Heves Megyei Hírlap, 2015. szeptember (26. évfolyam, 204-229. szám)

2015-09-05 / 208. szám

2015. SZEPTEMBER 5., SZOMBAT SPORT 11 Wichmann Tamás: Nem mi jöttünk a romkocsmanegyedbe, az jött hozzánk Gyakran ráköszön a boldogság Wichmann Tamás SZÜLETETT: 1948. február 4., Budapest KLUBJAI: MHS (1962-1966), Egyetértés (1966-1971), VM Egyetértés (1971-1975), MTK (1975-1983) LEGJOBB EREDMÉNYEI: kétszeres olimpiai ezüstérmes, olimpiai bronzérmes, kilencsze rés világbajnok, ötszörös vb-2.. ötszoros vb 3.. három­szoros Európa-bajnok ELISMERÉSEI, DÍJAI: az év spor­tolója (1979). az év kenusa (1979), nemzetközi fair play dí­jas (1978). a Magyar Köztársa­sági Érdemrend középkereszt­je (2008) A kilencszeres világbajnok kenus VII. kerületi kocsmája kulthely Budapesten. Népszerű a turis­ták között is, mivel a csehó nem sokat változott a 80-as évekbeli megnyitása óta, noha nem ez volt a tulajdonos szándéka, immár tö­kéletesen illeszkedik a köré ter­jeszkedő romkocsmanegyedbe. Thury Gábor (NS) kozpontiszerkesztoseg@mediaworks.hu BUDAPEST Éppen nekicihelődünk a beszélgetéshez Wichmann Ta­mással, amikor ismerős arc lép a pulthoz, rendel. A kocsma tulajdo­nosa odasomfordál hozzá, átöleli, Gallai Péter, a Piramis billentyű­se megfordul, nevetve a volt kenus lapátszerű tenyerébe csap. „Amikor 1987-ben megnyitot­tam a kocsmát, egyre több rock­zenész ugrott be egy italra - kez­dett el mesélni Wichmann Ta­más. - Itt volt a szomszédban az Ifjúsági Rendező Iroda, gyakran a Szent Jupátot is útba ejtették. A P. Mobilt korábbról ismertem, 1985- ben magukkal vittek a dunai tur­néjukra, ami életre szóló élményt jelentett nekem és a felvidéki ma­gyar srácoknak is. Győr, Komá­rom, Esztergom volt az útvonal, Schuster Lóri remekül megszer­vezte a hajóutat a moszkvai vi­lágifjúsági találkozó­ra hivatkozással. Ösz- szeszedte az engedé­lyeket, a hajót, az el­látmányt, mindent. Én főztem, vittem a büfét. Akkor még Csehszlovákia létezett, határral a Duna fősodorvonalában. A fiata­lok jöttek a folyó két partjára hall­gatni a koncerteket, szívszorító él­mény volt, ott sátoroztak a parton. Volt is balhé, és nem is a szlovák oldalon, hanem nálunk erősköd- tek a rendőrök, Győrnél. Az ilyen és ehhez hasonló dolgok is előse­gítették a rendszerváltozást, kicsit továbbmenve pedig azt, hogy Bá- torkeszin és a Felvidéken magyar együttesek koncerteznek, már ameddig persze lehet.” „Meddig lehet?” - bukik ki be­lőlem, és sejtem, hogy Wichmann potenciális veszélyként nem az időnként felhőkkel tarkított ma­gyar-szlovák együttélésre gondol. „Jön az új invázió, és elsodorhat­ja ezt az egészet. Valamilyen szin­ten igen” - válaszolja szinte magá­nak. Kocsmapolitizálás, monda­nám, ám ne dugjuk a fejünket a homokba, így vagy úgy, nem csak kocsmaasztal mellett vetődik fel a kérdés. Amit persze megolda­ni nem tudunk, más kérdés, hogy a legkisebb baj az lehet, hogy két „A nyitás óta nem cseréltük le a berendezést.” emberöltő múlva megmondják, hogy nem ehetünk disznóhúst. Most azonban még lehet, Wich- mann bicegve el is tűnik a kony­hába, mert a vendégek közül töb­ben rántott húsos szendvicset kér­nek, ami a hely specialitása. Oda­lépek egy külföldi párhoz, tudják-e ki a tulaj? Ami­kor elmondom, és megmutatom a fa­lakon az itt-ott fakuló fény­képeket, „that’s fantastic!” felkiáltással ülnek vissza, mondják is, hogy a romkocs- manegyednek aznap ez a legna­gyobb meglepetése. A vendégek­nek ízlik az ital, az enteriőr is tet­szik. Igaz, Molnár Ferenc unoká­jának, Sárközi Mátyásnak is iga­zat adnak, aki ezt írja a kocsmá­ról: „Cicomátlan, deszkapadlós helyiségében, gyalultfa asztalok­nál,-félhomályban ül a söröző kö­zönség, a terem akusztikája kö­vetkeztében iszonyú a zaj, beszél­getni csak megfelelő decibelszám­mal lehetséges.” Ez valóban így van, nemcsak az iváshoz kell jó torok, hanem a beszélgetéshez is. A berendezés­anyagait a Budapest Sportcsar­nok építése során használták. „A kőművespallókat alakítottuk át, bontott anyag volt a cucc, tű-. zifaáron kaptuk meg. Baromi sok meló volt vele, de bírja a stra­pát, a nyitás óta nem cseréltük le a beren­dezést. Kicsit olyan, mintha le lenne pusz­tulva, igazi csehó.” Wichmann szereti ezt a retrofílinget, a sok betérő külföldinek is tetszik, de főleg a magyar vendégek adják a törzsközönséget. Nevetve mondja: „Nem mi jöttünk a romkocsmane- gyedbe, hanem az hozzánk.” Köztudott, Wichmann nem a kora miatt húzza a lábát, hatéves volt, amikor a Fehérvári úton, a Móricz Zsigmond körtérnél el­ütötte egy rendőrautó. Az operá­ció után ugyan felépült, de évekig járógépet viselt, azóta is sántikál- va jár. A Körtér mögött, a Vásárhe­lyi Pál utca 7.-ben lakott, a 60-as évek közepén már tudni lehetett, ki ő, kicsit furcsa látvány volt az a láb, amint a hihetetlenül erős fel­sőtestet cipelte. A környéken kivá­ló sportolók laktak, a párbajtőrví­vó Kulcsár Győző, a jéghokis Hor­váth Öcsi, Farkas „Caja”, Németh György, Földváry István, a teni­szező Taróczy Balázs, az Újpes­ti Dózsa válogatott jobbhátvédje, Káposzta Benő. Amikor az iskolából, amelybe Wichmann is járt, a 60-as évek­Magyar remények a riói olimpián Wichmann Tamás a helyszí­nen szurkolt a milánói kajak-ke­nu vb-n. „Remek volt, a szo­kásos magyar szurkolótábor­ral. Persze a magyarországi rendezvényeknek nincsen pár­juk. A szerepléssel kapcsolat­ban találónak tartom a Nem­zeti Sport első oldalán a címet, az Ezüst-tó kincsére utalás kife­jezi a jelenlegi helyzetet. A ke­nus szakágnak a legfontosabb, hogy a férfiak megszerezték az olimpiai kvótákat. Hajdú Jona­tánt nagyon tehetségesnek tar­tom, a Vasbányai Henrik, Mike Róbert páros esetében nem­csak a kvóta van meg, hanem a remény is a kiváló riói szerep­lésre. Világbajnoki győzelmük után a mostani ezüstérmük bi­zonyítja, hogy évek óta ott van­nak a világ élvonalában. Vaj­da Attilának egy éve van, hogy utolérje a többieket, de az ő ru­tinjával ez nem lehetetlen. De kérdezem én, hol van egy fiatal, aki meg tudná szorítani? A'leg- kellemesebb meglepetést a fér­fi kajak négyes szerezte, fan­tasztikus, ahogyan 37 évesen Kämmerer Zoli még mindig oda tudja tenni magát. Ám vele kap­csolatban is felvetődik: az rend­ben, hogy ő példakép, de a ka­jakosoknál is hol vannak a fia­talok, akik ott lihegnek a nya­kában?” Wichmann Tamás kocsmája előtt, amelynek hangulatában nincs semmi mesterkélt, őszinte, baráti hely ben üzemlátogatásra mentek egy Fehérvári úti gyárba, a világ­bajnok kenus, Hajba Antal me­sélt a művezető munkájáról. „Tó- nió a Beloianniszban melózott” - vágja rá Tamás. Párosban Is haj­tott együtt 10 évvel idősebb társá­val, de Mexikóvárosban az olim­pián már Petrikovics Gyulával nyert ezüstérmet. „Szegény Apó már meghalt, de Tónióval időn­ként találkozunk, sőt Tatai Tibi­vel is.” Utóbbi a legnagyobb ve- télytársa volt, Granek István szö­vetségi kapitány Mexikóban, a helyszíni szétlövés után döntötte el, hogy végül Tatai álljon rajthoz Xochimilcóban, és meg is nyer­te az olimpiát. Wichmann kese­rűen, de önkritikusan emléke­zik a történtekre: „Egyik versenyt én nyertem, a másikat Tibi, és ez így ment az olimpiát megelőzően, Granek nem tudott dönteni, és ki­írta a párosversenyt. Csak az volt a baj, hogy nem is burkoltan érté­semre adta, nagyon meg kell ver­jem, hogy én indulhassak egyéni­ben. Zabolátlan csikó voltam, alig húszéves. Nagyon nehezen fogad­tam ezt el, ki is hatott a párosra is. Dühös is voltam, mert a felkészü­lés során szinte mindig le kellett győznöm a fájdalmat. Ezzel a kor­látozott mozgással nem lett volna szabad futással alapoznom, de én meg akartam mutatni, és hát nem bírta a lábam.” Nyolc évvel azután nyerte első olimpiai érmét, hogy kenuzni kez­dett. Pedig eleinte eszébe sem ju­tott, hogy vízre szálljon. Futballis­ta akart lenni, Sándor Csikarként látta magát, de nem az volt a baj, hogy az ő termetével szélső szere­tett volna lenni, hanem az, hogy sántikálva labdarúgó. A baleseté­nél ez kisebb traumát okozott, vál­tott, az egykori görög kommunis­táról, Nikosz Beloianniszról elne­vezett híradás-tech­nikai gyár egyesü­letének. bokszedzé­seire járt, de meg­szűnt a szakosztály. Ekkor jött a képbe a kenuzás, unoka­bátyjával a Margitszigeten talál­ta magát. Korlátozott mozgása miatt jobb lett volna, ha a kajako­zást választja, de alig volt kajak, sorba kellett érte állni, a tízes ke­nuban viszont volt hely. Aztán pá­roshajóban, sőt az egyeshajóban is, csak neki. Mexikó után egy év­vel már duplázni tudott a moszk­vai Európa-bajnokságon, aho­gyan az 1971-es belgrádi és az 1979-es duisburgi vb-n is. Közben olimpiákat is rendez­tek, s ugyan elhatároztam, hogy magamtól nem hozom szóba, miért nem sikerült aranyérmet nyernie, Wichmann maga kezd bele. „Münchenben Ivan Patzai- chin győzött le, a verseny a terror- támadás miatt két napot csúszott. „Az olimpiai aranyérem hiányzik az életemből.” A pályán tapasztaltak alapján szembeszélre számítottam, a ver­senyen persze nem az fújt. Mont­realban meg bronzra voltam jó.” Megérkezik Horváth Csaba, aki Kolonics György párjaként 1996- ban Atlantában C-2 500 méteren olimpiai aranyat nyert. A téma hallatán indulatba jön. „Hogyan gondolják, hogy mindig megkér­dezik Tamástól, miért nem nyert olimpiát? Meg hogy leállt Moszk­vában?! Azt emlegeti valaki, hogy a világ egyik legjobb kajakosa, Csípés Feri Szöulban 1000 méte­ren szintén letette a lapátot? Az­tán odaállt a négyessel a döntőre, és olimpiai bajnok lett!” Azt vála­szolom „Indiánnak”, Tamás ma­gától mesélte el, mi történt Moszk­vában, Csípés esetére pedig azért nem emlékszik a szakmabelie­ken kívül szinte senki, mert a ka­jakos esélyes volt az aranyra, de Wichmannról azt gondolta min­denki, hogy Moszkvába tuti nyer­ni megy. Pároshajóban nem in­dult, így nem volt lehetősége ja­vítani. „Mert mindig ilyen terhet raknak a sportolókra” - dohog a barátját védve Horváth, s rész- \ ben igaza van. De abban is van igazság, hogy a ha­gyományos magyar sportágak megbecsü­lése is más, mint az el­lenfelek hazá­jában, itthon a legendák köztiszte­letnek örvendenek. Mint például ő és Wichmann, akivel így esünk túl a moszkvai olimpián: „Eszem­be jut, de már nem rémálomként. Az előfutamban másodpercekkel jobb időt mentem mindenkinél, minden klappolt, és mégis.” „Utó­lag mire jutott?” - teszem fel a bu­ta kérdést. „Semmire. Illetve még­is, arra, hogy a döntő előtti hajó­csere nagy szerepet játszott a ku­darcban. Eltörött a kenu oldalán a koptatórész, egy szó, mint száz, új kenuval kellett odaállnom. Vala­hogy nem siklott úgy, mint a má­sik. A rajt után fel akartam ven­ni az utazósebességet, de az isten­nek sem ment, húztam, de nem haladtam, egyszer csak elfogyott a fizikai és a lelkierőm is. Leáll­tam. Ennyi történt.” „Ennyi?” „Hiába vagyok kilencszeres vi­lágbajnok, az olimpiai aranyérem hiányzik az életemből, és ez meg­határozza a sorsomat. Valameny- nyiünk története meg van írva valahol, az enyém ez. Mindig előjön belőlem a kö­vetkező eset: a mexi­kói olimpia előtt va­lahogy bekerült egy hal a hajómba. Remek, gondol­tam, elkészítem. Megpucoltam, de kicsúszott a kezemből. Volt, nincs. Azon is gondolkodtam, ha a mi időnkben van sportpszicholó­gus, tudott volna nekem segíteni? Mert azért nehéz gyermekkorom volt. A balesetemmel, aztán édes­anyámmal, aki nehezen dolgozta fel a háború alatt elhunyt bátyám halálát. Késői gyerek voltam, le­het, hogy emiatt is túlzott bizo­nyítási vágy dolgozott bennem.” Ám Wichmann nem panaszko­dik. Ahogy ő fogalmaz, gyakran ráköszön a boldogság. Ami az elé­gedettséggel ellentétben nem tar­tós, napokig tartó állapot, jöhet vá­ratlanul, s nem feltétlenül kiérde­melhető. „De azért tenni kell érte! » T t

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom