Heves Megyei Hírlap, 2016. augusztus (27. évfolyam, 179-204. szám)
2016-08-27 / 201. szám
2016. AUGUSZTUS 27., SZOMBAT INTERJÚ 11 Buenos Airesben egyszer hosszabb ideig osztott autogramot, mint ameddig az előadás tartott. A New York Times kétszer Az év énekesnőjének választotta „A családra vagyok a legbüszkébb” Marton Éva a legmagasabb állami kitüntetést, a Magyar Szent István Rendet vehette át az augusztus 20-i ünnep alkalmából. Azt mondja, hisz abban, hogy minden embernek megvan a lehetősége, hogy a maga területén sikeres legyen, de csak az veszi észre az ehhez szükséges pillanatot, aki pontosan tudja, mit akar kezdeni a saját tehetségével. Fábos Erika kozpontiszerkesztoseg@mediaworks.hu- Pedig nem az első elismerése, mégis nagyon meghatódott, amikor átvette a kitüntetést. Ezt tartja a legtöbbre?- Nagyon nagy meglepetés volt, a ceremónia pedig gyönyörű, ezért érzékenyültem el any- nyira. Nem akarok nagy szavakat használni, de az, hogy a szülőhazám a legmagasabb kitüntetésére méltónak találtak, az egyik legnagyobb elismerés az életemben.- 1972-ben ment el Magyarországról. Politikai oka volt ennek akkor?- Semmi köze nem volt a politikához. Ha végtelenül le akarnám egyszerűsíteni, Házy Erzsébet egy mondata miatt mentem el, aki azt mondta nekem, hogy minek pazarolom a tehetségemet az Operaházban, menjek inkább külföldre. Akkoriban sok énekes volt az én kategóriámban, akik ugyanazokat a szerepeket énekelték. Tizenharmadik vagy tizennegyedik voltam a sorban. Az egy nehéz időszak volt, úgy éreztem, túl sok korlát vesz körül. Amikor hazamentem és nagyon szomorúan elmeséltem a férjemnek, mit mondott az ország első számú énekese, azt válaszolta, teljesen igaza van. Korábban is megfordult már a fejünkben, hogy megpróbálhatnám külföldön, de az utolsó lökést ez adta meg. Hiszek abban, hogy minden embernek megvan a lehetősége, hogy a maga területén sikeres legyen, de csak az veszi észre az ehhez szükséges pillanatot, aki pontosan tudja, mit akar kezdeni a saját tehetségével és ahhoz szorgalma és alázata is van. A sikert nem adják ingyen, nagyon meg kell dolgozni érte.- A siker egyik kulcsa biztosan az lehet, hogy valaki a sikerek közepette is képes-e lelkes és érdeklődő maradni a saját munkájával kapcsolatban. Önnek mi volt ehhez a motiváció?- Maga a siker. Az mámorító dolog és rengeteg erőt ad. Mindent, amit elértem, nagyrészt a közönség szeretetének köszönhetem. Az egy művésznek nagyon fontos, hogy bensőséges kapcsolata legyen a közönségével, egy hullámhosszon legyenek. Buenos Airesben fordult elő, hogy az autogramosztás olyan hosszú ideig tartott, mint maga az előadás, pedig az is több mint háromórás volt. Ezek az élmények adnak erőt.- Mindig tudta, így is tervezték, hogy haza fognak egyszer jönni?- Amióta 1972-ben elmenMarton Eva 33 evet élt külföldön, de mindig tudta, hogy haza fog térni Magyarországra. Bár a világ számos országát bejárta, Budapest volt az egyetlen hely, ahol szeretett élni tünk, azóta tudtam, olyannyira, hogy magam sem gondoltam volna, hogy ez csak 2005- ben fog megtörténni. Budapest a világon az egyetlen hely, ahol szerettem élni. Ez az a város, ahová mindig öröm volt visszatérni. A szülőhazám, ahol felnevelkedtem, egy percig nem volt kérdés, ahogy az sem, hogy amit csak lehet, szeretnék visz- szaadni abból, amit az élettől a világban kaptam.- Minden említésre méltó operaszínpadon énekelt, bejárta az egész világot. Hol van az a hely, amelyikre a legjobb szívvel gondol?- Azt szoktam mondani, hogy luxus cigányéletet éltem. Számtalan városban megfordultam, ahova szólított a feladat. Soha nem egy hely vonzott, hanem az, hogy mi vár ott rám: a színházak, az ottani közönség, a barátok. Ilyen szempontból talán Barcelona volt az, amit említhetnék, de azt is az emberek miatt. A katalánok különlegesek, mondják is, hogy rokon lelkek vagyunk. De a legjobb hely a világban mindig egy kényelmes szálloda volt, ahol pihenhettem és csak az éneklésre kellett figyelnem. A hétköznapi élet ugyanis esti fellépések mellett rendkívül komplikált. Az volt a szerencsém, hogy a férjem nagyon sokat levett a vállamról. Mindent megtett azért, hogy énekelhessek, később pedig az orvosi hivatását is feladta, hogy már csak a menedzserem lehessen és minél többet együtt lehessünk.- Ez az ön kérése volt?- Nem. Sőt, sokszor éreztem lelkiismeret-furdalást, hogy megérdemlem-e ezt. De mindig azt mondta, hogy amikor ott ül a közönség soraiban és látja azt az élményt, amit okozok, ő ugyanúgy örül neki, ahogy én. Legalább úgy szereti a zenét, ahogy én.- Mindenben ennyire hasonlítanak?- Azzal szoktam viccelődni, hogy mindenben egyformák vagyunk, csak én nem tudok operálni és hála Istennek ő nem tud énekelni. Aztán egyszer egy műtét után még a műtőbe is behívott. Bemosakodtam én is és a kezembe adott egy eltávolított, teljesen elhalt vékonybelet. Addig kellett tartanom, amíg a műtősnő lemérte, milyen hosszú darabot operált ki. Gondoltam, mit nekem egy ilyen vékonybél, ha róla van szó? Hát azért persze megviselt, de nem mutattam. Mindent meg akartam tenni, hogy jó legyek nála. Ez persze még akkor történt, amikor udvarolt nekem, de azóta is kölcsönösen így van, mindent megteszünk egymásért.- Hogyan találkoztak?- Egy vidéki fellépésen voltam akadémista koromban, ahol birkapörkölttel vendégeltek meg bennünket. Nagyon elrontottam vele a gyomromat, és annyira kínlódtam, hogy éjszaka lementem a Rigó utcai rendelőbe. Ő volt az ügyeletes. Órákig beszélgettünk, aztán másnap reggel megkeresett a lakásunkon, hogy valamit elfelejtett: mikor randevúzom vele? Két hét múlva pedig azt mondta, én leszek a felesége.- Mindig neki van igaza?- Általában igen, de ő is ugyanezt mondja rólam.- A gyerekeik követték a példát, közük van a zenéhez?- Zoltán fiunk reklámszakemberként dolgozik, de időnként zenét is komponál. Diána, a lányom ugyancsak muzikális, de inkább a rajzban tehetséges és szintén a filmvilágban kötött ki. Nagyon szépen élnek.- Ők is hazajöttek magukkal Magyarországra?- Igen, így is terveztük. Építettünk egy közös házat, ez a „Marton-társasház” és mindenkinek van benne egy saját emelete. Szóval úgy élünk együtt unokástul, kutyástul, macskástul, mindenestül, hogy azért külön is van mindenkinek élete. Ez nagy ajándék, a legbüszkébb a családomra vagyok.- Amióta visszavonult a színpadtól, mi tölti ki az életét?- Pályám utolsó szakaszában visszatértem az alma materemhez, a Zeneakadémiához. Több helyre hívtak tanítani a világban, de nekem az mindig fontos volt, hogy itthon adhassam át azt a tudást, amit a pályafutásom során összegyűjtöttem. Számítanak rám a Zeneakadémián a professzorok tanácsában is, a Magyar Állami Operaházban főtanácsadóként és a Magyar Művészeti Akadémia elnökségi tagjaként is dolgozom. Mindegyiket szívvel-lé- lekkel csinálom.- Szeret tanítani?- Nagyon. Nagy adomány ez az élettől. Addig, amíg valaki az aktív éveit éli a színpadon, egy nagyon zárt közegben mozog. Az énekes és a közönség között mindig ott van a zenekari árok, a rengeteg utazás miatt pedig csak kevés barátja marad az embernek a karrierje végére. Én most átélhetem, hogy így a pályám végén nem kevesebben, hanem sokkal többen keresnek, vesznek körül, mint bármikor, és ez gyönyörű érzés.- Szigorú vagy megértő, amikor a katedrán áll?- Megértő vagyok és szigorú. Mondjuk a lustaság az olyan, amit nem tudok megérteni. Semmivel sem kívánok többet vagy kevesebbet a növendékeimtől, mint anno saját magamtól. Ez nem azt jelenti, hogy magamhoz mérném őket, vagy, hogy azt próbálnám megértetni velük, hogy én hogyan oldanék meg, énekelnék el valamit. Azt szeretném, ha ők lennének jobbak és tisztábbak, saját magukhoz képest nyújtanák a legjavát a tudásuknak és kibontakoznának. Át akarom Névjegy: MARTON ÉVA ERZSÉBET 1943. JÚNIUS 18-án született Budapesten. 1968-ban végzett a Zeneakadémián. 1968-1972 között a Magyar Állami Operaház énekese volt. 1973-ban debütált a bécsi Staatsoperben. 1976-ban bemutatkozott a New York-i Metropolitanben. 1978-ban fellépett a milánói Scalában. 1977-1980 között a hamburgi Állami Opera magánénekese volt. 1980- ban Az év énekese lett a milánói Scalában. 1981- ben és 1986-ban Az év énekesévé, 1982 -ben Az év művészévé választotta a New York Times. 1991-től a bécsi Operaház örökös tagja, kamaraénekese. 1997-ben Kossuth-díjat, Bartók-Pásztory-díjat kapott. nekik adni azt a fajta tapasztalatot is, amit a pályám során megszereztem azzal kapcsolatban, hogy egy énekes hogyan képes formálni magát, hogyan tud rátalálni a saját útjára, és ez sokkal több annál, hogy jól megtanulják a kottát. Ehhez jó pszichológusnak is kell lenni, csak úgy lesz valódi útravaló, amit kaphatnak tőlem, hiszen nekik az életükre kell felkészülniük, nem a következő órára.- Szeptember 26-28. között már a II. Nemzetközi Marton Éva Énekversenyt rendezik meg. Ez milyen érzés?- Ez annyira fantasztikus, amit hamar meg lehet szokni. Hatalmas megtiszteltetés és nagy öröm, hogy a Zeneakadémia első, teljesen saját fejlesztésű és megvalósítású versenyéhez én adhattam a nevem. Hogy ezt a csodálatos épületet minden alkalommal megmutathatjuk a világ legkiválóbb fiatal énekeseinek és azoknak a szakembereknek, akik a zenei élet élvonalából érkeznek. A verseny zsűrijébe az operavilág olyan magyar és nemzetközi tekintélyei kaptak meghívást, mint Miguel Lerín, az európai operaélet egyik legbefolyásosabb menedzsere, Vittorio Terranova, a F. Tagliavini operaverseny művészeti vezetője, Christina Scheppelmann, a barcelonai Teatro Liceu főigazgatója, Szung Bin Kim, a Daeshin University zeneművészeti karának dékánja, Anatoli Goussev, a La Scuola Musicale in Foro Buonaparte di Milano profesz- szora, Hunghaj Ma, a sangha- ji Központi Zeneakadémia professzora, illetve Meláth Andrea, a Zeneakadémia Ének Tanszékének vezetője és Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója.- Mi a titka annak, hogy ilyen sok energiája van?- Legfőképpen talán az, hogy nagyon szeretem az embereket, és mint színpadi ember megszoktam, hogy mindig a közönségnek, vagyis egy közösségnek adjak. Ez nekem mindig természetes volt, és a színpadon kívül is igényem van erre. Sokszor voltam nagy teher alatt, megszokja azt az ember, soha nem is éreztem az életem súlyát. Fiatalok vesznek körül, és ez inspirál. Nem is szeretném elveszíteni ezt a lendületet. Pedig négyszeres nagymama vagyok, de ez csak itthon számít. Mielőtt beszélgettünk, éppen nagy kanasztapartiban voltam az unokákkal és a férjemmel. Imádok velük játszani, és nincs pardon, nyerni is szeretek.- Csak kívülről néz ki úgy, hogy minden sikerült az életében?- Talán azért alakult így, mert sosem rohantam telhetet- lenül a dolgok után. Mindig úgy gondoltam, hogy ha becsületesen és szorgalmasan teszem a dolgom, ha mindent szívből csinálok, elér hozzám a következő méltó feladat is. Szépen sorban egymás után. Olyan logikus ez, mint egy mesteri sakkparti, mert azért ehhez az is kellett, hogy a férjem nagyon jó sakkozó...
