Heves Megyei Hírlap, 2016. szeptember (27. évfolyam, 205-230. szám)

2016-09-02 / 206. szám

14 VILÁG JÁRÁS 2016. SZEPTEMBER 2., PENTEK Megingott a világ körüli utazáson résztvevő két megyei bringás kapcsolata Mindenható MiaDÜiiüköszöntünk! Tavaly júniusban indult Föl­det megkerülő kerékpáros útjára az egri Szabó Ádám „Szalag” és társa, Illés Ador­ján. Ők ketten azóta blogot is vezetnek, amit - amikor internethez jutnak - frissíte­nek is az élményeikkel. Je­lenleg Mianmarban tartóz­kodnak, ahová ismét izgal­mas út vezetett. Lapunkban most Szalag legutóbbi, erről szóló bejegyzésének részle­tét olvashatják. Szomszéd Eszter eszter.szomszed@mediaworks.hu EGER, MIANMAR A hetek úgy re­pülnek el az élménysztrádán, hogy a szaggatott vonal már tel­jesen egybeolvad, végtelen csí­kot festve a burkolatra. Előzni tilos! Bár nincs is kit. A leálló­sáv szűk felén olykor emlékek­ből számoljuk vissza a napokat, heteket, hónapokat. Ilyenkor mindig ráeszmélek, hogy az idő semmissé vált, helyét a lét szüntelen érzékelése és a mi­nőség vette át. A szív lüktetése egyre egyenletesebb, amplitú­dója már nem leng ki annyira, csak szimplán befogad és kiad. Ta-tam, ta-tam. Átáramlik rajta a világ és, ha az ereken át néha mégis valami keserű érkezik, ügyesen megtisztítja azt. Már több mint 14 hónapja vagyunk úton, amit, ha egyedül tennék, másként beszélnék az utazás­nak és magának a földön töl­tött időnek is talán a legfonto­sabb részéről, az emberi kap­csolatokról. Nekünk, emberek­nek a többi ember a mércénk. Észre sem vesszük, mennyire függünk egymástól, mivel ter­mészetes közeg emberek között lenni. Egymás nélkül azonban teljesen más képet kapnánk magunkról. Az, hogy kinek gondoljuk magunkat nagyban függ attól, hogy mások mit gon­dolnak rólunk, mármint, hogy mi mit gondolunk mások ró­lunk alkotott véleményéről. Persze ez nem azt jelenti, hogy tényleg azok is volnánk, ám té­vesen még mindig nagyon so­kan tulajdonítják identitásukat a kívülről jövő hatásokra ala­pozva. (...) NEM MINDEN FENÉKIG TEJFEL Mindeközben Adorján és köz­tem már egy ideje minimálisra csökkent a kommunikáció. Ő elvolt a saját világában, míg én vívódtam a fent leírt képlet „ki­dolgozásán”. Nyomott hangula­tomon ez a szótlan közönyös ál­lapot nem segített egyáltalán, inkább csak erősítette az egóm, ami imádta észrevenni társam összes hibáját és azokon magá­ban csámcsogni, vagy épp rosz- szul megfogalmazva elé vetni, mint félig emésztetlen ételt ar­ra várva, hogy ő eméssze meg a másik felét. Persze ezek a szerencsétlen kísérletek csak még jobban eltávolítottak egy­mástól. Ez egyszerre zavart és idegesített is, mert Adorjánon csak annyit lehetett észlelni, hogy valamiféle védekező sze­repet vett fel, ami nemcsak véd­te „sértett” énjét, de gátolta is az önkifejezésben. Úgy tett, mint­ha minden rendben lenne, mi­közben azt éreztem, hogy belül valamit elfojt és ezt nem akar­ja megosztani velem, sőt ami a legrosszabb, hogy magával „Egyszerűen csak mosolyogva bevonultam a konyhába, és nekiláttam főzni magunknak valamit a fellelhető alapanyagokból” sem. Mivel semmit sem lehet sokáig a szőnyeg alá seperni, arra vártam, mikor bújik majd ki a szög a zsákból. Új motor­ral tehát és új problémával in­dultunk el Mianmarba, amivel megkezdődött a nagy utazás második felvonása. ÚJRA NYEREGBEN A thai utak szélesek és jó mi­nőségűek, még a gyéren lakott területeken is, aminek köszön­hetően elég gyorsan közleked­nek az autósok. Emiatt kevés­bé éreztem magam biztonság­ban, mint Indiában, hiába volt ott őskáosz és fülsiketítő du­daszó, reggeltől estig. Egy idő után viszont letértünk a főútról és gyér forgalmú utakon gurul­tunk, ami igazi túra hangulatot adott a nemrég még menekül­ésszerű rushnak. A thai-ok folyton ünnepel­nek valamit, egymást váltják a fesztiválok és különféle ren­dezvények. Van, hogy épp’ az út közepén szottyan kedvük táncra perdülni, amihez Mó- ki mester (Adorján - A szerk.) nagy örömmel csatlakozott. Vi­szont nem nagyon beszélnek angolul, ezért a legegyszerűbb dolog is kihívás volt, mint pél­dául húsmentes kaját rendelni egy útszéli csehóban. Amikor végképp’ értelmetlenségbe ful­ladt a kabaré jellegű beszélge­tés, mosolyogva bevonultam a konyhába és nekiláttam főzni magunknak valamit a fellelhe­tő alapanyagokból. Jámbor ter­mészetük miatt ahelyett, hogy kizavartak volna, ezen rend­szerint ők is jót mulattak és ér­deklődve figyelték, mit fog ké­szíteni a wokban ez a furcsa ru­hába öltözött bringás alak. (...) SEMLEGESBŐL BARÁTI A Napot minden bizonnyal megbízhatták a play gomb be­nyomásával, mert amint pir- kadni kezdett az ég alja, felhar­sogott a hangos szentség. Ez ki­váló ok volt a korán kelésre és a már majdnem menekülésnek hívható gyors rajtra. Egy ilyen alkalommal váltunk el ismét Adorjánnal, mert ő még inkább vállalta a fülkárosodás lehe­tőségét egy kis lustálkodásért cserébe. A találkát másnap dél­utánra a Mae Sót nevű határát­kelőnél beszéltük meg. Jó volt egyedül tekerni, saját tempóban a pihenőknél pedig nem azt nézni, hogy az asztal túloldalán egy hozzám néma, de valahonnan ismerős alak egyenletes nyomkodással a te­lefonja bűvöletébe burkolózik és bizonytalanságában a Hupi­kék Törpikék mese betétdalát dúdolja. így kicsit teret kaptak a gondolataim megoldást talál­ni a semlegessé minősülő kap­csolatunk barátira változtatá­sára. Nem volt min fennakad­nia az egomnak, ami szerte­foszlott erre az időre, bár tud­tam, ez még korántsem jelenti azt, hogy többé már nem is fo­gom viszontlátni. (...) Adorján már ott volt a ha­táron, mikor megérkeztem, a zsákban lapuló szög viszont nem akart kibújni, így érin­tetlen maradt a köztünk még mindig meglévő zavaró álla­pot. A fokozódó feszültség egy­szer úgyis felszínre löki majd a szálkát, úgyhogy nem eről­tetve a dolgot, csupán pár szót váltva mentünk az emigrációs osztályra kitölteni az ilyenkor szükséges nyomtatványokat és kérni egy újabb, de különleges pecsétet a betelni készülő útle­velünkbe. A SZABÁLY AZ SZABÁLY Mianmarról csak annyit tud­tunk, hogy nyugatról nem le­het bejutni és alig 4 hónapja váltotta fel a „demokrácia” a katonai diktatúrát. Emiatt a ré­gi rendszer hatása még nagy­ban érezhető. Ez kihat az ide látogató külföldiek szabadsá­gára is, ami leginkább a szál­lás korlátozásában tűnt fel szá­munkra. Aludni ugyanis csak szállodában, vagy más hivata­los helyen volt lehetőség. Már­pedig ez nekünk alapból kie­sik, ugyanis egyik fő szabá­lyunk, hogy szállásért nem fi­zetünk. A másik, hogy közle­kedésért se. Na, majd most ki­derül, mit tudunk kihozni eb­ből a helyzetből, mennyire va­gyunk ügyesek. Első próbálko­zásaink tényleg azt igazolták, hogy itt bizony nehéz 28 nap vár ránk és a pénztárcánkra, de ahogy azt Simon Dávid ba­rátom mondja, „there is always a way” azaz mindig van mód rátalálni a számunkra kedve­zőre. (...) Minden napunk egy csoda volt, igazi felfedező körút a még vad, de már magához közel en­gedő új országban. Barlangok­ba bújtatott Buddha szobrok bű­völtek el és természetes forrá­sok táplálta medencék hűsítet­ték nap izzította testünket. Az éjszaka közeledtével min­dig óvatos kommandó kezdő­dött a sátorhelyért, vagy bármi­lyen szállásért. Néha olyan ér­zésem volt, mintha követnének minket, mert amint egy helyi embernél kötöttünk ki, percek múlva jött egy hivatalos sze­mély, aki kedvesen, de határo­zottan tudatta velünk, hogy itt nem maradhatunk. Ezért volt a nagy óvatosság és csakis söté­tedés után álltunk meg, amikor már nyomunkat vesztették. (...) ORDÍTOTT A HALLGATÁS Baganból Mandalaybe veze­tett az utunk. Közben egy va­csorán végre előkerült a téma, mert már ordított köztünk a hallgatás. Elmondtam Adorján­nak, hogy nagyon zavar ez az állapot, az meg különösen, hogy közben úgy tesz, mintha min­den rendben lenne. Elmesél­tem neki, hogy attól, mert még nem mondja, érzem, mi zajlik benne, a küzdelmet azért, hogy magabiztosnak tűnjön. Viszont Dobó István kardját és pajzsát hordani nem egyenlő Dobó Ist­vánnak lenni. Részemről a hiba az irányításban volt. Nem tud­tam megállni, szövegelés vagy tanács nélkül, amikor úgy lát­tam, hogy valamit nem „jól” csi­nál. Hiányzott még mindig be­lőle az a rutin, amit én egy ilyen utazásnál nagyon fontosnak tartok. Neki meg elege volt eb­ből, de nem mondta, ezért zár­kózott be és kerülte a velem va­ló kommunikációt. Szó volt ró­la, hogy ennek így nincs tovább értelme, legjobb, ha végleg kü­lön válunk. Aztán elmeséltem neki a tervemet, miszerint sze­retném, ha mégis együtt ma­radnánk, és már dolgozok a fel­adaton egy ideje, de ehhez rá is szükség van. Ez a beszélgetés lehetne közös jövőnk új kezde­te, ne mondjunk le ilyen köny- nyen egymásról, hiszen együtt kezdtünk bele ebbe az egészbe és jó lenne együtt is befejezni. Egy csapat vagyunk és még sok minden vár ránk, amíg haza­érünk. Nagyon jól hangzott ak­kor minden és úgy tűnt, mind­ketten rajta vagyunk a megol­dáson, miszerint együtt folytat­juk tovább. Mandalaybe viszont mégis külön érkeztünk, mert két nap­ra a beszélgetésünket követő­en, Adi szünnapjának estéjén ismét elváltunk. Azt azonban, hogy ezután mi történt velünk és milyen csodákat tartogatott még a mindenható Mianmar, csak a következő bejegyzésből tudhatjátok meg, mert írás köz­ben utazni is kell. Mianmar, köszönünk mindent! A thai-jok folyton ünnepelnek valamit.. Figyelj a belső hangokra: „a szaggatott vonal már teljesen egybeolvad, végtelen csíkot festve a burkolatra”

Next

/
Oldalképek
Tartalom