Heves Megyei Hírlap, 2013. március (24. évfolyam, 51-75. szám)
2013-03-23 / 69. szám
4 2013. MÁRCIUS 23., SZOMBAT OLVASÓINK ÍRJÁK A Nyugatról - egy érdekes tárlat ürügyén irodalomtörténet Istennek tartozunk azzal, ha a személyiségünket minél teljesebben kibontakoztatjuk Lisztóczki László irodalomtörténész az egri Sancta Maria Gimnázium kiállításán méltóképpen emlékezett meg a Nyugat címíj folyóirat jelentőségéről „Egyetlen folyóirat sem játszott olyan kiemelkedő szerepet a magyar irodalom történetében, mint a Nyugat. A modern magyar literatúra térhódításának és diadalának a legfontosabb fejezete fonódik össze elválaszthatatlanul ennek a folyóiratnak a tevékenységével. Már a címe is pontosan megjelöli, hogy irodalmunk melyik kultúrtájhoz tartozik. Amikor Asztrik érsek a római pápától hozott koronát Szent Istvánnak, a magyar műveltséget visszavonhatatlanul bekapcsolta az európai keresztény kultúrkörbe. A folyóirat címe ezt a szükségszerű és az egész magyar irodalom- és művelődéstörténeten végigvonuló kötődést avatja jelszóvá és programmá. Egyben szabatos és határozott választ ad az 1867 utáni magyar idoralmi élet befelé fordulására, nemzeti öncélúságára, provincializmusára és epigo- nizmusára. Első száma 1908. I január 1-jén, az utolsó 1941. augusztus 1-jén jelent meg. Az utolsó szám megjelenése után néhány nappal, augusztus 4-én meghalt Babits Mihály, a folyóirat akkori vezéralakja. Ezzel a Nyugat lapengedélye, mely Babits nevére szólt, megszűnt. Az utódok kényszerűségből - s minden bizonnyal a mesterük iránt érzett tisztelet kifejezéseként is - Magyar Csillag címen kértek új lapengedélyt. 1941. október 1-jétől 1944. április 1-jéig a Magyar Csillag folytatta a Nyugat szellemi örökségét, vált a fasizmussal szemben kibontakozó nemzeti ellenállás központjává, a klasszikus európai értékek, a szépség és a humán őrhelyévé, világító- tornyává az elsötétült világban. A Nyugat első nemzedéke azt a fordulatot hajotta végre a magyar lírában, amelyet Baudelaire, Verlaine és Rimbaud vitt diadalra a XIX. század második felének francia költészetében, s ezzel irodalmunkat ismét szervesen bekapcsolta az európai irodalom vérkeringésébe. Olyan nagyságokat indított el pályáján, mint Ady Endre, Babits Mihály, Füst Milán, Juhász Gyula, Kaffka Margit, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond és Tóth Árpád. A névsor - mely csupán az első nemzedék legeslegjobb tagjait vette számba - azt szemlélteti, hogy a folyóirat ismét a világirodalom magasságába emelte irodalmunkat, mindenekfölött költészetünket. Nálunk Is meghonosodtak az esztétizáló modernség stílusai, a szimbolizmus, az impresszionizmus és a szecesszió, előkészítve a talajt az avantgárd modernség befogadására is. A folyóirat a polgári értékrendet képviselte, szellemi törekvéseit a demokratizmus és a nemzeti jelzőt is magáénak valló liberalizmus eszmevilága hatotta át. A Nyugat-mozgalomban kivételes rangra emelkedett az emberi személyiség. Amikor mások - Dsida Jenő egyik verszárlatát idézve - egyre magasabb tornyot emeltek, ők annál mélyebbre ástak, az egyéniség egyszeri, megismételhetetlen csodáját, az emberiét páratlanul gazdag induviduális és vitális értékeit tárták föl. Egykori debreceni egyetemi professzoraimtól tanultam meg, hogy az irodalom s elsősorban a költészet egyik legfőbb célja és értelme, hogy megtanítson gyönyörködni az emberben. A nyugatosok napjainkban is a bennünk rejlő korlátlan lehetőségek fölismerésére és tudatosítására, az ember iránti csodálatra és sze- retetre ösztönöznek. Erről azért is időszerű beszélnünk, mert korunk soha nem tapasztalt módon és mértékben lealacsonyítja, uniformizálja az emberi személyiséget. Ma, amikor könnyen kiszámítható, manipulálható, ösztönkiélésre és fogyasztásra determinált lényeknek tekint minket a modern civilizáció kíméletlen reklám- és propagandagépezete, amikor eszközlétre kényszerítenek minket a „disznófejű Nagyúr” torzképű vigécei, zsoldosai és bohócai, foggal-körömmel kell óvnunk és védenünk egyéniségünket, mert az ember nem eszköz, hanem cél. Az európai kereszény kultúra egyik legnagyobb vívmánya és öröksége, az ember méltósága került végveszélybe. A mi hitünk szerint az emberiét végtelen érvényt és jelentőséget kapott azáltal, hogy Isten a maga képmására és hasonlatosságára teremtett minket, az emberi méltóság transzcendens értelmet nyert Krisztus megtestesülése által, öntudatunk, büszkeségünk egyik legfőbb forrása és ösztönzője, hogy arcunk valaha Krisztus arca volt. Életünket, egyéniségünket, vágyainkat Istentől kaptuk ajándékba, ezért kell megőriznünk úgy - József Attila szavait idézve -, mint egy „talált tárgyat”, s visszaadnunk ■ A Nyugat-mozgalomban kivételes rangra emelkedett az emberi személyiség. egyszer jogos tulajdonosának, a Teremtőnek. Istennek tartozunk, őt szolgáljuk és dicsőítjük azzal, ha személyiségünket minél tejesebben és sokoldalúbban kibontakoztatjuk, s ha másokat is erre ösztönzünk. Ehhez a naponként meg-meg- újuló küzdelemhez nélkülözhetetlen segítséget nyújthat számunkra a klasszikus költészet humanizmusa és szépség- ideálja is. A Nyugat költői a zseniesztétika követői és szószólói voltak, az Isten képmására teremtett, alkotó ember korlátlan hatalmát hirdették, a műalkotás egyik legfőbb értékének az eredetiséget, a tartalom és forma egyszeri, megismételhetetlen kombinációját tekintették. Emlékszem, serdülőkoromban egy ideig - a kamaszkori lázadás látványos, külsősége jeleként is - imakönyv helyett a nyugatosok versesköteteivel mentem templomba. Csak később döbbentem rá, hogy mennyire a kereszténység szelleme, Isten hangja szólalt meg a nyugatosok lírájában. Juhász Gyula például ilyen lírai pátoszú szavakkal hajolt meg az emberi nagyság előtt: „Az emberhez száll himnuszom ma, /Hittel hadd harsogom dalom, / Nagy ismeretlenek helyében, / Dacos fejem meghajtva mélyen, / Szelíden és örök reményben / Ez ismerőst magasztalom./ Tudjátok-e, hogy mi az ember? / Á por s a végtelen fia, / Istent teremtő csodaszellem, / Kemény pöröly vasvégzet ellen / Ezer fönsé- ges küzdelemben / Viaskodó harmónia. (...) / Ember! Hittel hiszek tebenned, / Ember! Forrón szeretlek én. / Te nyomorúságos, hatalmas, / Te végzetes, te forradalmas, / Te halálban is diadalmas / Utódod az Isten örökén!” Kosztolányi Desző Halotti beszéd című költeményének egy szürke, hétköznapi ember a lírai hőse, akiben mégis helyet- tesíthetetlen és pótolhatatlan induviduális és vitális értékek rejlenek. Ezek az értékek pusztulásra vannak ítélve, ezért iránta (s minden ember iránt) részvétet kell éreznünk. A Halotti beszéd voltaképpen ennek a részvétnek a verse: „Keresheted őt, nem leled, hiába, / se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, / s múltba sem és a gazdag jövőben / akárki megszülethet már, csak ő nem. / Többé soha / nem gyűl ki halvány- furcsa mosolya. / Szegény a forgandó, tündér szerencse, / hogy e csodát újólag megteremtse./” Ady Endre így kezdte Szeretném, ha szeretnének című versét: „Sem utódja, sem boldog őse, / Sem rokona, sem ismerőse/ Nem vagyok senkinek, / Nem vagyok senkinek. / Vagyok, mint minden ember: fenség, / Észak-fok, titok, idegenség,/ Lidérces messze fény, / Lidérces messze fény.” Vezeklő vigadozás zsoltára című versében még ennél is drámaibb szenvedéllyel hajott fejet az ember előtt: „Mindenki szent, ki életet nyer, / Mindenki fia és mindenki atyja / S átkozott, ki létjét siratja. / És egyformán szent minden élet, / Magverő vagy rothadt, csirátlan semmi, / Bűn az életet nem szeretni.” Elmondott szavaimmal és a kiválasztott idézetekkel voltaképpen csak azt szerettem volna szemléltetni, hogy a Nyugat-mozgalom történetét bemutató kiállításnak méltó helye van egy egyházi intézményben, üzenetét talán a keresztény ember tudja a legtisztábban megérteni. A kiállítást tehát nem kis örömmel s mint az iskola egykori tanára, nem kis büszkeséggel nyitom meg.” (Elhangzott az egri Sancta Maria Gimnáziumban a Nyugat Adytól Babitsig - Emlékezés egy legendás folyóiratra című kiállítás megnyitóján Lisztóczki László irodalomtörténésztől) Szomorú, hogy feledésbe merül katonáink emléke Megkoronázhatná a mester munkásságát vélemény Kopcsik Lajos cukorcsodájának is helye lehetne az érseki palotában engem mindig felkavar a doni katasztrófa évfordulója, hiszen ekkor veszítettem el az édesapámat. Mivel akkor én még csak másfél éves voltam, személyes emlékeim róla nincsenek, ám egész eddigi életemben végigkísért az emléke, a tábori levelezőlapokon küldött szeretete, aggódása. Soha nem bocsátom meg az ország akkori vezetőinek azt az aljasságot, hogy a biztos halálba küldték édesapámat és a 2. Magyar Hadseregből 136.000 katonát. Bízom benne, hogy az utókor és a történelem elítéli a hatalomvágyó, gonosz döntést. Idén január 12-én, mint minden évben, a Rácz templomnál lévő, a 14. egri honvéd gyalogezred emlékművéhez vittem egy szál virágot, és mécsest gyújtottam édesapám emlékére. Sajnos, az emlékhely ta- karítatlan és elhagyatott volt. Úgy látszik, ennyit ér mai vezetőinknek a hazaszeretet. így becsülik meg a hősi halált halt katonáink emlékét... Végtelenül szomorú. A nagy hazafias, nemzetegységet hirdető pártok tagjai üres lózungokat puffogtatnak, de városi környezetben az elődök helytállásáról hősiességéről könnyen elfelejtkeznek. Bízom benne, hogy az utókor róluk is elfelejtkezik. Bóta Sándor, Eger A minap olvastam a lapban, hogy hosszas előkészületek után megkezdődik az egri érseki palota felújítása, és az előtte levő impozáns parkkal együtt megnyílik majd az ide látogatók előtt. A palota a tervezett kiállítási anyaggal együtt minden bizonnyal vonzó látványossága lesz a barokk városnak, hasznos program a turistáknak, helybélieknek. Mindezt kiegészítendő, talán megvalósításra érdemes ötletnek tekintik az arra illetékesek a következőt: a termek egyikében méltó helye lenne a Szent Korona másolatának - cukorból. Nem légből kapott az elképzelés. Sokak számára ismert, hogy Kopcsik Lajos, a nemzetközi hírű mestercukrász már korábban is készített terveket a korona, a jogar és a koronázási palást cukor másolatának meg- alkotására. Műhelyében szakkönyvek, fotók sorozata volt található, a legapróbb részletekig bemutatva ezeréves szakrális emlékünket. Az évről évre sok ezer látogatót vonzó Kopcsik Marcipán Múzeumba egy ilyen alkotás természetesen már nem férne, viszont értékes kiegészítője lenne az érseki palotába tervezett egyháztörténeti kiállításnak. Egy pillanatig sem lehet kérdés, hogy a koronamásolat elhelyezésének engedélyezése mellett számos indok felsorolható. Mindenekelőtt a szakrális környezet, nemkülönben pedig maga a város, amely a napóleoni háborúk idején egy ideig őrizte is különleges nemzeti kincsünket. A cukrász-világbajnok mester pedig, aki a város díszpolgára, a Dobó-kard kitüntetettje, művészetével, alkotásaival évtizedek óta öregbíti Eger hírnevét a világban, hozzá illő feladatot vállalhatna. Nem hagyhatjuk A koronamásolat elhelyezésének engedélyezése mellett számos indok felhozható. szó nélkül azt sem, hogy cukor-ikonja, amellyel egyébiránt a moszkvai pátriárkát ajándékozták meg, díszhelyet kapott a rezidencián. A híres Kopcsik-műhely a szállongó hírek szerint egy ideje csendes. Befejezésre vár az a szállítható kollekció is, amelynek részletei már sikert arattak Nyíregyházán, és ugyancsak szívesen látnák más városokban, külföldön. Talán egy új műhely teremthetne alkalmat újabb művészi alkotások elkészítésére. Eger közismert és megbecsült cukrász-művészének munkásságát pedig méltán koronázná meg a korona. Hekeli Sándor, Eger t 1 t i
