Heves Megyei Hírlap, 2015. december (26. évfolyam, 281-305. szám)
2015-12-24 / 301. szám
4 KARÁCSONY ÜNNEPE 2015. DECEMBER 24., CSÜTÖRTÖK Olvasóink megható, szép emlékei az ünnepről Karácsonyi történélAz ajándékozás öröme. Boldog karácsonyt kívánunk minden Kedves Olvasónknak! Jó lenne leszokni az önzésről Szövőszéken dolgozó asszonyok emlékeztek a szentcsalád-járás- ra. Gyermekkorunk óta a faluba jártak az utcabeliek a saját olva- sós (rózsafüzéres) csoportjukkal. December 15. és 23. között, kilenc napon át. Vitték a szentcsalád bekeretezett képét, bebocsátást kértek a háziaktól. A következő éneket zengték: 1. Szállást keres a szentcsalád, de senki sincs ki helyet ád / Nincsen aki befogadja őt ki égnek s földnek ura. 2. Az idő már későre jár, a madár is fészkére száll, / a szentcsalád jár hiába, betlehemek utcájába. Ezt az ajtón kívül énekelték, kitárult az ajtó és a háziakkal közösen énekeltek. 3. Ne sírj tovább Szűz Mária, ne menjetek ma máshova, / szállásunkat mi megosztjuk, a kis Jézust befogadjuk. A befogadó család leültette a vendégeket és közösen imádkoztak. Megven- dégelés után átadták a szentcsaládot ábrázoló képet megőrzésre. Másnap este tovább vitték. Mondták, hogy a gyerekek meghatottan imádkoztak a felnőttekkel. Amikor már felnőtt emberek lettek, ezt a „járást" megtartották, és kilenc napon át tovább vitték, viszik ma is. Az egyik asszony a Nyírségből, a másik Mátraderecskéről került Egerbe. Mesélték, hogy otthon még ma is járják. Szeretnék elérni: a mai családokat arra kellene nevelni, hogy nem az ajándék adása és kapása a fontos, hanem a szeretet, a lelkünk felkészítése a Jézuska várására. Jó lenne, ha az önzésről leszoknának az emberek ünnepek előtt. A beszélgetést kihallgatta, leírta a 3. szövőasszony Köszönjük a kedves írásaikat! Kedves Olvasóink! Arra kértük Önöket, hogy Karácsonyra ajándékozzanak meg bennünket és olvasótársaikat szép, érzelmek dús, valódi történettel, amit átéltek, ami megmaradt az emlékeikben a legszentebb ünnepünkről. Olyan történetekkel, amelyek igazán mély nyomott hagytak Önökben, amit szívesen megosztanak másokkal. Pályázatnak is meghirdettük kezdeményezésünket. Örülünk, hogy sokan vették a fáradságot, s tényleg megható, tanulságos sztorikat küldtük el szerkesztőségünknek. E művek egy részét már olvashatták, ezúttal - Karácsony ünnepére - összeállítást készítettünk az Önök alkotásaiból. Kérjük, fogadják olyan szeretettel, amilyennel szerzőtárs olvasóink írták azokat! Mamuska, mi történhetett veled? E pár sorral szeretnék emléket állítani dédnagymamámnak, aki méga XIX. században született, pontosan 1882. június 29-én. Nanuskának szólítottuk, törékeny, piciny asszony volt, bő szoknyában, „egries tokkal” a fején. Szeretettel, odaadással foglalkozott velem, tőle tanultam meg (még iskolás sem voltam) a sparheltba való begyújtást, a paprikás krumpli elkészítését, a borsó fejtését. Igen közel laktunk egymáshoz, férje (papuska) elvesztése után is saját szoba-konyhás lakásában élt. Kedvenc színe a kék volt, virága a kék nefelejcs. Bögréi, poharai, vizes kancsói mind-mind kék nefelej- cses mintásak voltak. Sokat mesélt arról, hogy egyszer meglátogatták az angyalkák, és kék jégcsap alakú karácsonyfadísszel lepett meg, amit nekem ajándékozott Szüleim is becsben tartották ezt a különleges függőt. Karácsonyfánk legszebb dísze volt Történt egyszer, hogy szenteste már lefekvéshez készülődtünk, és egy roppanásra egyszerre rezdültünk össze, és nem hittünk a szemünknek: Mamuska „csoda karácsonyfadísze" a földön feküdt apró darabokra törve. Mindannyian - én mint apró leányka - egyszerre kiáltottunk fel: Mamuska, mi történhetett veled, hogy így üzensz nekünk? Mire elmentünk három házzal odébb lévő otthonába, már csak békésen, az angyalokkal beszélgetve figyelt ránk, a csillagok között intett nekünk. Szomorú, de felejthetetlen karácsonyunk volt 1959-ben. Pálfalvi Nándor Karácsony című versével zárom gondolataimat „Karácsony ünnepén / az a kívánságom: / Legyen boldog mindenki / ezen a világon. / Itt is, ott is mindenütt/ legyen olyan béke, / mint amilyen bent lakik/ az emberek szívében.”. NagyS. Gábomé, Eger Imbolygó kis fények közeledtek egyre csak a templomhoz Kezdhetném úgy, „holt volt, hol nem volt”, mint egy mesét, de nem szeretném, mert ez egy igaz, megtörtént emlék. A mi kis falunkban még villany sem volt az 1940-es években. Az ünnepekre pedig nagyon készültünk. Folyt a takarítás, mosás, vasalás, az ígéretek, kívánságok leírása, amit a Jézuskának leírtunk és elküldtünk szüléink segítségével. Csináltunk egy szép kis ingecskét papírból, 24 helyen kinyírtuk, mint egy csipkét, és a hátoldalára leírtuk, hogy mit végzünk el minden nap karácsony előtt. Persze, ezt becsületesen teljesítettük is, amit apukám esténként ellenőrzött, megnézte, hogy a valóságnak megfelel-e az ígéret, fogadalom. Volt olyan nap is, hogy nem volt kedvem elmosogatni, pedig ez is egy feladat volt. Bántott a lelkiismeretem, és ha nehezen is, de teljesítettem a feladatot. Karácsonyra mindent elvégeztem. Olyan nagyon boldog voltam, hogy teljes erőből énekeltem a szüleimmel, testvéreimmel „a kis Jézus megszületett, örvendünk..." kezdetű éneket. Engem mégis a hajnali roráté (mise) ragadott meg. Készített apukám lámpácskát nekünk, fából volt a talpa, az oldala üveglapokból állt, és a tetején kis, kerek kivágás volt, hogy a mécses vagy gyertya kapjon levegőt, égni tudjon. A fogóval hintáztat- ni, mozgatni is lehetett. Mindig azt szerettem, ha mi érkeztünk elsőnek a dombon lévő templom elé, mert jó volt nézni az imbolygó kis fényeket, ahogy közeledtek, a templomhoz értek, azt az érzést soha nem felejtem el. Olyan volt, mintha átölelt volna minket a várva várt Jézuska. Amikor ezt az emlékemet elmeséltem a szakkörös gyerekeknek, úgy éreztem, újra gyermek vagyon én is. Azok a szép, falusi közösségek, az összetartozás, a szeretet, a nyugalom hiányoznak most. Elvira néni, szakkörvezető „Minden családból kiszaladtak es vittek az » ajándékokat, mi, gyerekek is, szalonnát. ” tepertőt, bort, kenyeret, kalácsot.” m ■■ ■ >■'■ , Adja az Isten, hogy jövőre is legyen együtt a család! Amikor december 24-én jártak a betlehemesek, a pásztorok, a kán- tálók, és őkét megelőzték a csordások, a disznópásztorok, az egy örök- kétartó, szép emlékként maradt meg bennem. A csordások, pásztorok pattogtatták ostoraikat, dudaszóval hívták fel a gazdák figyelmét az adakozásra. Minden családból kiszaladtak és vitték az ajándékokat, mi gyerekek is, szalonnát, tepertőt, bort, kenyeret, kalácsot. Alig, hogy elcsendesedett az utca, már kopogtak a betlehemesek. Bebocsátást kértek, előadták a szent család vándorlását, a Jézuska születését. Őket a pásztorok követték, akik köszönteni jöttek a kis Jézust. Nekem az öregpásztor játéka maradt meg emlékeimben. Majd megérkeztek a kántálók. Az ablakokon kopogtak, és már kezdték is a karácsonyi énekeket. A bet- lehemeseket és pásztorokat kint kínálták meg, s pár krajcárt is kaptak. Éjfélkor megtelt a templom hívőkkel, akik aktív részesei voltak a misének. Mi is ott szorongtunk az oltár mellett a többi gyerekkel. Ezután békével hazamentünk, és elfogyasztottuk az angyalkolbászt, ittunk rá mézes teát, és apukám egy almát any- nyi cikkre vágott, ahányan körülültük az ünnepi asztalt. Mindig hozzátette: „jövőre is legyen együtt a család”. Mi ráfeleltük: „adja az Isten!”. Hajnali misére, azaz „pásztorok miséjére” apukám ébresztett fel minket. Nehezen ébredtünk, de időben ott voltunk a templomban. Hazatérve már várt minket a sült hurka, kalács, tejeskávé és az ajándék, amit a Jézuska hozott. Persze, szerény, de hasznos ajándékok voltak, akadt egy kis édesség is. A karácsonyfát a magunk készítette díszekkel öltöztették fel szüléink, mondván, Jézuskának nagyon megtetszettek, így azok kerültek fel a fára. Szerintem azok voltak a legszebb karácsonyok, a rokonok meglátogatták egymást, dicsérték a karácsonyfát. Apukám, István, akkor tartotta névnapját. így nálunk mindig voltak vendégek az ünnepek alatt. A mesélő felnőtteket tátott szájjal hallgattuk, szívtuk magunkba a történteket, mint a szivacs a vizet. így emlékszem. Somfai Ttbomé Most már semmitmondó ajándék lenne Móra Ferenc Kincskereső kisködmön című műve Az idők múlásával az emberben egyre jobban előjönnek a gyerekkori karácsonyi történetek. így vagyok ezzel én is. Minden karácsony közeledtével eszembe jut, hogy melyik volt számomra a legkedvesebb. Talán 9-10 éves lehettem, amikor ez akarácsonyi élményem megtörtént. Személy szerint én sokéig hittem á Mikulásban, és abban, hogy a Jézuska hozza a karácsonyfát és természetesen az alatta található ajándékokat is. Gyerekkoromban még nem olyan ünnep volt a karácsony, mint mostanság. Nem voltunk elhalmozva játékkal, édességgel és csoda kü- tyükkel. Egy-egy játék megvásárlása mindig valamilyen eseményhez fűződött, többek között a karácsonyhoz. A karácsonyfa mindig az erdőből lett beszerezve, hiszen a környék tele volt fenyőerdővel. A fára nem a mostanság „divatos” szaloncukrok kerültek fel, hanem akkor „menő" 22 forintos konzumszaloncukor, amely különböző ízesítéssel került forgalomba. Az ajándék pedig mindig egy hőn áhított játék volt: baba, maci, társasjátékok, kártyák. Emlékszem rá, hogy a szüleim mindig akkor díszítették fel a fát, amikor már én az igazak álmát aludtam. így történt ez akkor is, amiről a most leírt történetem szól. Már nagylány lévén az anyám nem játékot vett nekem ajándékba, hanem sokkal hasznosabb dolgot. Könyvet. Korábban is kaptam könyveket, de azok mesekönyvek voltak. Az igazi meglepetés december 25-én reggel fogadott. Reggel, amikor felébredtem, a hideg verandán feldíszítve várt a karácsonyfa és alatta az én meglepetésem. Gyerekként örömmel, boldogan és csillogó szemekkel bontottam ki a becsomagolt ajándékot. És nagy meglepetésemre az alábbi könyv volt a csomagban: Móra Ferenc Kincskereső kisködmön című könyve. Bizony nagyon örültem ennek az ajándéknak, ami a mostani értékrendben már egy semmitmondó ajándék. Én akkor nagyon boldog voltam. Az volt az az idő az életemben, ami elindított az olvasás és a könyvszere- tete felé. Nagyon sok karácsony eltelt már a történet óta. Sokat változott a világ, de amíg élek, megmarad bennem ez a történet, és az akkor átélt érzések, amik most is örömmel töltik el a telkemet. Horváth Éva, Balaton * 4 4 11 » t * ■