Heves Megyei Hírlap, 2010. augusztus (21. évfolyam, 178-202. szám)
2010-08-28 / 200. szám
2 RIPORT HEVES MEGYEI HÍRLAP - 2010. AUGUSZTUS 28., SZOMBAT Pakisztán Jobb félni, mint megijedni. De a tartós félelem rosszabb, mint ha egyszer megijedünk NEM VICCELTEK, TÚSZUL EITETTÉK Folytatás az 1. oldalról- Tizenévesen nem gondoltam, milyen veszélyekkel járhat majd a munkám. A környezetemben mindenki esztergályos és hentes akart lenni, én valami mást szerettem volna. Kihívást, kalandot láttam abban, ha mélyfúrónak tanulok. Ám olyan élményekre, amiken keresztülmentem, soha nem számítottam. Először 2004- ben mentem ki, két hétre terveztem. Végül úgy jöttem haza, hogy aláírtam egy hosszabb távú szerződést a MÓL Pakisztánnal - emlékezik vissza hevesi családi háza teraszán Vereb Sándor. Mintegy mellékesen megjegyezve: mióta a pakisztáni kőolajmezőkön dolgozik fúrásfelügyelőként, már többször került veszélybe az élete. Pakisztán előtt sem „unatkozott", 1993-ban Szíriában dolgozott, ahol egy nagyon súlyos baleset érte: a jobb karját levágta egy gép.- Ekkor egy német cégnél dolgoztam. A baleset egy szerencsétlen véleüen és emberi mulasztás következménye volt: éppen egy automata végállás-kapcsolót kellett volna beüzemelnem az egyik fúrógépen, ám a fúrómester mindeközben elindította a gépet, ami levágta a jobb karomat, csupán egy kis darab bőr tartotta - mutatja többször műtött karját. A tragédiára már csak a többcentis hegek emlékeztetik. - A forradásokon kívül nem lehet észrevenni sémmit. A műtét, amit végfe- hajtottak rajtam, Magyarországon ófvosi bravúrnak számít?Áz első beavatkozás mindig meghatározza, hogy mi lesz egy baleset kimenetele. Bár az olajmezőhöz közeli városban volt egy veszélyelhárító műtétem, de Szíriában nagyon rossz körülmények között zajlott az egészségügyi ellátás. Az amerikaiak olajipari kórházában nem volt sebészorvos, így átkerültem egy nagyon lepusztult közkórházba. Ott megműtötték, majd másnap egy UAZ terepjáróval elvittek Damaszkuszba. Mondanom sem kell, hogy az út során majd szétestem. A fővárosban ismét megműtötték, de mivel nem voltak gyógyszereik, még antibiotikum sem, nem tudták a fertőzést megállítani. Egy hét után azt mondták, amputálni kell a karomat. Ekkor úgy döntött a cégvezetés, hogy elvisznek Németországba. Frankfurtban két hétig ápoltak. Ott ráadásul kaptam egy tüdőembóliát is, amit szerencsésen túléltem. Amikor szállítható állapotba kerültem, átjöhettem Budapestre. Nagyon féltem, hogy elveszítem a karomat. A fájdalom is megviselt, de talán a lelki trauma nagyobb volt. A gyerekeim még kicsik voltak, az egyik 7, a másik 5 éves volt. A balesetkor minden gyorsan lepergett előttem, és a betegágyon is rengeteg időm volt gondolkodni. Aztán hála istennek az idő begyógyította a lelki sebeket, és a karom is rendben van. Vereb Sándor: Magamnak is gyakran felteszem a kérdést, kell ez nekem? Főleg akkor gondolkodom el ezen, amikor visszaindulok Pakisztánba. Elvagdosott vezetékek Vereb Sándor a baleset után ki- sebb-nagyobb megszakításokkal két évet kórházban töltött és hosszú ideig lábadozott.- A Szíriában történtek után itthon vállalkozó lettem, a mező- gazdaságban dolgoztam, gépeket vásároltam és azokkal szolgáltattam. Már 2000-ben azon gondolkodtam, vissza kellene menni a szakmába. Ehhez adott egy nagyobb lökést a pusztaszőllősi gázkitörés, ahová merő kíváhcsiság- ból mentem el. Itt találkoztam a régi ismerőseimmel, főnökeimmel, akik elkezdtek bombázni azzal, hogy menjek vissza hozzájuk dolgozni. Egy év kellett az elhatározáshoz. 2004-ben már egy föld alatti gázkitörés felszámolásában segítettem Pakisztánban. A munka végén megkértek, hogy maradjak, én pedig aláírtam a szerződést. Pakisztán fővárosától, Iszlámábádtól többórai autózásra, egy körülzárt, fegyveresek által őrzött területen élnek a fúróberendezés mellett az olajmezőn dolgozó szakemberek. Átmeneti otthonuk egy konténerszállás. A 12 méter hosszú konténerben megfér az iroda, a vizesblokk és a hálószoba. Ennyi az élettér, és a 2-4 hektáros fúrási terület.- Onnantól, hogy itthon felülök a repülőre, nincs gondom semmire. A munkáltató a teljes ellátásunkról gondoskodik. Az élelmezésünket évek óta egy jó nevű cég biztosítja, minősített terméket vásárolnak, csak palackozott vizet iszunk, és betartják az előírt higiénés szabályokat. így minket nem fenyeget közvetlenül a jelenlegi pakisztáni árvízzel járó fertőzésveszély. Ennek ellenére mindig megkapjuk a szükséges védőoltásokat például kolera, tífusz és egyéb fertőző betegségek ellen. A munkarendem olyan, hogy 35 napig folyamatosan dolgozom pihenőnap nélkül. Jól el lehet fáradni. Amikor ez letelik, akkor jön a happy, mert jöhetek haza. Kikapcsolódni, pihenni nem csak lehetőség, de idő sincs Pakisztánban. Az egyik kedvenc időtöltésem, amikor skype-on beszélek a családommal. Ezzel sokkal egyszerűbb a kapcsolattartás, bár korábban is volt úgy, hogy hetente kétszer-há- romszor hívtuk egymást telefonon. Ma már egy műholdas amerikai rendszeren keresztül internetezünk. Kezdetben vonalas telefonunk volt, ám a helyieknek az volt a legkedvesebb szórakozásuk, hogy elvagdosták a vezetéket. Pakisztánban az elmúlt hét év alatt annyit fejlődött az infrastruktúra, hogy már nincs is olyan része a munkaterületnek, ahonnan rádiótelefonon ne tudnánk beszélni. Túszul ejtettek a tálibok Vereb Sándor Pakisztánban már irányítói munkát vállalt: ő felügyeli a fúrás biztonságát, teszteli a munkások felkészültségét, és operatív módon irányítja a fúrást. De egy fúrási felügyelő munkája sem veszélytelen. Tavaly karácsonytájt, hazautazása előtt két héttel túszul ejtették a tálibok.- Akkor két berendezésünk dolgozott egy olajmezőn, egyórás autóútnyi távolságra egymástól. Kilométerben nem nagyon számolunk ott, mert olyan rosszak az utak, hogy olykor tíz kilométert másfél óra alatt teszünk meg. Egy műszaki hiba miatt megkértek, menjek át a másik fúróberendezéshez. Nem sokkal azután, hogy fegyveres kísérettel átmentem, a helyiek lezárták az utat Pontosan nem tudom, hogy mit követeltek, a lényeg az, hogy a munka végeztével nem tudtam visszamenni a saját munkaterületemre. így 2-3 napra ottragadtam a másik telepen. Harmadnap jött a biztonsági főnök, jeVereb Sándor SZÜLETETT: 1960. június 29. foglalkozása: fúrásirányító munka: 1991-ben tagja volt az első Öböl-háború idején a 750felgyújtott olajkút oltását végző kitörésvédelmi csapatnak; 1991-1993: Szíriában dolgozott az olajmezőn, 2004-től jelenleg is Pakisztánban végzi a munkáját iskola: mélyfúróipari szakmunkás, Várpalota; olajipari technikum, Nagykanizsa. család: nős; lánya 27 éves, tanár; fia 24 éves, főiskolai hallgató. lentette, hogy feloldják a blokádot, mehetek vissza. Elindultunk, de útközben megállított bennünket egy 10-15 fős fegyveres csapat. Én nem tudtam velük beszélni, mert nem értettek angolul. A rendőrfőnök és a biztonsági szolgálatunk vezetője egyezkedett valamit velük, telefonálgattak, kiabáltak. Egy idő után úgy tűnt, rendben lesz minden, elindulhatunk. Még kedveskedtek is: egyikük ugyanabból a patakból merítette nekem a vizet, amiben a többiek a lábukat mosták, készülve az imához. Körülbelül húsz perc várakozás után tényleg továbbindulhattunk. Éppen elszunyókáltam, amikor az egyik kollégám ébresztett, hogy ismét ott vannak az emberek az úton, de már 150 fegyveres. Mikor megálltunk, egy ismerőssel találtam szemben magam. A csapat vezetője egykor országgyűlési képviselő volt, hivatalból annak idején meg is látogatott minket. A férfi azt mondta, a vendégei vagyunk, menjünk csak be az iskolaudvarra. Szívélyesen fogadott bennünket, de nem sokáig titkolta, mi a szándéka: leültetett egy kibetonozott placcra, ami az iskola imahelye lehetett, és arra kért, hívjam fel a főnökömet és mondjam el, mik a követeléseik. Aztán egymással is beszéltek. Amikor visszakaptam a telefont, közölte a főnököm, hogy ne csináljunk semmit, majd ők intézkednek. Ekkor már sejtettem, nem lesz az olyan egyszerű. Kiváltképp, amikor megláttam a az iskola mögötti dombon vagy 150 embert, gépfegyverrel, gránátvetővel felszerelkezve. Átfutott a fejemen, hogy a bennünket kísérő 8 fegyveres ellenük semmit sem tehet. Még mindig nem izgatott különösebben a dolog, hiszen délután volt, világos. Ám egy kis idő múlva aifegyik túszejtő „megsúgta”, a főnökük az az ember, akit azzal vádoltak, hogy részt vett néhány hónappal korábban annak az olajipari munkásnak az elrablásában, akit végül lefejeztek. Nem mondom, hogy ezzel olyan nagyon megnyugtatott volna. Igazából ekkor kezdtem komolyan aggódni. Újra felhívtam a főnököm, hogy vegyék komolyan a kéréseiket, és hogy jó lenne, ha még sötétedés előtt elvinnének minket. A túszejtők azt követelték, hogy egy korábban elkövetett bűncselekmény miatt szüntessék meg ellenük a körözést. Nem sokkal később megérkezett a rendőrség és elkezdődött a tárgyalás. Volt, hogy ordítoztak, felugrottak, ilyenkor a hegyoldalban a csapatok is felkapták a fegyverüket Végig az járt a fejemben, ennek nem lesz jó vége. Végül 20 perc után ismét leültek tárgyalni, és nehezen, de megegyeztek valamiben, majd összeültek, imádkoztak egyet, és utána elengedtek minket. Hogy mire jutottak, és hogy teljesítették-e a követelésüket, nem tudom. Akkor ez egyáltalán nem érdekelt, csak az, hogy ép bőrrel megússzuk. A túszejtők vezetője odajött hozzám, hogy ne haragudjak a kicsit hosszúra nyúlt vendégségért. Mondtam neki, hogy ez nem vendégség volt, én túsz voltam náluk. Mert a vendég akkor megy el, amikor akar, engem meg még erővel sem akartak elengedni, amikor a rendőrök megérkeztek. Érdekes, hogy a történtek után sem rettegek. A mondás szerint jobb félni, mint megijedni. De a tartós félelem talán rosszabb, mint ha valaki egyszer megijed. Más az életével fizetett De van annál rosszabb emlékem is, mint hogy engem túszul ejtettek - emlékezik Vereb Sándor. - Négy évvel ezelőtt az egyik kollégámat a szemem előtt lőtték le. Két falu összeveszett, lőtték egymást, és egy lövés a nyakán találta el a 22 éves fiút. Már nem lehetett rajta segíteni. Ez az egyik legmegrázóbb emlékem. Kihívtuk a rendőrséget, és érdeklődtem, hogy mikor veszik el a fegyvert a helyiektől. Meglepő választ kaptam: soha nem veszik el, mert az olyan, mintha engem a kabátomtól fosztanának meg. Pakisztánban szinte mindennaposak a lövöldözések, de nem mindegyik jelent attrocitást. Az arabok sokszor örömükben is fegyvert rántanak, ha gyerek születik vagy esküvő van. Kiszámíthatatlanok a helyi lakosok. A fúróberendezések költöztetése 4-5 napos program, ami egy jó alkalom arra, hogy lezárják az utat. Teszik ezt annak ellenére, hogy előző este megígérik, nem hátráltatnak. De azért másnap kövekkel zárják el az utat és fegyvert fognak ránk, hogy teljesítsük a követelésüket. Az araboknál nem divat az írásos megállapodás, mert a hagyományaik szerint az adott szavukat mindenképp betartják. A helyiek, akik velünk dolgoznak, azt mondják, ez régen valóban így működött. Ma már nem így van. A változásért - ahogy minden másért is - a nyugati világot okolják. „Szeretem, azért csinálom"- Szeretem a munkám. Azért vagyok ott. Egyébként nem is mentem volna vissza. Gondolkoztam már azon, hogy át kellene menni egy békésebb területre, de ha egyszer ott van az olaj, akkor hiába akarok én itthon dolgozni - válaszolja Vereb Sándor arra a talán banális kérdésre, hogy miért csinálja. - Egyszer el fog jönni az idő, talán hamarosan, amikor azt mondom, elég volt. A feleségem is gyakran érdeklődik, de neki sem tudom megmondani, hogy mikor hagyom abba. Magamnak is gyakorta felteszem a kérdést, hogy kell-e ez nekem. Főleg, amikor visszaindulok. De hajt a szakma- szeretet. Meg persze a fizetés sem lényegtelen. Ézt nem feltétlenül szeretjük hangoztatni, de tény, hogy ez is ösztönzőleg hat. Akkor is, ha tisztában vagyok vele, hogy a pénz nem minden. Egyre többször érzem, hogy az egyik legnagyobb előnye ennek a munkának az az öt szabad hét, amit itthon töltök a kinti öthetes munka után. S hogy mi a hátránya? Talán az, hogy a fél életemet a családomtól távol töltöm, bár ez a távolság csak fizikai, azért ott hiányoznak. ■ ön vállalna-e munkát veszélyes országban? Szavazzon hírportálunkon vasárnap 15 óráig:
