Heves Megyei Hírlap, 2011. augusztus (22. évfolyam, 204-229. szám)
2011-09-05 / 207. szám
14 RIPORT HEVES MEGYEI HÍRLAP - 2011. SZEPTEMBER 5., HÉTFŐ tárnák útvesztője Máig tartó tisztelet két legendás szalamandrának. A városban valami'nincs igazán rendben az időméréssel. Hiába a pénztelenségből adódó elhanyagoltság, az összkép mégis festőién rabul ejtő. w I n Szalamandrák legendája A város alapítását illetően több legenda is létezik, a legismertebb szerint a település melletti Óhegy lábánál egy Sebenitz nevű pásztor egyszer csak megpillantott egy ezüst és egy arany színű szalamandrát, ahogy előbújnak a föld alól, s így fedezték fel a térség később évszázadokon át bányászott nemesérclelőhelyeit. De nem csak aranyat és ezüstöt adott itt a föld mélye, a nem is olyan távoli múltig jelentősek voltak a környék szénmezői is. Érdekesség, hogy a világon először (1627-ben) itt alkalmaztak puskaport a bányászatban. 1763-ban Mária Terézia közbenjárásával itt alapították meg a világ első bányászati akadémiáját, amelyet 1919-ben átköltöztettek Sopronba. A szlovákiai, pardon, felvidéki Selmecbányán - az ezekben a napokban oly sokszor felcsendülő bányászhimnusz állítólagos bölcsőjében - mintha megállt, de legalábbis kissé összezavarodott volna az idő. Amiről alapvetően a városháza furfangos toronyórája, a szovjet megszállás szobor me- mentója, továbbá a sűrűn sorjázó műemlék épületek és a múltbéli szépségekre igencsak ráterpeszkedett szocreál förmedvények sajátos egyvelege tehet. Ribáry Zoltán Selmecbánya Az óváros teraszosan kialakult utcái révén csaknem egy évtizede világörökségi helyszínné előlépett Selmecbánya joggal testvértelepülése lehetne megyénk szénre épült városainak, Tatabányának, Dorognak vagy épp Oroszlánynak. Mindenesetre a szakmakultúra hagyományainak itteni letéteményesei, „örökösei” vagy a csak érdeklődő kívülállók akár zarándokhelyüknek is tekinthetnék a két-három óra utazással elérhető, határközeli járási székhelyet. Amikor - a Pszkov-Budapest közötti csaknem 1700 km-es távolságot átívelő (itthon nagyrészt a gyorsforgalmi 2-essel egybeeső) E77-es út „megkóstolásával”, ipolysági (Sahy) határátlépéssel - beértünk a városba, az első benyomások alapján kis híján visz- szarettentünk a betoncsíkra, hogy más, szebb kirakatot mutató úti célt keressünk. De aztán - töredezett, iszonyúan leharcolt járdákon, koszlott panelházak között lépdelve - szerencsére mégis elindultunk toronyiránt, s láss csodát, egyszer csak térkövezett gyalogjárókká, a forgalom elől jobbára elzárt macskaköves ko- csiúttá változott az ösvény a talpunk alatt. Mintha valami termé- szetfólötti lény határozott határvonalat akart volna húzni csúnya és szép, jelen és múlt, valóság és varázslat (értsd: rabul ejtő történelmi miliő) között. A varoshaza mögötti teret műemlék és műemlék jellegű épületek ölelik körbe •• Miután „elköszöntünk” a kucs- más-pisztolyos felszabadító hős szovjet katona és az arcocskáját mosolygós odaadással a hadfi felé emelő úttörőnyakkendős fruska szoborkettősétől (ez is történelem, miért ne lehetne köztéri emléke), alig néhány lépés után belebotlottunk egy - turista szinten megtekinthető - tárna most épp lelakatolt vaskapus bejáratába. Igen, nem tévedés, bent a városban, nem valahol a határban, sőt beljebb, a legódonabb házak között, pontosabban egyik-másik belső udvaron is több hasonlót felfedeztünk, hol csillével és síndarabbal felszerelve, hol ásványkiállítással turbózva, hol csak „pőrén” a fejünk fölé boltozódva. Igazán különleges élmény volt, csak azt bántuk kissé, hogy egyetlen foltos vagy nem foltos (hát még ezüstös vagy arany színű) szalamandra sem cikázott el az orrunk előtt - ugyanis amúgy hihetetlenül erős kultusza van itt ennek a kétéltű félének, feltűnik címerben, cégéren, szálló, kocsma, étterem elnevezésében is. Nem szabad kihagyni a várost a legmagasabban fekvő részek felől uraló óvárat, amelyet - az osszáriumot, az egykori tömlöcöt és kínzókamrát, harangtornyot, a részben gótikus kis katedrálist bejárva - idegenvezető nélkül is jól meg lehet ismerni a kasszánál kézbe adott ismertető alapján. A városházánál szintén érdemes elidőzni, akár a vele szemben álló Isten háza lépcsőire ülve, s főleg a toronyórát vizsgálgatva, ugyanis ez igen cseles szerkezet: a kicsi a nagy mutatója és fordítva, s ki tudja, talán a hosszabb száruk valójában a rövidebb - éspedig szándékosan. Egyedülállóan szép az épület mögött szélesen és hosszan kinyíló tér, körben barokk és reneszánsz házakkal, középpontjában csobogóval és egy gyönyörű szentháromságszoborral. Távolabb szépséges látványt nyújt egy gondosan rendben tartott, nyírt füvű domb, rézsűje két oldalán stációkkal, tetején igazán impozáns kálváriatemplommal. S akkor még nem beszéltünk az úgynevezett újvárról, ami szintén egy dombon maL gasodik, s hófehér falaival szinte világít a tájban. Nos, az ilyen összképre szokás azt mondani, hogy festői, s ezt esetünkben nem kisebb alkotó bizonyította, mint Csontváry- Kosztka Tivadar, akinek Selmecbánya látképe című festményét fő művei között tartja számon a művészettörténet. És hát ma is gyakori szereplők az utcákon-te- reken a különböző szegletekről, épületekről, a környező tájról vázlatokat készítő ifjabb és meglett korú piktorok. A múló idő rejtélye A korábban egyemeletes városháza mai, többszintes alakját 1787-88-ban nyerte, és tornyát is ekkor építették. Ennek nevezetessége az óra, melynek mutatói fordítva jelzik az idő múlását: a kismutató jelzi a perceket, a nagy pedig az órákat. Oka a monda szerint az, hogy a városon rendszeresen átutazó kereskedők nem voltak hajlandóak hozzájárulni a szerkezet építési költségeihez, így a selmeciek úgy döntöttek, hogy akkor ne is tudják leolvasni a magasból a pontos időt. Arról már nem szól a fáma, hogy később nem csavartak-e még tovább a cselen, hogy a karórás újvilág turistáit is megvicceljék, de bízvást élhetünk a gyanúperrel. A BANVASZHIMNUSZ BÖLCSŐJE A nem túl régi múlt mementója Az óvárat idegenvezető nélkül is alaposan megismerhetik a látogatók a kézbe adott ismertető alapján Fiatal képzőművész-hallgatók készítik vázlataikat a szépségekről
