kórházig. Sebtében a falnak támasztotta a biciklijét. El­mondta, hogy kit keres. Nem akar­ták beengedni. Végül Pisti unoka- testvérének hazudta magát, így to­vább engedték. Sok ember rohan­gált az épületben. Több sebből vér­ző embereket toltak hordágyakon, Őt a pincébe vezették A torkában dobogott a szíve. A rideg folyosó fa­lának támaszkodva asszonyok sír­tak és jajgattak. Férfiak álltak sá­padtan, lehajtott fővel. A többi ál­dozat hozzátartozói. Pistinél nem járt senki. Felemel­te a fehér lepedőt a nővér. Szép, bé­kés volt az arca, akár egy kisgyer­meké, mintha csak aludna. A máját érte a sorozatlövés, medencelövés szerepelt a kórházi jegyzőkönyv­ben. Megkérdezték, hogy elviszi-e a ruháit. Jancsi csak bólintani tudott. Odaadták halott barátja karóráját és nadrágszíjjal összefogott bőrka­bátját. Ördögbőrnek hívták, abban az időben nagy divatnak számított. Dermedten állt, magához szorítva a nadrágszíjjal átkötött kis csomagot. Ennyi maradt Pistiből... „BOSSZÚT ÁLLUNK ÉRTED!” - MONDTA Nem tudta, hogy került ismét az utcára, csak azt tudta, hogy vinnie kell ezt a kis csomagot, ami Pis­ti után maradt. Ölben vitte, akár egy csecsemőt. Nem érzett félel­met, vagy fájdalmat, pedig a jeges szél mindjobban az arcába vágott, a keze is majd lefagyott a kormá­nyon. A szeme megtelt könnyel, és nemcsak a hideg szél miatt. A bi­cikli minden egyes kattogásának ritmusára mondta egy belső hang: „Pisti bosszút állok érted!” Más idők jöttek, a bosszú elma­radt. Élni kellett az újabb hazug­ságokkal bélelt, puha diktatúrá­ban. Nem lehetett mindenkiből fel­szegett fejű forradalmár, vagy már­tír. Nyugatra sem menekülhetett az egész ország. Valahogyan élni kel­lett, megmaradni, valami szépet te­remteni, a zord idők dacára is. Őzike szemű lányt vett feleségül. Szépet, tisztát. A Felvégi amatőr színjátszó csoportban találkoztak. Mikor az el­ső lányuk megszületett, még a bör­tönökben ültek 1956-os politikai foglyok, és egy-két éve még szabad-' ságharcosokat végeztek ki. Minden esztendő októberében és decemberében régi barátjá­ra gondolt, miközben hallgatta a Szabad Európa Rádió recsegő-ro- pogó emlékező műsorait, az „igaz­ság hangját”, ahogy ő nevezte. így volt ez, a forradalom 25. év­fordulóján is. Ünnepelni nem le­hetett, emlékezni nem volt sza­bad. Csak a rádióhoz húzta köze­lebb a székét a konyhában, hogy halljon mindent, a zavarás elle­nére is. És mesélt mindenről a lá­nyainak. Különösen a nagyobb lá­nyát érdekelte ez a régi történet. Figyelt, kérdezett, hallgatott. Lá­nya most 17 éves, mint a barát­ja volt 1956-ban, azon a végzetes napon. Előkerült Pistiről egy ré­gi fénykép is. Csodálkoztak a lá­nyok: - Milyen fiatal! Arca tiszta, tekintete nyílt. Örökké fiatalon te­kint ránk. Olyan volt akár a forra­dalmunk, szép, és tiszta szándé­kú. Most itt van velünk minden év októberében és decemberében, mert megidézzük a szellemét. Bóta István neve Felsőtárkány- ban egyet jelent a forradalommal, és a megtorlással. Nem volt hős, csak áldozat, csak egy fiú a Felvég­ből, egy igaz barát és egy ártatlan fiatalember, akit nem feledünk. Forrás: Édesapám, Juhász János személyes emlékei; Egy népfelkelés dokumentumai 1956, Tudósítások kiadó, Buda­pest, 1989; A vidék forradalma, 1956,1. kötet, Budapest, 2003. Ulfe DsíMffin se feeouDtbdí? <Mifl @®t?afe áL^ á^s© Güa0®5űfe ©oddUKÄ®

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom