Heves Megyei Hírlap, 2016. augusztus (27. évfolyam, 179-204. szám)

2016-08-27 / 201. szám

2016. AUGUSZTUS 27., SZOMBAT INTERJÚ 11 Buenos Airesben egyszer hosszabb ideig osztott autogramot, mint ameddig az előadás tartott. A New York Times kétszer Az év énekesnőjének választotta „A családra vagyok a legbüszkébb” Marton Éva a legmagasabb állami kitüntetést, a Magyar Szent István Rendet vehet­te át az augusztus 20-i ün­nep alkalmából. Azt mond­ja, hisz abban, hogy minden embernek megvan a lehető­sége, hogy a maga területén sikeres legyen, de csak az veszi észre az ehhez szüksé­ges pillanatot, aki pontosan tudja, mit akar kezdeni a sa­ját tehetségével. Fábos Erika kozpontiszerkesztoseg@mediaworks.hu- Pedig nem az első elismeré­se, mégis nagyon meghatódott, amikor átvette a kitüntetést. Ezt tartja a legtöbbre?- Nagyon nagy meglepetés volt, a ceremónia pedig gyönyö­rű, ezért érzékenyültem el any- nyira. Nem akarok nagy szava­kat használni, de az, hogy a szü­lőhazám a legmagasabb kitün­tetésére méltónak találtak, az egyik legnagyobb elismerés az életemben.- 1972-ben ment el Magyaror­szágról. Politikai oka volt ennek akkor?- Semmi köze nem volt a po­litikához. Ha végtelenül le akar­nám egyszerűsíteni, Házy Er­zsébet egy mondata miatt men­tem el, aki azt mondta nekem, hogy minek pazarolom a tehet­ségemet az Operaházban, men­jek inkább külföldre. Akkori­ban sok énekes volt az én ka­tegóriámban, akik ugyanazo­kat a szerepeket énekelték. Ti­zenharmadik vagy tizennegye­dik voltam a sorban. Az egy ne­héz időszak volt, úgy éreztem, túl sok korlát vesz körül. Ami­kor hazamentem és nagyon szo­morúan elmeséltem a férjem­nek, mit mondott az ország el­ső számú énekese, azt válaszol­ta, teljesen igaza van. Korábban is megfordult már a fejünkben, hogy megpróbálhatnám külföl­dön, de az utolsó lökést ez adta meg. Hiszek abban, hogy min­den embernek megvan a lehető­sége, hogy a maga területén si­keres legyen, de csak az veszi észre az ehhez szükséges pil­lanatot, aki pontosan tudja, mit akar kezdeni a saját tehetségé­vel és ahhoz szorgalma és alá­zata is van. A sikert nem adják ingyen, nagyon meg kell dol­gozni érte.- A siker egyik kulcsa biztosan az lehet, hogy valaki a sikerek közepette is képes-e lelkes és érdeklődő maradni a saját mun­kájával kapcsolatban. Önnek mi volt ehhez a motiváció?- Maga a siker. Az mámorító dolog és rengeteg erőt ad. Min­dent, amit elértem, nagyrészt a közönség szeretetének köszön­hetem. Az egy művésznek na­gyon fontos, hogy bensőséges kapcsolata legyen a közönségé­vel, egy hullámhosszon legye­nek. Buenos Airesben fordult elő, hogy az autogramosztás olyan hosszú ideig tartott, mint maga az előadás, pedig az is több mint háromórás volt. Ezek az élmények adnak erőt.- Mindig tudta, így is tervezték, hogy haza fognak egyszer jönni?- Amióta 1972-ben elmen­Marton Eva 33 evet élt külföldön, de mindig tudta, hogy haza fog térni Magyarországra. Bár a világ számos országát bejárta, Budapest volt az egyetlen hely, ahol szeretett élni tünk, azóta tudtam, olyannyi­ra, hogy magam sem gondol­tam volna, hogy ez csak 2005- ben fog megtörténni. Budapest a világon az egyetlen hely, ahol szerettem élni. Ez az a város, ahová mindig öröm volt vissza­térni. A szülőhazám, ahol fel­nevelkedtem, egy percig nem volt kérdés, ahogy az sem, hogy amit csak lehet, szeretnék visz- szaadni abból, amit az élettől a világban kaptam.- Minden említésre méltó ope­raszínpadon énekelt, bejárta az egész világot. Hol van az a hely, amelyikre a legjobb szív­vel gondol?- Azt szoktam mondani, hogy luxus cigányéletet éltem. Szám­talan városban megfordultam, ahova szólított a feladat. So­ha nem egy hely vonzott, ha­nem az, hogy mi vár ott rám: a színházak, az ottani közön­ség, a barátok. Ilyen szempont­ból talán Barcelona volt az, amit említhetnék, de azt is az embe­rek miatt. A katalánok különle­gesek, mondják is, hogy rokon lelkek vagyunk. De a legjobb hely a világban mindig egy ké­nyelmes szálloda volt, ahol pi­henhettem és csak az éneklés­re kellett figyelnem. A hétköz­napi élet ugyanis esti fellépések mellett rendkívül komplikált. Az volt a szerencsém, hogy a férjem nagyon sokat levett a vállamról. Mindent megtett azért, hogy énekelhessek, ké­sőbb pedig az orvosi hivatását is feladta, hogy már csak a me­nedzserem lehessen és minél többet együtt lehessünk.- Ez az ön kérése volt?- Nem. Sőt, sokszor éreztem lelkiismeret-furdalást, hogy megérdemlem-e ezt. De mindig azt mondta, hogy amikor ott ül a közönség soraiban és látja azt az élményt, amit okozok, ő ugyanúgy örül neki, ahogy én. Legalább úgy szereti a zenét, ahogy én.- Mindenben ennyire hasonlí­tanak?- Azzal szoktam viccelőd­ni, hogy mindenben egyfor­mák vagyunk, csak én nem tu­dok operálni és hála Istennek ő nem tud énekelni. Aztán egy­szer egy műtét után még a mű­tőbe is behívott. Bemosakod­tam én is és a kezembe adott egy eltávolított, teljesen elhalt vékonybelet. Addig kellett tar­tanom, amíg a műtősnő lemér­te, milyen hosszú darabot ope­rált ki. Gondoltam, mit nekem egy ilyen vékonybél, ha róla van szó? Hát azért persze meg­viselt, de nem mutattam. Min­dent meg akartam tenni, hogy jó legyek nála. Ez persze még akkor történt, amikor udvarolt nekem, de azóta is kölcsönösen így van, mindent megteszünk egymásért.- Hogyan találkoztak?- Egy vidéki fellépésen vol­tam akadémista koromban, ahol birkapörkölttel vendégel­tek meg bennünket. Nagyon el­rontottam vele a gyomromat, és annyira kínlódtam, hogy éjsza­ka lementem a Rigó utcai ren­delőbe. Ő volt az ügyeletes. Órá­kig beszélgettünk, aztán más­nap reggel megkeresett a laká­sunkon, hogy valamit elfelej­tett: mikor randevúzom vele? Két hét múlva pedig azt mond­ta, én leszek a felesége.- Mindig neki van igaza?- Általában igen, de ő is ugyanezt mondja rólam.- A gyerekeik követték a példát, közük van a zenéhez?- Zoltán fiunk reklámszak­emberként dolgozik, de időn­ként zenét is komponál. Diána, a lányom ugyancsak muzikális, de inkább a rajzban tehetséges és szintén a filmvilágban kötött ki. Nagyon szépen élnek.- Ők is hazajöttek magukkal Magyarországra?- Igen, így is terveztük. Épí­tettünk egy közös házat, ez a „Marton-társasház” és minden­kinek van benne egy saját eme­lete. Szóval úgy élünk együtt unokástul, kutyástul, macskás­tul, mindenestül, hogy azért külön is van mindenkinek éle­te. Ez nagy ajándék, a legbüsz­kébb a családomra vagyok.- Amióta visszavonult a színpad­tól, mi tölti ki az életét?- Pályám utolsó szakaszában visszatértem az alma materem­hez, a Zeneakadémiához. Több helyre hívtak tanítani a világ­ban, de nekem az mindig fon­tos volt, hogy itthon adhassam át azt a tudást, amit a pályafu­tásom során összegyűjtöttem. Számítanak rám a Zeneakadé­mián a professzorok tanácsá­ban is, a Magyar Állami Ope­raházban főtanácsadóként és a Magyar Művészeti Akadé­mia elnökségi tagjaként is dol­gozom. Mindegyiket szívvel-lé- lekkel csinálom.- Szeret tanítani?- Nagyon. Nagy adomány ez az élettől. Addig, amíg valaki az aktív éveit éli a színpadon, egy nagyon zárt közegben mo­zog. Az énekes és a közönség között mindig ott van a zeneka­ri árok, a rengeteg utazás miatt pedig csak kevés barátja ma­rad az embernek a karrierje vé­gére. Én most átélhetem, hogy így a pályám végén nem keve­sebben, hanem sokkal többen keresnek, vesznek körül, mint bármikor, és ez gyönyörű érzés.- Szigorú vagy megértő, amikor a katedrán áll?- Megértő vagyok és szi­gorú. Mondjuk a lustaság az olyan, amit nem tudok meg­érteni. Semmivel sem kívá­nok többet vagy kevesebbet a növendékeimtől, mint anno sa­ját magamtól. Ez nem azt jelen­ti, hogy magamhoz mérném őket, vagy, hogy azt próbálnám megértetni velük, hogy én ho­gyan oldanék meg, énekelnék el valamit. Azt szeretném, ha ők lennének jobbak és tisztábbak, saját magukhoz képest nyújta­nák a legjavát a tudásuknak és kibontakoznának. Át akarom Névjegy: MARTON ÉVA ERZSÉBET 1943. JÚNIUS 18-án született Budapesten. 1968-ban végzett a Zeneaka­démián. 1968-1972 között a Magyar Ál­lami Operaház énekese volt. 1973-ban debütált a bécsi Staatsoperben. 1976-ban bemutatkozott a New York-i Metropolitanben. 1978-ban fellépett a milánói Scalában. 1977-1980 között a hambur­gi Állami Opera magánéneke­se volt. 1980- ban Az év énekese lett a milánói Scalában. 1981- ben és 1986-ban Az év énekesévé, 1982 -ben Az év művészévé választotta a New York Times. 1991-től a bécsi Operaház örö­kös tagja, kamaraénekese. 1997-ben Kossuth-díjat, Bar­tók-Pásztory-díjat kapott. nekik adni azt a fajta tapasz­talatot is, amit a pályám során megszereztem azzal kapcsolat­ban, hogy egy énekes hogyan képes formálni magát, hogyan tud rátalálni a saját útjára, és ez sokkal több annál, hogy jól meg­tanulják a kottát. Ehhez jó pszi­chológusnak is kell lenni, csak úgy lesz valódi útravaló, amit kaphatnak tőlem, hiszen nekik az életükre kell felkészülniük, nem a következő órára.- Szeptember 26-28. között már a II. Nemzetközi Marton Éva Énekversenyt rendezik meg. Ez milyen érzés?- Ez annyira fantasztikus, amit hamar meg lehet szokni. Hatalmas megtiszteltetés és nagy öröm, hogy a Zeneakadé­mia első, teljesen saját fejlesz­tésű és megvalósítású verse­nyéhez én adhattam a nevem. Hogy ezt a csodálatos épületet minden alkalommal megmu­tathatjuk a világ legkiválóbb fiatal énekeseinek és azoknak a szakembereknek, akik a ze­nei élet élvonalából érkeznek. A verseny zsűrijébe az opera­világ olyan magyar és nemzet­közi tekintélyei kaptak meghí­vást, mint Miguel Lerín, az eu­rópai operaélet egyik legbefo­lyásosabb menedzsere, Vittorio Terranova, a F. Tagliavini ope­raverseny művészeti vezetője, Christina Scheppelmann, a bar­celonai Teatro Liceu főigazgató­ja, Szung Bin Kim, a Daeshin University zeneművészeti kará­nak dékánja, Anatoli Goussev, a La Scuola Musicale in Foro Buonaparte di Milano profesz- szora, Hunghaj Ma, a sangha- ji Központi Zeneakadémia pro­fesszora, illetve Meláth Andrea, a Zeneakadémia Ének Tanszé­kének vezetője és Ókovács Szil­veszter, a Magyar Állami Ope­raház főigazgatója.- Mi a titka annak, hogy ilyen sok energiája van?- Legfőképpen talán az, hogy nagyon szeretem az embereket, és mint színpadi ember meg­szoktam, hogy mindig a közön­ségnek, vagyis egy közösség­nek adjak. Ez nekem mindig természetes volt, és a színpadon kívül is igényem van erre. Sok­szor voltam nagy teher alatt, megszokja azt az ember, soha nem is éreztem az életem sú­lyát. Fiatalok vesznek körül, és ez inspirál. Nem is szeretném elveszíteni ezt a lendületet. Pe­dig négyszeres nagymama va­gyok, de ez csak itthon számít. Mielőtt beszélgettünk, éppen nagy kanasztapartiban voltam az unokákkal és a férjemmel. Imádok velük játszani, és nincs pardon, nyerni is szeretek.- Csak kívülről néz ki úgy, hogy minden sikerült az életében?- Talán azért alakult így, mert sosem rohantam telhetet- lenül a dolgok után. Mindig úgy gondoltam, hogy ha becsülete­sen és szorgalmasan teszem a dolgom, ha mindent szívből csi­nálok, elér hozzám a követke­ző méltó feladat is. Szépen sor­ban egymás után. Olyan logi­kus ez, mint egy mesteri sakk­parti, mert azért ehhez az is kellett, hogy a férjem nagyon jó sakkozó...

Next

/
Oldalképek
Tartalom