Heves Megyei Hírlap, 2009. július (20. évfolyam, 152-178. szám)
2009-07-20 / 168. szám
4 HEVES MEGYEI HÍRLAP - 2009. JÚLIUS 20., HÉTFŐ MEGYEI KÖRKÉP Temetni jöttem: az SZDSZ önsorsrontása bukás Az eladhatóság látszatát két évtizeden át, az idei uniós választásokig fenn lehetett tartani A szabad demokraták vesszőfutásával nem a magyar liberalizmus mondott csődöt, hanem az annak kizárólagos képviseletét hirdető értelmiségi kör politikája. Lehet, hogy a szabadelvűség tanainak a jövőbeni megjelenítéséhez nem is lesz szükség pártra. De ha mégis, ki az a Retkes Attila? Tari Ottó A rendszerváltozás tájékán még a fogalmakkal is lehetett játszani: a honi liberalizmus egyet jelentett a posztbaloldal egyetemes elutasításával, a hajlíthatatlan- nak tűnő értékelvűséggel, a „tudjuk, merjük, tesszük” magabiztosságával. A tézist az 1990-es országgyűlési választás, valamint a négyigenes népszavazás eredménye a várakozásokon felül igazolta. De a fazonigazítás - legalábbis a nyilvánosság előtt - már a taxisblokáddal és a Demokratikus Chartával elkezdődött. Az eladhatóság látszatát azonban még két évtizeden át, az idei európai parlamenti választásokig fenn lehetett tartani, igaz, ciklusról ciklusra fogyatkozó támogatottsággal. A hiba csak részben keresendő a liberalizmus mint alapeszme világméretű visszaszorulásában. Tény, hogy a nemzetközi terepen kellett hozzá a terrorizmus fenyegetése nyomán megizmosodó rendpártiság, kellett hozzá a világválság, amely a piac szigorítását követelő szemlélet megerősödésével (is) járhat, és kellett hozzá a Bush-féle neokonzer- vatív, sokak szerint leszerepelt irányzat dilettantizmusa is, de mindez együtt sem jelenthette volna a Szabad Demokraták Szövetségének a totális felszámolását. Mert most, kétség ne férjen hozzá, ez utóbbinak vagyunk a tanúi, még akkor is, ha a következő napokban, hetekben, netán hónapokban időszakos sikerekkel járhatnak is a párt túlélését célzó törekvések. * Nem a magyar liberalizmus mondott csődöt, hanem az annak kizárólagos képviseletét hirdető értelmiségi kör politikája. Leegyszerűsítve: nem Kossuth és Deák Ferenc, hanem Jászi Oszkár. Nem Tölgyessy, talán még nem is Bokros, hanem Pető Iván, Magyar Bálint, Demszky és a többiek. A legendás „kemény mag” éppúgy, mint a Kóka, Gusztos nevével fémjelzett fiatalabb generáció. Szavaikkal, cselekedeteikkel és mulasztásaikkal. Vesztüket az okozta, ami ellen ádáz harcot hirdettek már a hőskorban is: a paktumok, a megalkuvás, a napi érdekek mentén való politizálás. És a velük szembeni egyre erősödő ellenérzések hatására - mint a sarokba szorított vadállat - támadásba lendültek, sokszor olyan retorikára ragadtatva magukat, amelyek aligha növelték a nimbuszukat. A tabuk döntögetése - sokszor a nemzeti arculattal, értékekkel, évezredes erkölcsiség- gel és morális hagyományokkal szembeni konok álláspont - elkoptatta a morális tőkével együtt a szimpatizánsok számát is. A számottevő szürkeállományról vagy legalábbis a kommunikációban ekképpen definiált erősségükről - a kép egy korrupt, a hatalomhoz foggal-körömmel ragaszkodó társaság képére váltott, amely már a lózungjaival sem képes kellő társadalmi támogatottságot biztosítani magának. Az idő múlásával - látva a sikertelenséget - pedig a tőke és a sokáig lojális média is kihátrált mögülük. A hattyúdal sokáig tartott. Az említetteken kívül a végkifejlethez kellett még egy tényező: Gyurcsány Ferenc. Gyurcsány nem csak a szocialista párt rossz szellemének, már-már a végzetének bizonyult, hanem a szabad demokratákénak is. Csakhogy míg az MSZP túlságosan nagy párt ahhoz, hogy akármennyi ballépése ellenére egynéhány év alatt elemeire hulljon, addig a parányi SZDSZ-nek úgy kellene az az öt százalék, mint egy falat kenyér. Esetükben már néhány tízezernyi szavazó elvesztése is egyenlő lehet a totális pusztulással. Vagy már egyenlő is. * A romantikus SZDSZ képe - érdekes módon - Budapesten kívül talán ott élt a legtovább, ahol a pártnak soha nem épült ki erős bázisa. A vidéki Magyarországon. Ott, ahol gazdák tízezreinek körében pusztított az ötvenes évek padláslesöprő diktatúrája. Ahol a kádári konszolidáció évtizedekkel tovább tartott, mint a viszonylag hamar asszimilálódó belvárosi bérlakásokban, nem is beszélve a panelhez juttatott angyalföldi, ózdi tömegekről. Emlékszem, az 1990-es évek fordulóján kétkezi földművesek, derék kisiparosok bólogattak a jellegzetes választási plakátok előtt: ez igen, így kell ezekkel bánni - bólogattak egyetértőén az antikommunista szólamok hallatán. A lendület még azt követően is tartott, hogy a fővárosban már érezni lehetett a változások szelét: az úgynevezett „zsidó párt” jelzős szerkezet vidéken csak jóval később, már a Hornéra időszakában vált mind álta-, lánosabbá, a bajok szaporodásával párhuzamosan - különös tekintettel Csurka tevékenysége, majd a Medgyessy-Gyurcsány időszak politikája nyomán - pedig szitokszóvá. A szamizdatos-stencilgépes legenda, a Solt Otília nevéhez köthető Szegényeket Támogató Alap működése, a Szabad Kezdeményezések Hálózata, az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásai - akkoriban azt hihettük - örök érvénynyel beágyazzák a Szabad Demokraták Szövetségét a politikai életbe. Mégpedig nem a „futottak még” kategóriába. Miközben rendszerváltónak gondolt szervezetek és vezetőik sora tűnt el a süllyesztőben a szocdemektől a kisgazdákig, Petrasovits Annától Torgyán Józsefig, a szabad demokraták nimbusza tovább élt. Figyelemre méltó, hogy kiváló érzékkel sikerült megtalálniuk azokat a személyeket, akikre húzónévként számíthattak akkor is, amikor kevésbé futott a szekér, így tanyázhatott Göncz Árpád egy évtizeden át a népszerűségi listák élén, így válhatott Demszky Gábor ötször Budapest főpolgármesterévé, így léphette át Kuncze a magyar és az európai parlament küszöbét, de még Fodor Gábor elnökké választása is egyfajta elégedettséggel tölthette el a nosztalgiára hajlamos szabadelvű voksolókat. * Csakhogy az elmúlt pár évben történt egy s más. Mindenekelőtt kiszivárgott az őszödi beszéd. És az SZDSZ ehhez való viszonyulása túl sok volt az őszinte, romantikus liberálisoknak, akiknek a torkán már Medgyessy ügynökmúltját is nehezen lehetett lenyomni. A párt szavazóinak nagy része nehezen élte meg a 2006-os rendőri fellépést, Gyurcsány ezt követő arrogáns-kioktató stílusát, a miniszterelnöki székben tartását célzó mindennapos machinációkat, az ezt megindokolni próbáló erőltetett magyarázkodást. De nehezen élték meg a gazdasági mélyrepülést, az ennek következtében jelentkező közhangulat-romlást is. Az elnökválasztási csalás gyanúja, a kerületi panamaügyek és más botrányok lassan, de biztosan erodálták a még meglévő népszerűséget. Ehhez társult a csendes többség által egyre kevésbé tolerálható jelenségek melletti kiállásuk is. A büntetés ideje 2009. június 7-én elérkezett. Az azóta eltelt időszak történései aligha vehetők komolyan. Fodor lemondása törvényszerű volt. Tulajdonképpen ugyanígy törvényszerű az is, ha Kóka - szemben az új pártvezetés akaratával- a frakcióvezetői székben marad. Hiszen ő alighanem egy gazdasági, nem pedig egy ideológiai feladatra szegődött. Ezt jelezheti az is, hogy a minap Ankarában a miniszterelnök kíséretében tartózkodott a Nabucco-projekt aláírásánál. És az is törvényszerű, hogy a párt prominensei sorozatosan hagyják el a süllyedő hajót. A liberális kísérletet a jelen formájában nem sikerült befejezniük. A liberalizmus kilátásai pedig- pillanatnyilag úgy tűnik - többesélyesek. Az sem biztos, hogy pártra lesz hozzá szükség. De ha mégis, ki az a Retkes Attila? A régi pogány hiedelmek és a csángó mendemondák bemutató Zsigmond Dezső rendező ősi gyimesi legendákat is felhasznált a legújabb filmalkotásában Faragó Zoltán Erdély mély katolicizmusát és Gyimes népi hiedelemvilágát ötvözi Zsigmond Dezső új mozijában. A Boszorkánykor két évig készült, folyamatos anyagi problémák közepette - derült ki a vetítést követő közönségtalálkozón. A forgatás pénzhiány miatt hónapokra le is állt. Érdekesség, hogy az ott élő civilek önmagukat alakították a saját környezetükben. Ez a különleges mű egyébként egyszerre kordokumentum és játékfilm. Misztikum és kéklő erdélyi havasok a boszorkánykor egy több évszázados csángó legendát ültet át modern köntösbe. A történet szerint egy gyilkossági kísérlet felderítésére érkező rendőrnek nyoma vész a gyimesi hegyekben. Hamar megjelenik társa is, aki megpróbál az események mélyére ásni. A falu a szájára vesz egy asszonyt, akit boszorkánynak hisznek, s kiderül: több ilyen nő is elcsábítja az arra tévedő férfiakat. Az egyik rendőrről kiderül: ő is a vadlányok gyermeke.- Sok dokumentumfilmet készítettem, de mindig igyekeztem elmosni a dokumentarista szemlélet határait, s tágítani azt a játékfilmes világ felé - vallotta a rendező új művéről. Koncepciójának megfelelően igen nehéz feladat elé állította saját magát is: az amatőr helybeliekkel profi erdélyi színészeket játszatott együtt. Utóbbiaktól azt kérte, legyenek hétköznapiak, s felejtsék el a bevált manírokat.- Erdélyben vannak még tiszta, romlatlan emberek, akik úgy adják elő a mindennapjaikat, mintha a kamera ott sem lenne - indokolta Zsigmond Dezső, miért jár vissza rendszeresen Erdélybe. Bár harminc kritika született Zsigmond Dezső rendező két év alatt hatszor tért vissza Gyimesbe a filmről - jók és rosszak egyaránt -, a rendező nem veszi azokat figyelembe, utólag sem. Felhasználták a pogány gyimesi mondavilágot is. A helyi „szereplők” között a forgatáson is volt, aki erősködött: gyakran lát a patakparton elsuhanó lidérceket. A forgatás során a zord körülmények is nehezítették a munkát. Volt, hogy négy órát gyalogoltak fel a hegyre egy-egy jelenet kedvéért, olyan utakon, ahol előttük még lovas kocsi sem járt. A hatvanmillió forintból készült film forgatását komoly néprajzi kutatás előzte meg, s a zenét jegyző Dresch Mihály is gyűjtőútra indult Erdélybe, mielőtt megszülettek a dallamok. ■ I I 4 A
