Heves Megyei Hírlap, 2014. január (25. évfolyam, 1-26. szám)
2014-01-10 / 8. szám
4 HÍREK Szent Korona a gyakorlósok szemével EGER Országosan kimagasló eredményt értek el az Esz- terházy Károly Főiskola Gyakorlóiskolájának tanulói - a művészeti intézmény növendékei a Lakitelek Népfőiskola által meghirdetett „így látom a Szent Koronát" című rajzpályázaton. A diákok küldhették bármilyen technikával készült rajzot, festményt a Szent Koronáról. Több, mint 1500 alkotás közül hármat kiemelt díjban részesítettek, köztük van az egri intézmény első osztályos tanulójának, Marián Réka Eszternek (1. d. képzőművészet előkészítő, 1. csoport) rajza is. További három diák: Punyi Ambrus (2. d. képzőművészet előkészítő, 1. csoport), Murányi Péter (1. b. képzőművészet előkészítő, 1. csoport) és Ilonczai Sára (8. b. grafikai műhelygyakorlat, T/2 csoport) alkotásait is a nyolcvan díjazott munka közé választották. ■ SZ. E. Szent Máté védi ezentúl a Közgét EGER Dr. Ternyák Csaba egri érsek szentelte meg az Andrássy György Katolikus Közgazdasági Szakközép- iskola védőszentje, Szent Máté evangélista szobrát, és az iskola újonnan kialakított oratóriumi termét. A szobor környezetében helyet kapott Szmrecsányi Lajos egykori egri érsek, az iskola jogelődjének alapítója, valamint Óriás Nándor professzor arcképe is, aki az iskola első kinevezett igazgatója volt. Sőt, ugyanezen a helyen lehet látni mostantól az intézmény egykori és jelenlegi kiválói tanulóinak fotóit. ■ SZ. E. Dr. Ternyák Csaba egri érsek _______ _ DIÁKVILÁG 20 14. JANUÁR 10., PÉNTEK Gyakorlat az olaszoknál Leonardóval úti beszámoló Gyöngyösi diákok tapasztalhatták meg, milyen is külföldön dolgozni Felejthetetlen volt az olaszországi időtöltés. Rómában két alkalommal járhatott a gyöngyösi csapat, azt mondják: bármikor visszamennének. Megérkezésük után néhány napon belül az olasz kávézó-cukrászda minden törzsvendége megismerte a szakmai gyakorlatukat töltő magyar lányokat. Az egy hónap alatt rengeteg tapasztalattal lettek gazdagabbak. Iskolánkban már évek óta hagyomány, hogy a diákok egyhónapos szakmai gyakorlatra pályázhatnak több országba. Úgy gondoltam, hogy megpályázom ezt a lehetőséget, mert nagyon szerettem volna kipróbálni magam külföldön és Olaszország ideális választásnak tűnt számomra. Szinte el sem hittem, hogy valóra válhat. Akkor kezdett el tudatosulni bennem, amikor megkezdődött az utazás előtti felkészülés, és elmondták, hogy milyen feladatok várnak majd ránk, mert ez egy pályázat és nem csak egy külföldi utazás. Munkába járunk majd, munkanaplót kell vezetnünk, és beszámolót is kell minderről írni. A felkészítő foglalkozásokon olaszul tanultunk, főztünk, terítettünk, sőt még táboroztunk is. Majd október 20-án eljött a várva várt nap, amikor elindultunk Rietibe. A szülőktől és barátoktól fájó volt a búcsúzás, de már akkor tudtuk, hogy rengeteg élményt fogunk szerezni. Tizenkét diák vágott neki a nagy útnak. Mindannyiunkban egyre több kérdés vetődött fel: Ki mit vár a külföldi gyakorlattól? Kinek milyen félelmei vannak? Tudtuk, hogy rengeteget tanultunk az olasz órákon, de mégis féltünk a kudarcoktól. Az első nap tele voltunk izgalommal. Féltünk, de vártuk is, hogy megismerjük azt a munkahelyet, ahol a következő egy hónapot töltjük el. A Bar Pasticceria Napóleoné rögtön a kedvenc helyem lett. Bruno, a kávézó vezetője nagyon kedvesen felajánlotta, hogy társammal, Brigivel döntsük el, hogy ki melyik pultba megy dolgozni. Én a süteményes részlegre kerültem, Brigi a kávés pultba ment. Hamar megismerkedtünk a munkatársakkal és a feladatokkal. Megtanultuk a vendégekkel felvenni a szemkontaktust, hiszen stabil olasz tudásra még nem támaszkodhattunk. Az idő múlásával egyre komolyabb munkákat kaptunk, vendégekhez is kimehettünk rendelést felvenni. A törzsvendégek is nagyon segítőkészek voltak velünk, néhány napon belül mindenki megismert minket. És nemcsak megismert, hanem rendkívül megértőek, türelmesek, és kedvesek voltak, amit sajnos itthon eddig keveset tapasztaltam. A munkaidőmet nem is munkának éreztem, hanem egy nagy család tagja lettem, ahol mindenki jól érezte magát, és örültünk, hogy együtt lehettünk. Persze szabadidőnk is volt, amit igyekeztünk hasznosan és élménydúsan eltölteni. Egy idő után már megszokott programnak számított az esti séta, a novemberi fagyizgatás és az internet felkutatása. Inkább hanyagoltuk az alvást, csak hogy a városból minél több mindent felfedezhessünk. Számtalanszor lesétáltunk a folyópartra kikapcsolódni és csak hallgattuk a víz csobogását. Szombat esténként viszont feléledt a város és ámulatba ejtett minket, amikor a „piazza”, a főtér megtelt emberekkel. A római kirándulásokról sem szabad ám megfeledkezni. Kétszer jártunk Rómában: először egy nagy városnézésen voltunk, ahol bejártuk a főbb nevezetességeket. Szerencsére az idő is nagyon kedvezett nekünk. Először a Colosseumhoz mentünk majd a Spanyol lépcsőhöz és a Trevi-kúthoz. A második római utazásunk során az idő már kevésbé volt jó, de a Vatikánt semmiképp nem akartuk kihagyni így tehát útnak indultunk. Az utazás nem kis tortúra volt, de ez is felejthetetlen élményeket szerzett mindenkinek. Innentől kezdve az idő már egyre gyorsabban telt, már a napi 24 óra is kevés volt arra, hogy teljesítsünk minden előre eltervezett dolgot. A munkahelyre nagyon szívesen mentünk be, amikor még az esti órákban is visszahívtak minket. Mindenki próbált minél több tudást és információt átadni nekünk ezalatt a négy hét alatt. Már az olasz tudásunk is egyre jobban fejlődött, egyre több mindent értettünk meg a vendégek kéréseiből is. A munkatársakkal nagyon összehangolódtunk, már apró mozdulatokból is tudtuk, hogy éppen mire gondol a másik. A fontosabb szavakat és kifejezéseket megtanították velünk, és persze ők sem maradtak ki a jóból, nekik is meg kellett küzdeniük a magyar nyelv szépségével és legfőképpen a nehézségével. Hihetetlen volt egy hónapon keresztül azt tapasztalni, amit itthon még sosem. Az ottani dolgozók, beleértve minket is, a vendégektől olyan fajta szeretetet kaptunk, ami beragyogta az egész napunkat és ráébresztett arra, hogy mennyire szeretjük azt, amit csinálunk. Hamar elrepült az egy hónap, a legnehezebb feladat az elköszönés volt. Olyan emberektől kellett elszakadni, akiket nagyon megszerettünk, de tudjuk, hogy még kerítünk arra alkalmat, hogy találkozhassunk. Rengeteg tapasztalattal gazdagodtam, ami egy életen át el fog kísérni. Nagyon örülök, hogy megismertem az ottani embereket és nagyon remélem, hogy a kapcsolat sem fog megszakadni, illetve köszönöm az iskolának ezt a nagyszerű lehetőséget. Csintalan Eszter 14.V, MMSZ Károly Róbert Szakközépiskola Évente körülbelül harmincán mehetnek külföldre A gyöngyösi Magyar Máltai Szeretetszolgálat Károly Róbert Kereskedelmi, Vendéglátóipari, Közgazdasági, Idegenforgalmi Szakközépiskola és Szakiskolát 1954-ben alapították Kereskedő Tanulóiskola néven. 1986-ban elnyerte „az év iskolája” címet. 2000-ben az iskola megyei fenntartás alá került, s még ebben az évben felvette a Károly Róbert nevet. 2003-tól sikeres Leonardo-pályázatok keretében évente körülbelül harminc tanuló külföldi egyhónapos szakmai gyakorlaton vehet részt hét országban. 2012. szeptember fjétől az iskola új fenntartója a Magyar Máltai Szeretetszolgálatiskola Alapítvány. „A sötét ej kellős középén az ajtó nyikorogva kitárult” szépirodalom Szaniszló Zsófiának, a Szilágyi Erzsébet Gimnázium tanulójának krimibe illő története Húszéves voltam, mikor a kezemen megjelent egy hétjegyű szám: 1 000 000. Szép kis szám, mégsem tudtam, mit jelent. Akkor jelent meg az első könyvem, s rögtön, amikor a kiadómmal megegyeztünk, másnap már ott virított a bal karomon. Sorra jöttek a sikerek az első könyvem kapcsán, s amint megihletett egy másik ötlet, s elővettem az írógépemet, minden egyes betűlenyomással csökkent a szám értéke a karomon. S mikor kidobtam egy teljes lapot, mondván „ez rossz!” a szám visszanövekedett. Egy könyvem általában 400 ezer karakter. így ment ez évekig. A harmadik könyvem felénél, egy esős, viharos délután, a 27. fejezet elején maró, égető fájdalmat éreztem a hátamon. Nem nagyon törődtem vele, azt hittem, csak egy kis apróság, de egyre fájóbb lett, és nagyobb területen. A barátnőm is nálam volt, aki egyszer csak annyit vett észre, ahogy felszisszenve hullok le a székről a fapadlóra.- Clare? Clare! - rohan oda hozzám Sarah kétségbeesett arccal. - Mi a gond?- A hátam - csak ennyit bírtam kinyögni, s igyekeztem a hasamra fordulni. Felhúzta a pólómat.- Úristen, Clare! - bukott ki belőle, s a hangján érezhető volt az elborzadás.- Mi az? - kíváncsiskodtam, s próbáltam eltűrni a fájdalmat. Sarah egy mondatot suttogott.- „A sötét éj kellős közepén az ajtó nyikorogva kitárult...” - a hangja remegett, s bennem egyszerre megütött a felismerés. A 7. fejezet első sora.- Ez... ez a könyvemből van - hebegtem.- Olyan, mintha beléd lenne égetve - hitetlenkedett tovább. Gyorsan elrohant vízért és egy rongyért, hogy letisztítsa a sebet, de az nem tűnt el onnan. Három nappal később elmentem a kiadóhoz. Azóta nem nyúltam az írógépemhez, és ezért így, félkész változatban vittem el, hogy érdemes lenne-e befejeznem. Másnap délután egy kávézóban találkoztam Sarah-val.- Na mit mondtak? - kortyolt bele a kávéjába.- Azt, hogy ez lehetne a sikersztorim. A nagy áttörés - húzódott keserédes mosolyra szám.- De gondolom, ők nem tudják, mi van a hátadon, igaz?- Igaz - bólintottam.- Es ez minden írásnál így van, vagy csak...?- A regényemnél. Amint folytatom akár egy betűvel is, az a hátamra kerül. De így már érthetővé vált a szám a karomon - Sarah erről is tudott - Azt mutatta, mennyit írhatok még fájdalom nélkül. Sarah arcára a döbbenet ült ki.- Ugye nem azt mondod, hogy még így is írni akarsz? Vállat vontam. - Mi mást tehetnék? Az írás a lételemem.- Clare! - tette le a csészét az asztalra. - Ez őrültség! Rossz ötlet - de ekkor már nem figyeltem rá. - Clare, ne menj el!- Befejezem! Még ma! - kiabáltam, s rohantam haza, s ültem le a gép elé. A szavak csak úgy jöttek, azzal nem volt gond, viszont a kín... elviselhetetlen volt. Először betűnként álltam meg, majd szavanként, és utána már egy egész mondatot kibírtam. A hátam után a karom jött, s egyszerre csak láttam, ahogy a kézfejemen megjelenik a szöveg vörös ciklámenként, ami égette a testemet. Nem tudom, mire jó ez, miért nem hagyom abba. Csak egyet tudtam, hogy be akarom fejezni ezt a könyvet. Már csak pár fejezet volt hátra az egészből. Lassacskán a combomon is érezni kezdtem az ismerős fájdalmat. S a lábfejemen megjelent az utolsó szó: Vége. A könyv kasszasiker lett, s utána mindenki faggatni kezdett a testemen lévő égetésekről. Először azt hitték, tetoválás, majd felvilágosítottam őket. Aztán jött egy S. J. Darel nevű író, s megírta ezt az egészet, közölve a világgal az én szenvedélyem és szenvedésem, amit átéltem. Szaniszló Zsófia, Szilágyi Erzsébet Gimnázium
