Heves Megyei Hírlap, 2012. október (23. évfolyam, 230-255. szám)
2012-10-30 / 254. szám
Előbb-utóbb mindannyian eltávozunk. Ám nem mindegy, hogy az utolsó napjainkat kikkel és milyen körülmények között töltjük el. Képünk illusztráció. Hétköznapi, szinte közhelyes gondolat, hogy a mesterséges betontájakon élő és üvegépületekben dolgozó, áramvonalas „modern” emberek, borzasztó rohanásuk közben miként kerülnek egyre távolabb a szülők, nagyszülők lebomló világától. Távolodnak a szokások, az ünnepek, leválik és elsuhan a mindennapok „hagyományos” rendje; helyettük új szabályok és új értékek szervezik az élet minden újabb percét. A korhoz alkalmazkodni túlélési kényszer, nem egy tét nélküli virtuális játék; nem öncélú élményhajszolás, hanem a boldogulás szinte kizárólagos útja. Ilyen most az élet, ebben a rendszerben kell tudnia elhelyezkedni annak, aki érvényesülni szeretne. A fiatalok tehát elköltöznek a falvakból; fölveszik a tempót, és keveset figyelnek a „leváló és elsuhanó” dolgokra. A mi családunk Bélapátfalváról indulva, az elmúlt 20-30 év folyamán, fokozatosan szóródott szét az ország minden irányába. Dédnagyapám háza, amit kőművesként még 3-4 generáció együttélésére épített, egyre üresebbé vált. Az utóbbi években már csak nagyszü- leim és dédnagyanyám laktak benne; közel 300 négyzetméter, három idős ember számára. A generációkkal ezelőtti, és a mai életszemléletet lehetetlen összeegyeztetni; a kísérlet kudarcának jelképe lehetne ez a fenntartharthatatlan és korszerűtlen családiház, aminek kihasználatlan szobái szemrehányóan produkálták a hatalmas közüzemi költségeket. A hagyományok világa tehát zsugorodni kezdett, egyre nehezebbé vált megőrizni azt az illúziót, hogy ez az élet boldog és természetes rendje. Télen, a hatalmas fűtésszámlával a kezében mindenki bölcsen belátta, hogy tarthatatlan ez az állapot, de az öregek helyett senki nem akart dönteni, az öregek pedig nem döntöttek. A problémák azonban egyre sűrűsödtek; a ház, ami az egész kiterjedt család otthonául épült, egyre nehezebbé tette a még benne élő három ember, és a segítségképp egyre gyakrabban hazaingázó családtagok életét. Nyáron egy-egy napra összecsődültünk; nagyanyám szívén viselte a rokonság egybentar- tását, komoly érzelmi arzenált mozgósított, hogy ezeken az alkalmakon valóban mindenki ott legyen. Az Ő szemében ez volt az élet természetes rendje, az év többi napján a világot állandó hiányként, csonka töredékként élte meg, a dolgok csak ezekre a kivételezett pillanatokra kerültek a helyükre. Hosszas noszogatásnak engedve, egyszer elvittem bemutatni nekik a barátnőmet. Ott töltöttünk egy hetet a nyárból. A hét vége felé, a konyhában, a leves fűszerezése és a rántottmikor eljött az ideje, szinte mindenki ott állhatott a beteg ágya mellett. Nagyanyám kezét fogva az egész, születésemtől ismert nagyszülői házat és a hozzá kapcsolódó, szomorúan időszerűtlen családképet is búcsúztattam. Nem valószínű, hogy a modern élet valaha is visszatalálna abba a kerékvágás panírozása között állt meg egy pillanatra, akkor mondta el, hogy súlyos beteg. Mintha a menüt közölte volna. A két világ, mely csak egy egyre szűkülő metszetben érintette egymást, ezzel végképp összezavarodott. Ezen idő alatt Apám a munkája mellett hetente többször tette meg a közel 200 km-t hazáig és vissza, kórházról kórházra járt nagyanyámmal még azután is, hogy az orvosok közölték, máshol sem tudnak már segíteni. Idén nyár elején jutottunk oda, hogy el kellett dönteni, hol, milyen környezetben helyezzük el a beteget utolsó hátragásba, amiben az elmúlás is a maga természetes helyére illeszkedik. Nekünk, talán szerencsénk volt, ezen az átmeneti menedékhelyen rövid időre mindannyian megállhattunk. Egy lélegzetnyi ideig együtt voltunk, így nagyanyám a család - talán soha nem volt - nyugalmából költözhetett el. lévő heteire, napjaira. Huszonnégy órás orvosi felügyeletre volt szüksége, ezért haza nem vihettük, a többi adódó lehetőség közül egyik rosszabb volt, mint a másik. Mit tudunk kezdeni egy haldokló szereltünkkel? Mit kell ilyenkor csinálni? Egy ismerősön keresztül aztán sikerült bekerülni a Bélapátfalvi Idősek Otthonába. Korábban nem is próbálkoztunk ezzel, azt hittük, esélytelen, hogy befogadjanak egy haldokló asszonyt. Fölvették nagyanyámat és dédnagyanyámat is, együtt szerettek volna lenni, és itt megértették e kérést. Kaptak egy világos, kétágyas szobát nem messze a nővérektől. Ebben az otthonban olyasmit igyekeznek pótolni, ami ma szinte sehol sem létezik természetes formájában. Egy megyei fenntartású intézmény szűkös anyagi keretei ellenére olyan magától értetődő külső és belső rendezettséget, segítőkészséget és megértést találtunk itt, amit talán csak a generációkkal ezelőtti, hagyományos nagycsaládoknál lehetett tapasztalni. Lengyel Viktor, Budapest amolyan ódivatú egri állampolgárként minden hónap elején sárga csekkeken fizetem be a közüzemi díjakat. Mivel elmúltam már hatvanöt éves, ezen a szokásomon aligha változtatok. Mindez akkor jutott eszembe, amikor a közelmúltban egy kora déleló'tti órán beálltam a Széchenyi úti postán a sorba. Mondanom sem kell, rengetegen álltak előttem. Nagyjából negyven percet vártam, amíg három csekkemet befizethettem. Mivel nyugdíjas vagyok, az időmből telik a várakozásra, de a sorokban láttam kisgyermekes édesanyákat, illetve sok középkorút is, akik gyakran pillantgattak órájukra, mert valószínű más egyéb dolguk is volt a délelőtt folyamán. Tisztában vagyok azzal, hogy ma minden pénz kérdése, mégis felvetem az ötletemet, amivel bizonnyal sokan egyet- értenének. Eger belvárosában található a ragyogó adottságú, í nagy forgalmat bonyolító plá- > za, más nevén Agria Park, ahol : nemrégiben egy bank nyitott : tágaskirendeltséget ügyfeleinek. Ez a helyszín ideális lenne egy kis postai helyiség kialakítására is. Szerintem megtérülne a befektetés, s nemcsak az egriek, de minden vásárló örülne a lehetőségnek. E megoldással tehermentesülnének az egri posták, arányosabban oszlanának el az ügyfelek. Maros József, Eger Gratulálunk a falu gyógyítójának elismeréshez kerecsenden nemrégiben rendezték meg a falunapi programsorozatot. A tájházban került sor az idei díszpolgári cím átadására. Nagy örömünkre szolgált, hogy ez évben olyan személy érdemelte ki az elismerést, aki évtizedek óta rengeteget tett a település betegeiért, a község épüléséért, gyarapodásáért is. Dr. Lukács Bélának, a falu háziorvosának, egyben a helyi faluszépítő egyesület vezetőjének ezúton is gratulálunk a kitüntetéshez! Zs. Lászlóné, Kerecsend Köszönjük mindenkinek, aki segített minket! 2012. OKTÓBER 30., KEDD OLVASÓINK ÍRTÁK Segítőket es megértést találtunk köszönet Döntenünk kellett, milyen környezetben helyezzük el szeretett betegünket Az egrieknek bizonnyal jól jönne egy kényelmes, uj posta Összekovácsoló családi nap program Dobó István is felkereste a gyerekeket és szüleiket Négy évtizeden át gyógyított búcsú Az egykori igazgató főorvos már az égieket szolgálja Családi napot rendezett az egri Lenkey János Általános Iskola szülői közössége a Tardosi Sporttáborban. A Halas Szülői Alapítvány azért szervezte meg a jórészt sportprogramokból álló rendezvényt, hogy jobban összekovácsolja az iskolába járó gyerekek szüleit, a tanárokat, diákokat. A hangulatos sportvetélkedők mellett a résztvevők íjászkodhattak, kézmű- veskedhettek, de korhű jelmezben ellátogatott egy délelőttre 1 az egri várból Dobó István is. A programot bográcsozás zárta, az étel elkészítésében mesterszakács segített. | A Halas Szülői Alapítvány 1 közössége, Eger A sportvetélkedők nyerteseit díjazták is az összekovácsoló családi napon Életének 82. évében meghalt dr. Molnár Tivadar, a Bugát Pál Kórház rendelőintézetének egykor igazgató főorvosa. Több súlyos betegséggel viaskodott hősiesen az elmúlt években, de küzdő lelke 2012. szeptember 9-én feladta, így a halálban kapott megnyugvást. A Gyöngyösorosziban született, majd iskoláit ebben a mátraaljai kis faluban indító és Hatvanban érettségiző fiatalember a Budapesti Orvostudományi Egyetemen szerzett diplomát 1956-ban Summa Cum Laude minősítéssel. A fővárosi szülészeti klinikán kezdte volna meg orvosi pályafutását, de a forradalmat katonaként kellett megélnie, majd szüleiért érzett aggodalma arra késztette, hogy közelükben legyen. így került 1956 decemberében a gyöngyösi Bugát Pál Kórházba, ahol aktív orvosi pályafutását nyugdíjazásáig hűen teljesítette. Sebészetből szerzett szakvizsgát, később a sebészeti osztályon és szakrendelő sebészeti ambulanciáján dolgozott. Kiváló kvalitását hamar felismerték a kórház vezetői, és fiatalon megbízták a rendelő- intézet igazgatói teendőinek ellátásával. Határozott vezető és orvos volt, aki átgondolt, céltudatos döntéseivel mind kollégáinak, mind betegeinek erőt és biztonságot sugárzott. Maximális elvárással volt elsősorban saját magával szemben, de ezt várta el munkatársaitól is. Közel negyvenéves orvosi szolgálat után, 1993-ban nyugdíjba vonult, s a festészetnek szentelte életét. Egyéni és csoportos kiállításokon mutatkozott be egyedi expresszionista képeivel. Nagyon szerette a kerámiát, ezzel a technikával készített emberábrázolásában formálta meg az egyén sokszínűségét. Búcsúztatásán kollégái, egykori betegei emlékeztek a kitűnő szakemberre, aki hivatását mindvégig orvosi esküjéhez hűen teljesítette. A Bugát Pál Kórház kollektívája, Gyöngyös
