Heves Megyei Hírlap, 2005. szeptember (16. évfolyam, 204-229. szám)

2005-09-19 / 219. szám

MEGYEI KORKÉP HEVES MEGYEI HÍRLAP - 2005. SZEPTEMBER 19., HÉTFŐ Még utoljára várt rájuk a front bányasirató Nem szégyen, a szénporos arcokon végiggördült egy-egy könnycsepp Szilvás István Éjszaka időnként fel-feléreztem, félálomban talált az ébresztőóra csörgése is. Ha délelőttös vol­tam, mindig háromnegyed ötre állítottam be a vekkert, akkor kellett kelni. Annyi év alatt be- idegződtek már a mozdulataim, így hajnalonként gyorsan elké­szültem, mert a busz senkire sem várt. A szerződéses járat Szilaspogonyból indult, nálunk a falu végén, a Száraz-ágnál állt meg először, a Bányász vendég­lőhöz, ahol én is felszálltam, ál­talában öt órára futott be. Út köz­ben - Pétervásárán, Bükkszent- erzsébeten, Tarnaleleszen - csatlakoztak hozzánk a többiek, így vagy negyvenen-ötvenen, szállítók, lakatosok, villanysze­relők, frontfejtők gyűltünk össze rajta, mire elérte a végállomást, az Egercsehi Bányaüzemet. Aznap hideg idő volt. Decem­ber tizenötödikét mutatott a nap­tár, 1989-ben. Az utolsó délelőtti műszak várt ránk a föld alatt, a délutános és az esti már rég el­maradt, nem véletlen hát, hogy ezúttal csak az egyenletes mo­torzúgás törte meg az utastér csendjét. A máskor hol halkabb, hol zajosabb beszélgetés, s a köztünk nem ritka évődés most elmaradt, mindenki magába mé- lyedt. Én arra a két héttel ezelőt­ti napra gondoltam, amikor Goda Miklós, a fenntartó Mátra­aljai Szénbányák igazgatója el­jött hozzánk az üzembe, s azt mondta: „Eleget kell tennünk a téli megrendeléseknek, ezért ha egy-egy délelőttös műszakban teljesíteni tudják a 70-80 tonnás termelést, akkor még két hetet engedélyezek Csehinek.” Vala­mennyien vállaltuk, mára en­nek is eljött a vége. Fél hatra járt, amikor az üzem kapujánál megállt velünk a busz, onnan már gyalog men­tünk be az épületbe, ahol a szo­kott helyünkön, a fürdőben öl­töztünk át, két szekrénye volt mindenkinek, egy a tiszta, egy meg a munkásruhának. Önkén­telenül ránéztem az órámra, öt ötvenet mutatott, évek-évtizedek óta szinte mindig ugyanebben a percben léptem be a ferozolóra, vagyis a felolvasásra. A Beniczky-bányarész főaknásza végignézett a korábbi három műszak embereiből verbuváló­dott társaságon, majd elsorolta a beosztást. Tizenhatan voltunk azok, akik a 250-260 méter mély bánya egyik, még művelt frontfejtésére indultunk, előtte azonban felvételeztük a sisakra helyezhető fejlámpát, meg a szén-monoxid kiszűrésére szol­gáló CO-készüléket. Miután mindezzel végeztünk, odabal­lagtunk a kashoz, ami ezúttal 156 méter mélyre ereszkedett velünk. Csöndben szálltunk alá, időnként krákogott valaki, de szólni most sem szólt senki. Tár­saimat, bármiben le mertem vol­na fogadni, ugyanazok a gondo­latok foglalkoztatták, mint enge- met is: vajon, mit hoz számunk­ra a jövő. Nyugdíjat, újabb útke­resést, más megélhetési lehető­séget, netán munkanélkülisé­get? Abban a percben olyan bi­zonytalan volt minden... Odalent most még várt ben­nünket a front, körülbelül ki­lencven méter hosszan nyúlt el a fejtés, hogy elérjük a két forgó- tárcsás, maróhengeres gépet, először vonatba szálltunk, majd 4-500 méternyit gyalogoltunk a két méter hetven centi magas, úgynevezett TH-gyűrűvel kihaj­tott vágatban. Másnak nyomasz­tó lehet ez a hely, én azonban, annyi év után, otthonosan érez­tem magam benne. Egyszer, csupán egyetlenegyszer ijesz­tett rám a bánya: fejtés közben útban volt egy tám, ezért úgy döntöttünk, hogy kivesszük a helyéről, mielőtt odaér a gép, az­tán meg visszatesszük. Csak­hogy, a helyén váratlanul beom­lott a nehéz födém, s ha a tár­sam nem kapja el az ingem nya­kát, és nem ránt el egy szempil­lantás alatt, ott maradok... Érde­kes, hogy sem akkor, sem utána nem volt bennem egy szemer­nyi félelem sem. Azzal az érzés­sel ott nem lehet dolgozni, gon­dolni sem szabad rá, hogy bajba kerülhet az ember, mert akkor megette a fene. Hála Szent Bor­bálának, sem korábban, sem ké­sőbb nem kerültünk vészhely­zetbe. A műszak kezdetekor nekem, mint csapatvezetőnek, az volt az első feladatom, hogy szemre­vételezzem a fejtést, s csak azt követően osztottam el az embe­reket, ki hová menjen. A zűrö- sebb helyekre a szakmailag képzettebbek, tapasztaltabbak kerültek: hárman a beépített süveggerendákat szedték visz- sza, ketten-hárman a támozást végezték, vagyis az úgynevezett hidraulikus oszlopokat állítot­ták be a gerendák alá. A többi­ek velem együtt szeneitek, én - egy mellém beosztott lakatossal és egy villanyszerelővel - a gé­pet kezeltem. Ez úgy másfél-két óra hosszáig ment egyfolytá­ban, utána biztosítás követke­zett, majd újra megindult a gép, s termeltünk délután három­negyed kettőig: amit akkorra vállaltunk, azt még túl is teljesí­tettük. Ezután jött a neheze. Kemény csapat, összeszokott társaság voltunk, munkatársakként jó- ban-rosszban együtt húztunk éveken át, egyikük-másikuk időközben a barátommá is vált, ■ Csöndben szálltunk alá, időnként krákogott va­laki, de szólni most sem szólt senki. Társaimat, bármiben le mertem vol­na fogadni, ugyanazok a gondolatok foglalkoz­tatták, mint engemet is: vajon, mit hoz számunk­ra a jövő. Nyugdijat, újabb útkeresést, más megélhetési lehetősé­get, netán munkanélkü­liséget? Abban a perc­ben olyan bizonytalan volt minden... s most egyszerre mindennek vé­ge. „Hát, szevasztok...!” - csak ennyi jött ki belőlünk. Megvere­gettük egymás vállát, aztán ke­zet fogtunk, amúgy bányász módra, jó erős szorítással. Ettől egyébként még soha senki sem könnyezett, most mégis vékony, nedves csíkok szántották végig a szénporos arcokat. Nem szé­gyellem bevallani, abban a pilla­natban nekem is könnybe lá­badt a szemem. Talán nem volt véletlen, hogy a kasban minden­ki úgy tett, mintha váratlanul le­ejtett volna valamit, s azt keresi a tekintetével... Odafönt lekerült rólunk a föld alatt használt gönc, az ajtóban még egyszer megráztuk egy­más kezét. „Jó szerencsét!” - vi­szonoztam társaim kívánságát, s mielőtt végleg kiléptem volna a kapun, vetettem még egy pil­lantást a tárna bejáratára. Ahogy ott álltam, az jutott az eszembe, hogy éppen hat esz­tendővel vagyok túl a negyedik ikszen, s ebből a negyvenhatból húszat hagytam most odalent... Az életút A tősgyökeres istenmezejei utasi István édesap­jától, Utasi Gábortól örökölte a bánya szeretetét és tiszteletét Ugyanezt ő már nem tudta átadni a fiának, mert mire az felnőtt, a környéken már nem volt bánya. Utasi István tizenhat éves volt, amikor 1963. szeptember 13-án külszíni csatlós lett a Nógrádi Szénbányákhoz tartozó Mizsefán. Onnan vájárként került át 1970. november elsején az Egercsehi Bányaüzembe, ahol - az utolsó időszakban már csa­patvezetőként - 1990. január elsejéig dolgozott. Amikor ezt be­zárták, néhány társával együtt újra Nógrádba került, ahol a ménkesi mélyművelésű bányában kapott munkát „Visszavitt a sors oda, ahonnan elindultam - jegyezte meg bányásznapi mo­nológja végén -, de az már nem volt az igazi.. ” Ennek ellenére a ma már nyugdíjas bányász azt vallja, hogy ha újra kezdhetné az életét, ismét csak a mélybe szállna. Nem szegték meg az orvoslás szabályait szakvélemény Annak alapján megszüntették a büntetőeljárást a négyéves Márió halála ügyében A napokban megérkezett a Heves Megyei Rendőr-főkapitányságra az igazságügyi orvos szakértő szakvéleménye a május 10-én drámaian gyors lefolyású, a meningococcus B baktérium által előidézett fertőzés, és annak következtében fel­lépett sepsis (vérmérgezés) miatt elhunyt négyéves Márió ügyében. A rendőrség a szakvélemény alapján megszüntette a Füzesabonyi Rendőrkapitányságon még az­nap tett feljelentés nyomán elindított büntetőeljárást. Figyelmeztetés az orvosnak Az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat Füzes­abony Városi Intézete és Heves Városi Kirendeltsége 856- 3/2005. iktatószámon jegyzett határozatában a 2005. május 9- én 16 órától lOén 8 óráig ügyeletet teljesített orvost figyelmez­tetésben részesítette. A május 18-ra dátumozott elsőfokú dön­tés indokolása szerint az ügyeletes orvosi szabálysértést köve­tett el azzal, hogy tevékenységét a vonatkozó jogszabályokban foglaltaktól eltérően végezte. Nem tett eleget az 1997. évi CLIV. törvény 77. szakasza előírásának, miszerint sürgős szükség vagy veszélyes állapot gyanújával ellátásra jelentkező beteget meg kell vizsgálni, sürgősségi ellátásban kell részesíteni. Ha­sonlóan kötelező rendelkezés a 47/2004. ESZCSM rendelet 16. szakasz/l/ és /2/ bekezdése, amely a háziorvosi ügyeletben lévő orvosi és ápolói feladatokat fogalmazza meg. Törvényi rendelkezés szerint sürgős szükség, veszélyes állapot gyanújá­val ellátásra jelentkező beteget meg kell vizsgálni, sürgősségi ellátás­ban kell részesíteni fotó: gál gábor Szalay Z. szí halom. EGER A Heves Megyei Hírlap július 9-i számában ír­tunk „Négyéves kisfiú szomorú halála” címmel arról a rendkívül tragikus és sajnálatos esetről, amelynek során május 10-én egy négyéves kisfiú hunyt el vá­ratlanul. A gyermek keresztanyja, Mé­száros Ildikó fordult a történtek után levéllel szerkesztőségünk­höz, azt kutatva teljesen érthető­en, hogy vajon kit terhel a fele­lősség Márió haláláért. Mint bi­zonyára olvasóink számára em­lékezetes, az egyébként füzes­abonyi gyermek a nagymamájá­nál Szihalmon tartózkodott már egy nappal korábban. Vidáman játszott, semmi baja nem volt. Május 10-én hajnalra belázaso­dott, akkor fél három tájban hív­ták hozzátartozói telefonon a fü­zesabonyi orvosi ügyeletet. Ott a doktor asszisztensnője vette fel a kagylót. Tanácsokkal látta el a családot, hogy miként csillapít­sák a kisfiú lázát, de az orvos nem ment ki a helyszínre. Mi­ként hajnali fél 6-kor sem tette ezt - ekkor kérték másodszor az orvost, hogy menjen ki -, függet­lenül attól, hogy a kisfiú testhő­mérséklete az addigi többször al­kalmazott hűtőfürdős, kúpos ke­zelésre sem csökkent. A teljes joggal família úgy értékelte, hogy az ügyeletes orvos másod­szor is megtagadta tőlük a segít­ségnyújtást. Végül kora délelőtt a szihalmi háziorvos rendelésére vitték el Máriót, aki ekkor lázcsillapító injekciót kapott. Az akkori tüne­tei arra utaltak, hogy valamilyen baktériumfertőzés okozza a bajt. Kora délutánra sajnos még sú­lyosabbá vált Márió állapota. A beteg láttán a szihalmi házior­vos azonnal rohammentőt hí­vott, s ő maga is a család lakásá­ra sietett. Ekkor észlelte azokat a tüneteket, amelyek gyors lefo­lyású bakteriális vérmérgezésre utaltak. Az egri kórházban a beszállí­tást követően megállapították, hogy - agyhártyagyulladást elő­idéző - meningococcus B típu­sú baktérium fertőzte meg a gyermeket, s ennek következmé­nyeként lépett fel nála sepsis (vérmérgezés). Az orvosok és az ápolók erőfeszítései ellenére saj­nos a kórházban sem tudtak se­gíteni, s a kisfiú aznap délután háromnegyed 5 óra tájban el­hunyt. Amint a július 9-i cikkünkben megszólaltatott szakember, dr. Weisz Zoltán főorvos, a Füzes­abonyi Kistérségi Központi Or­vosi Ügyelet szakmai vezetője akkor elmondta, ritkán fordul elő a meningococcus B által oko­zott, ilyen drámaian gyors lefo­lyású fertőzés. Sajnos, ezzel a kórokozóval szemben ma még nem létezik védőoltás, ilyen fer­tőzés esetén a halálozás a 80 százalékot is elérheti. Arról is beszámoltunk július­ban olvasóinknak, hogy a hozzá­tartozók feljelentést tettek a Fü­zesabonyi Rendőrkapitánysá­gon amiatt, mert az ügyeletes or­vos nem volt hajlandó kimenni a beteg gyermekhez. Kitértünk ar­ra is, hogy a Heves Megyei Rendőr-főkapitányság foglalko­zás körében elkövetett halált okozó veszélyeztetés bűntény gyanúja miatt indított büntetőel­járást, s a szakértői véleményt vártak annak eldöntése érdeké­ben: történt-e az ügyben bűncse­lekmény. A Hírlap érdeklődésére dr. Orosz Gyula r. alezredes, rend­őrségi főtanácsos, a Heves Me­gyei Rendőr-főkapitányság bűn­ügyi igazgatója - immár szep­temberben - a következőkről adott tájékoztatást: — A napokban megérkezett hozzánk az igazságügyi orvos szakértő szakvéleménye. Ebben- összefoglalva a leírtakat - a szakértő az ügy vizsgálata alap­ján megállapítja, hogy sem a há­ziorvosok, sem az ügyeletes or­vos, sem pedig a kórház sze­mélyzete nem szegték meg az orvosi foglalkozás szabályait. Emiatt a rendőrség bűncselek­mény hiányában a büntetőeljá­rást megszüntette. A bűnügyi igazgató az általa elmondottakhoz még hozzáfűz­te: a büntetőeljárást megszünte­tő elsőfokú határozat még nem jogerős, az érintetteknek tehát van jogorvoslati lehetőségük. Ez pedig azt jelenti, hogy pa­naszt nyújthatnak be a megyei főkapitányság bűnügyi osztályá­ra, ahonnan azt az Égri Városi Ügyészségre továbbítják. Utóbbi hoz jogerős döntést a szomorú ügyben.- Számunkra nem szolgált meglepetéssel az igazságügyi or­vos szakértő szakvéleménye - válaszolta érdeklődésünkre Ma­kai Ágnes, a drámai körülmé­nyek között elhunyt Márió édes­anyja. - Megfontolandó, hogy van-e értelme élnünk a jogorvos­lat lehetőségével. Számomra leg­inkább az ügyeletes orvos maga­tartása érthetetlen és elfogadha- taüan. Ő arra esküdött fel, hogy életeket ment, illetve minden tu­dásával ezt a célt igyekszik szol­gálni. Ezzel szemben még arra sem vette a fáradságot, hogy megnézze, megvizsgálja Máriót. Ez bánt engem, ez a fajta lélekte­len, embertelen hozzáállás! Az elmúlt hét végén érdeklőd­tünk a megyei főkapitányságon, ahol azt á tájékoztatást adták, hogy péntekig nem nyújtottak be hozzájuk panaszt az ügyben. I I I 1 I

Next

/
Oldalképek
Tartalom