Heves Megyei Hírlap, 2011. december (22. évfolyam, 281-306. szám)
2011-12-08 / 287. szám
2011. DECEMBER 8., CSÜTÖRTÖK SA7TÓ ti TANoUS I CU I Jézusom! Hát persze, hogy ma! Nem is én lennék, ha nem ez lenne! Egy újabb pattanás, és pont az orrom közepén. Most őszintén, ekkora ormánnyal kinek kellek?! Már azon is meglepődtem, hogy a Józsi randira hívott. No, de hogy épp a randi napján kerül rám ez az ocsmányság! Bár a családom és a barátaim elmondása szerint szép vagyok. A szemem szinte fekete, olyan sötét. A bőröm is elég száraz. De nem elég ez, nem, még jönnek a ragyák is! És tetőzi, hogy télen-nyáron hófehér vagyok. Sokszor piszkálnak is, hogy: „Mi van, Julcsa, fallal törölköztél?” A hajammal vagyok csak elégedett. Már a vállaltiig ér. No persze nem marad egy szál hajam se, ha a Boris kitépi és azt üvölti a fülembe, hogy szálljak le a Lacikájáról. De könyörgöm, rajta se vagyok! Tehetek én arról, hogy az ő Lacikája olyan bamba, hogy az én terebélyes hátsó felemen időzik a szeme?! Ha már a fenekemről beszélünk (ami valljuk be, nem kicsi), azzal is megvan a bajom: irtóra lapos. De legalább altkor felül lennék kerek! A fiúk csak „elöl deszka, hátul léc”-nek csúfolnak. A hasam lapos, azzal baj nincs, de ahogy a csípőcsontom kiáll... és a combjaim... azokat még egy elefánt is megirigyelhetné! És ami a legrosszabb: nagyon magas vagyok, a fiúk meg olyan aprók. A hangulatváltozásaim és a dühkitöréseim nagyon gyakoriak. Hangulatember vagyok, azt mondják. Nem vagyok mosolygós, ez van, így kell szeretni. Ezért nem vagyok átlagos. A barátaim, na, ők például teljesen átlagosak. Ott van a Bözsi, magas és sovány, mint egy pálca, és a fiúk is szeretik, meg persze ő is őket. Ott a Rozi. 0 alacsony és duci, viszont jó tanuló, és egy ragyája sincs. Itt vagyok 15 évesen, és még nem voltam szerelmes. Jaj, tíz perc és itt van Józsi, én meg eldumálom az időt Gyors tükörbe nézés. Látok benne egy alakot. Igazából ez az alak teljesen tökéletes lenne... Ha nem én lennék. aZádoriAnna Szilágyi Erzsébet Gimnázium fény A szeretet ünnepe mindenkinek ugyanazt jelentse! Azt hittem, a járdára fagy a csizmám, olyan hideg volt. Éppen hazafelé jöttem a zöldségestől. Anya megkért, hogy hozzak neki még hagymát, hogy - az ő szavaival élve - az ünnepi vacsora ízei komplettek legyenek. így fogtam magam, és elvánszorogtam a sarki zöldségeshez. Amikor elindultam, nem volt olyan hideg, nem esett a hó és nem is csúsztak az utak, de hazafelé már kezdtem átérezni a Déli-sarkon fagyoskodó kutatók sorsát. Lassan haladtam, nehogy hátast dobjak a korcsolyapályává változott járdán. Mivel a csigát megszégyenítő „iramban” lépdeltem a szállingózó hóban, a back to my warm home expedícióm során elgondolkoztam egy-két dolgon. Két háznyira a zöldségestől volt egy kisebb ház, alacsony kerítéssel. Benéztem az ablakokon. Első pillantásra semmi különlegeset nem láttam: egy nő állt a konyhában és valamit szeletelt. Észrevettem, hogy a homloka verejtékezett, a fruf- ruja kuszán hullott az arcába - egész biztos, már régóta dolgozott. Szép kerek arca volt, pisze orra és vékony ajkai, szempillái sűrűk és hosszúak voltak. Nem lehetett idősebb huszonnyolc, legfeljebb harmincévesnél. Igazán szép volt. Pont amikor úgy gondoltam, eleget láttam a fiatal háziasz- szonyból, még utoljára észleltem valamit. Parányi csillogást, könnyeket a szeme sarkában. Itt a karácsony, ami elvileg arról szól, hogy a családunkkal pihenünk, de itt a példa rá, mennyi munka és fáradság a nőknek az ünnep. Feltettem magamnak a kérdést: ez az, amit úgy nevezünk, hogy boldog karácsony? Hirtelen két dörmögő hang felettébb hangos vitájára lettem figyelmes. Meghúztam magam egy piros verda mögött a kocsifelhajtón, és onnan figyeltem az eseményeket. Két idős bácsi veszekedett.- Mit képzel maga, hogy csak úgy meghatározza nekem, mikor éghetnek és mikor nem az égősoraim?! Az én díszeim, akkor használom őket, amikor én akarom!- ordított az egyik a kerítésen át a szomszédjának,- Nem úgy van az, kérem! - kiabált a másik. - Tekintettel kell lennie a lakókörnyezetére! Képtelen megérteni, hogy az égői olyan fényt árasztanak, hogy lehetetlenség nyugovóra térni tőlük?!- Ó, szóval erről van szó! Nem tud aludni! Hadd adjak egy ingyen jó tanácsot magának: vegyen be altatót, az biztosan segít! - mondta gonoszul a szomszéd, és csúfondárosan nevetett a saját poénján. A heves szócsata kezdett fizikai alakot ölteni: a dühös férfi vénsége ellenére olimpikonokat megszégyenítő rutinossággal átmászott a kerítésen és letépte a házról az égősorokat, díszeket, felrúgta az angyalkás bábukat és még a konyhaablakban levő pitét is a földhöz vágta. Itt a karácsony, ami a szeretet és a béke ünnepe - gondoltam. Pár házzal arrébb elérkeztem az utcánk legnagyobb, legfényűzőbb házához. A „palota” előtt egy nagy autó parkolt. A falat üveglap képviselte, így mindent tökéletesen láttam. A nappali közepén kandalló árasztott forróságot, mellette egy gyönyörűen feldíszített fa, alatta az ajándékok - mint a filmekben. Egy kislány és egy kisfiú ült a kanapén, velük szemközt a szüleik. Mindannyian mosolyogtak. Nem telt el sok idő, a gyerekek felpattantak és odarohantak a fa alatt lévő színes dobozokhoz, és, vadul tépték szét a csomagolást, hogy megtudják, mit kaptak. Átfutott az agyamon, hogy miért ma ünnepelnek? Holnap kellene... Leírhatatlan örömet és boldogságot láttam a gyerekek arcán, amikor megpillantották a meglepetéseiket. Aztán az apa és az anya is az ölükbe ültették őket, és elkezdtek hozzájuk beszélni. A gyerekek mosolya egy lefelé görbülő vonallá változott. Pár perccel később a felnőttek elhagyták a házat, és elhajtottak a luxusjárgányukkal. Itt a karácsony, ami arról szól, hogy együtt a család, mindenki boldog és örül az ajándékainak. De a boldogságot nem a drága ajándékok jelentik. Gondolkodjunk el a karácsony igazi lényegén, keressük a varázsszert, ami olyanná teszi december piros betűs napjait, mint amilyenek az általunk elképzelt ideálok! ■ Révész Rebeka Szilágyi Erzsébet Gimnázium Színházban: ilyet is látni kell ludas matyi Az eredeti történet jobban tetszett Jó érzés volt másokon segíteni életmentő Tizennyolc évesen túl vagyok az első véradáson Ludas Matyi története volt gyermekkorom egyik legmeghatározóbb meséje. Talán ezért nem nyerte el a tetszésemet a meséből készült színdarab az egri Gárdonyi Géza Színházban. Sokan ismerik a szegény sorsú Matyit, akit Döbrögi igazságtalanul megveretett, ám a csalafinta szegény legény betartja ígéretét, és háromszor veri vissza a büntetést. Ám a színdarabban a verésen, a libán és a Matyi néven kívül semmi sem egyezik meg a jó öreg mesével. A rendező, Éry-Kovács András, amikor az eredeti Ludas Ma- tyi-darabot (azaz Ludas Mátyás a libák szemszögéből című darabot) elolvasta, ami szintén egy átdolgozás, azt vallotta, hogy elsőként a versek tetszettek meg neki, mert bluesos hatást gyakorolnak rá. Nos, a dalok, amiket kissé kényszeresen betűzdeltek, nem ezt tükrözték. Inkább mozgalmi daloknak és korábbi slágereknek hangzottak. Az előadáson a közönség megtisztelve érezhette magát, amikor egy-egy szereplő kiszólt a darabból. Nagyszerűen meg tudja szakítani az amúgy is zavaros cselekményt egy-egy ilyen momentum. De a beépített embernek köszönhetően érezhetjük csak igazán, igenis van szerepünk a darabban. Ekkor egy kicsit lelkesebbek leszünk, és talán felébredünk, ha eddig aludtunk volna. A rendező az eredetitől eltérően egy egészen más cselekménybe szövi bele a darabot. Ezt olyan ügyesen teszi, hogy a néző egy izgalmas időspirálba kerülve összezavarodik. Ennek ellenére kellemes ki- kapcsolódást választ az, aki nem akar intellektuális darabot megnézni. Most értettük meg igazán azt, amit Blaskó Balázs tervéül tűzött ki, miszerint egy népszínházát hoz létre, könnyű és modern darabokkal. Összességében egy könnyed, modern darabot láttunk, itt-ott elvétett primitív viccecskékkel, melyeken, bevallom, jómagam is elkuncogtam, ha már máson sír- hatnékom lett volna. ■ Árvái Luca EKF Gyakorló Gimnázium Adj vért, és ments meg három életet! - szólt a felhívás a plakátokon, amiket iskolánkban raktak ki. Mivel már elmúltam tizennyolc éves, így erőt vettem magamon, és egy szerda délután beléptem az egyes termünkbe, amit alkalmassá tettek a véradásra. A Vöröskereszt munkatársai először a személyes adataimat és az igazolókártyáimat kérték el, majd megállapították a vércsoportomat. Az általam kitöltött kérdőívről és a lehetséges betegségeimről is kérdeztek. Végül kiderült, hogy alkalmas vagyok donornak, adhatok vért. Mindenki nagyon kedves volt, de én akkor is féltem. Mint utóbb kiderült, nem kellett volna. Aki vért ad, az egy fél pillanatig egy kellemetlen, csípéshez hasonló ér- z é s t érez, utána pedig csak egy stresszlabdát szorongatva kell megvárnia, míg a négy és fél deciliter vér össze nem gyűlik. Utána eltávolítják a tűt a véradó karjából, és körülbelül tíz perc múlva elengedik. Kilépve az ajtón arra gondoltam, megérte vért adni, minden félelem ellenére. De ha csak egy életet is megmenthetek a háromból, már csak azért is megérte. ■ Pörögi Éva Neumann János Középiskola ¥ t
