Heves Megyei Hírlap, 2011. november (22. évfolyam, 256-280. szám)

2011-11-23 / 274. szám

amivel az egyébként statikus képet megmozgatom, lelt vegével rakom tele.

is akarom. Mindig hozzá hasonlítottak. Olyanok is, akiknél ez szidás volt, és olyanok is, akiknél dicséret. Egyébként az ő száját hagyta el egyszer az a mondat, amit nem szívesen ejtett ki a száján: „Ez a gyerek jobban rajzol, mint én!”. Az a gyerek én voltam. Most mit mondjak? Hogy hova helyezem el magam? Egy lehetek majd a nagyok közül, de ehhez idő kell, meg szerencse, meg jobb, művészbarátabb kor. Vagy külföld... Ki tudja?- Most az egri kiállítására készül, már volt „terepbejáráson” is. Mit tudhatunk a helyszínről, az időpontról?- Igen, megnéztem a helyet. A Zsinagóga Galériában lesz majd látható december 14-től január 15-ig. Szép nagy tér, de szeretem a kihívásokat... Engem feldob, és nem tesz idegessé vagy feszültté. Az izgatottság meg egyenesen jót tesz a munkámnak. Ez is csak egy újabb feladat, mint az a régen volt fehér papír. Legyőzöm, meghódítom ezt is. Mivel a hely emeletes, így két külön tematikát határoztam meg. A földszinten az én megközelítésemet láthatják a városhoz, annak történelméhez, s persze az Egri csillagokhoz, ami Egerben megke- rülheteüen, főleg nekem, aki illusztrálhatta ezt a könyvet. Az emeleten pedig egy különleges utazást tervezek, ha már egy zsinagógában vagyunk. Talán a Szentföld a téma, talán maga az élet, a várakozás, az ünnep.- Ugyan Budapesten él, de mindig hangsúlyozza kaposvári kötődését, s rendszerint Egert is megemlíti kedvelt városai között. Mit jelentenek ezek a helyek? S ezzel kapcsolatban úgy általában a lokalitás, a tér. Hiszen a képei is mintha szándékoltan más tájakra utaztatnák a nézőt.- Fontos, hogy honnan jöttem, mi van mögöttem. Kaposvár a szülővárosom, de ahol otthon érzem magam, az érdekes módon Eger. Talán fura, de ha van lélekvándorlás, akkor egyike lehettem annak a 2000 hősnek, aki a falakon küzdött. S talán nem Hegedűsnek hívtak. A képeimen a szándék világos: elmerülni egy lehetséges, de sosem volt világban, ami tele van titkokkal, de mégis ismerős, mintha jártunk volna itt.- Tegnap a Senator-Házban megnéztem a képeit, megkóstoltam a Győrfi-cappuccinót. Méz és fahéj. Ezek az ízek mit idéznek Önben? Mi ez a titkos, derengő kötődése a házhoz, Egerhez?- Nekem a Senator-Ház tizenöt éve az otthonom. Cseh Bandi és Csöpi az egri szüleim, ha nem sértem meg őket ezzel, mert nem vagyok olyan távol tőlük életkorban. Mindig van szobám, ha itt járok. Ez az ő szeretetük jele, a figyelmességükért mindig hálás leszek. A cappuccino meg egy jó kis marketingfogás. Ez is kell egy művésznek. Ezek az ízek meg talán valami régen volt életből derengtek elő, amikor kitaláltam, hogy ez lesz az én kávém. A házban meg ott lógnak a képeim. így aki iszik egy ilyen kávét, közben kis tárlaton is részt vehet. De ugyanilyen barát Konkoly Gyuri is, aki mindig megetet, ha betérek hozzá. Ezenkívül sok ismerősöm van a városban. Sokkal több, mint Kaposváron. Budapestet meg hagyjuk... Egy rohanó, sosem ráérő emberek halmaza. De az otthonom benne egy kis sziget, amit Angélával megalkottunk. Egy megelevenedett festményem, ahova tényleg csak az jöhet be, akit én engedek.

EVES MEGYEI HÍRLAP - 2011. NOVEMBER 23., SZERDA

INTERJÚ

Egy mesebeli világi

világos értékekkel

kiállítás Győrfi András festőművész:

Nem tapétákat, hanem kikerülhetetlen tárgyakat készítek

Győrfi András kaposvári születésű, Budapesten élő festőművész. Egerhez több' szállal kapcsolódik, beszélgetésünk is egy itt nyíló kiállítása kapcsán kezdődött el.

Bocsi Rita- Eredeti szakmája, végzettsége építész. Majd viszonylag későn úgy döntött, hogy a festészetet választja. Az első kiállítása 27 éves korában volt. Miért hagyta el az építészetet?- Egyszerű az ok: nem volt nekem való. Gyönyörű szakma az építészé, de én festőnek születtem. Csak az az átok kor, amiben az első 25 évemet töltöttem, hogy finoman fejezzem ki magam, nem volt alkalmas arra, hogy művésznek tanuljak. Persze, ha ezt egyáltalán valakinek tanulnia kell. Mert szerintem

nem. Vagy az vagy, vagy nem az vagy.

Nincs középút. És ezt diplomával sem lehet elérni. Mint ahogy nekem sem az építészdiplomám a fontos, hanem az, minek érzem magam. Csak egy ada- mh lék: a Művészeti Egyetemen végzettek kevesebb mint tíz százaléka marad a pályán. Megtettem azt, amit a kor, a késő Kádár-kor egyáltalán lehetőségként hagyott, meg persze, amire a mindig engem féltő apám kért. Ettől csak több lettem, nem kevesebb. Egy iskola elvégzése nem egyenlő a szakma elsajátításával, azt hosszú-hosszú évekig tanulni kell. Nekem is majd tíz évemet öleli föl ez az időszak. S talán nem is vagyok a végén..., s igen, talán sosem leszek. De ez így van jól. Aki megelégszik, az „meghal” önmaga fényében, s ez csak unalmas dolgokat szül. Én nem akarok unalmas festő lenni. Akkor inkább abbahagyom. Gyerekként csak a rajz érdekelt. Az tudott teljesen kivonni a „forgalomból”. Egyszerűen mindig, mindenhol csak rajzoltam. Legyen az futballmeccs vagy kávéház, iskolapad vagy matekóra. Egy helyen nem kellett rajzolnom: a rajzórán. A rajztanárom ugyanis azt mondta, ő már nem tud nekem mit tanítani, menjek csak ki focizni az udvarra. Semmi más nem számított, csak a csata a fehér papírral és a színesekkel. Azt akartam megnyerni. Legyűrni a magam által felállított feladatot. S általában én nyertem.- Sajátos hangulatúak a képei. Mintha valami elveszett aranykor tükröződne vissza rajtuk. Valami olyan mesebeli világ, ahol világosak az értékek. Milyen eszményt képvisel az újra és újra föltűnő lovag figurája? Minek a követe vagy a hírnöke ő?- Jól látja. Egy eltűnt aranykor a jó megfogalmazás. Mondhatni, a legjobb címke. Egy vágytáj,

amiben jól érzem magam, amibe csak úgy belesétálnék, ha lehetne. De ez így jó is nekem. Amíg kint szürke, vihardúlt a világ, addig én magam kreálom a sajátomat. Itt nem kell senkire tekintettel lennem. Ez csak az enyém. Aki velem tart, megérezheti ezt, beleélheti magát. Ez a művészet lényege: adj az embereknek valamit, amit ők nem tudnak megkreálni. Legyen ez gyönyörűség, küzdelem, élmény vagy vágy. Ebben a letűnt világban bolyong az én lovagom, az én hősöm, aki valójában én vagyok. Don Quijoteként, magányos harcosként, aki valami olyat keres, ami nincs, s talán nem is volt. De ettől még azért ő, azaz én keresem. Menekülés valamiből? Igen is, meg nem is. De hát nézzünk ki az ablakon, menjünk le csak egy aluljáróba, vagy csak nyissuk ki a tévét...! Van miből és mitől menekülni. Én szerencsés vagyok,

gömb maga a pa- icsom. Egyben egy jel- szerelemé, a boldogságé, annak mérőfoka.

hogy van hova. Ezt kívánom mindenkinek.- A vágytáj, amiről beszél, számomra Gulácsy Lajos Nakonxipánját idézi. Az is egyfajta magánmitológia. S mint saját világ, mindig a rideg valóság ellenpólusaként jelenik meg. Miért rideg a valóság? Miért kell belőle menekülnie?- Gulácsy jó hasonlat, de azért én az ő őrületétől messze vagyok. De amúgy minden művész kattant egy kicsit. Talán azért művész. A valóság annyira nem rideg, legalábbis az enyém nem, szerelemben élek. De a napi gondok utolérnek, amiket persze meg kell oldani, helyettem nem fogja senki megoldani. Én az emberi ostobaság elől menekülök,

az üvöltő szomszéd elől, a türel- m e s e n várakozók mellett elhúzó nagy autó elől, a felesleges értelmetlenség elől, a belénk ivódott kisebbrendűség elől.

Ezek ellen, ezek miatt építek falat a festményeimből, sőt néha azokon is.

Csak az jöhet be, aki megértette a világom, az kap hozzá kulcsot. Ezt nem én adom neki, hanem önmaga találja meg saját magában.- Képein visszatérő motívum a vörös gömb. A gömb hagyományosan a teljesség, az „egész lét” szimbóluma. Mintha valamifajta elveszett paradicsomi állapot piroslana visz- sza a képeiről. Jól érzékelem?- A piros gömb maga a paradicsom. Egyben egy jelkép: a szerelemé, a boldogságé, annak mérőfoka. Na meg okot ad a beszélgetésre: rengetegen megkérdezik, mit takar, mit jelent? S a kérdések elindítják a beszélgetést, s ez a cél: a kommunikáció két vagy több ember között. Imádom ezt a gömböt, ma már egyfajta aláírásként is használom. Ha egy kirakatban ilyen képet lát, biztos lehet benne, hogy én festettem, anélkül, hogy megnézné a kép alját, ahol az aláírásom van.- Másik ilyen motívuma a vörös szalag, ami hol zászlóként, hol kantárként, és még számos alakváltozatban köszön vissza. Mire való ez a szalag? Mit köt össze vagy mit oldoz el?- A vörös szalag az én kötözőeszközöm. De a szabadságot, a szelet is jelképezi. Gondoljon csak a hidakon szélben feszülő zászlókra... Micsoda fenn- költ látvány! Nálam az éteri lebegést is szolgálja. Egy eszköz,- A vörös szalag a dinamizmust viszi a képeibe, a mozgást. Ettől lesz életteli a kompozíció? Már abban az értelemben, hogy ami él, az mozog.- Ez csak egy segítő eszköz. Nem kihagyható, de nem is olyan fontos. Egy szürreális látomás. Egy nem odavaló dolog, ami megállítja a nézőt. Kiemeli a festménytömegből a képeimet, furává teszi azokat, ergo több időt töltenek a megfejtésével. S ekkor elértem a célom. Nem tapétát készítek, hanem kikerülhetetlen tárgyakat. Aztán értéket majd a kor tesz rá, meg az én további munkám. A vevőimnek csak egyszer kell megvenni a képem, utána 20-30 évig én dolgozom azért, hogy az a kép a többszörösét érje.- A festményein kívül fontosak a grafikái és illusztrációi is. Például az Egri csillagok újbóli kiadását is Ön illusztrálta. Sokszor, ha ezt a szót halljuk, az ugrik be, hogy a rajz a szövegnek alárendelt, csak annak folyományaként van létjogosultsága. Fontosabbak-e a kiállításai, mint az illusztrációi?- Minden nagy festő egyben kiváló illusztrátor is volt. A jó illusztrátor nem akarja a saját rajzi vagy festői stílusát ráerőltetni a műre. Ezért például én 10-20 féleképpen illusztrálok. Mindig úgy, ahogy a szöveg, az író megkívánja. Sosem készítettem munkákat egy kaptafára. Egy illusztrált könyv egyébként sokkal több rajongóhoz juthat el, azaz juttathat el engem, mint egy kiállítás. Egyik nincs a másik nélkül, mindegyik fontos, kiegészítik egymást.- A grafikai hagyományban hol helyezné el magát? Kik az elődök? Würtz Ádám? Reich Károly? Gross Arnold? Vagy más?- Würtzöt nagyon szerettem, az illusztrációin nőttem fel. Reichet is, de őt nem annyira. Az ő grafikájában benne volt a fájdalom. Gross nekem babás. Az igazi Number One Szalay Lajos, aki látta a Genezist, tudja, miről beszélek. Egy grafikába, egy egyszerű vonalhalmazba mindent bele lehet rakni, aki tudja ennek a nyitját. De ez a zár sokaknak zárva van. Ez sokkal nehezebb, mint festményt csinálni. Csak te vagy, meg a tollad. Nincs lehetőség maszatolásra, gesztusokra, belemagyarázásra. A vonal mindent elárul. Szász Endrét grafikában nem lehet megkerülni, nem