Heves Megyei Hírlap, 2005. február (16. évfolyam, 26-49. szám)

2005-02-21 / 43. szám

4 2005. FEBRUÁR 21., HÉTFŐ MEGYEI KÖRKÉP Egy életre szóló derékszíjas szolgálat Szilvás István Harminckilenc évi szolgálat után, ezredesként vonult nyug­állományba Mádi János, az a fő­tiszt, aki négy évtizeddel ezelőtt valójában nem is akart katona lenni.- Ha annak idején az iskolá­ban komolyan vettem volna az oroszt, akkor lehet, hogy most egy Bulgáriában végzett mező­gazdász lennék. De hiába volt a kitűnő érettségi, ha a nyelvtu­dásom nem felelt meg a követel­ményeknek. Az egykori történethez tarto­zik, hogy a kalocsai szakközép- iskolában főként mezőgazdasá­gi ismereteket tanuló diák - mi­után meghiúsult a külföldi ta­nulás lehetősége - 1966-ban a gödöllői agráregyetemet célozta meg. Volt azonban egy lány az osztályban, akinek a járási had­kiegészítő parancsnokságon dolgozott az édesapja, s ez a lány vele együtt „befűzött” még két fiút, hogy jelentkezzenek katonai iskolára. A felvételi vizsga közvetlenül a húsvéti ün­nepek után volt, s a srácok úgy gondolták, miért ne toldanák meg a tavaszi szünetet azzal a három-négy nappal, amit az Egyesített Tisztiiskolán kell töl­teni. Amúgy meg nem kötelező beöltözni...- A fejtörést aztán az okozta - jön az eset poénja -, hogy végül mind a két helyre felvettek, s döntenem kellett. Hosszas töp­rengés után én, aki - ellentétben a másik két sráccal - nem is ide készültem, a sereget választot­tam, merthogy ott mégiscsak emberekkel kell foglalkozni. Az­tán úgy hozta a sors, hogy osz­tálytársaim egy év után feladták, én viszont megmaradtam a kato­nai pályán. Szülőfalujában, Dunapatajon nem tartozott mindennaposnak, hogy valaki így kötelezi el magát a honvédséggel. Döntése után édesapja - háta mögött a II. vi­lágháború poklával - csendesen megjegyezte, hogy nagyon gon­dolja meg a dolgot.- Tudod, fiam - mondta -, egy derékszíjasnak mindig paran­csolnak. Aztán, amikor fia meghívta a katonai esküjére, majd a Kos­suth téri tisztavatásra - a Parla­ment előtt ez volt a második a sorban -, s amikor az öreg sza­kaszvezető megérte, hogy az egyenruhától féltett gyermeke feltűzheü váll-lapjára az ezrede­sek három ezüstcsülagát, akkor már büszkén tekintett rá. De azért olykor-olykor huncutul megjegyezte:- Nem is vagy te igazi tiszt, nekem már tizedes koromban csicskásom volt! Ha katonaszolgája nem is volt a ranglétrán egyre feljebb lépe­gető, páncélos parancsnoki sza­kon végzett tisztnek, beosztottja akadt épp elég. Addig azonban még hosszú volt az út. Növen­dékként ugyanis - még a Szent­endrén lévő Egyesített Tisztiisko­la, a későbbi Kossuth Lajos Főis­kola megkezdése előtt - le kellett tudnia egy év csapatszolgálatot. Abasárra vezényelték, ahol a'di- ákkollégiumi kényelem után mostoha körülmények fogadták: vályúban, hideg vízzel mosakod­tak, ötvenketten voltak a körlet­ben, s a kiképzés sem volt leány­álom. Volt olyan pillanat, vallja be, amikor úgy érezte, hogy fel­adja, de ott csengett a fülében az apai útravaló: „Ha elkezdted, ak­kor be is kell fejezned...!”- Egy kivénhedt T-34-es harc­kocsi vezetőállásában találtam magam, egymás után jöttek a te­repgyakorlatok. Egyszer, amikor lelassult a tank, elkezdett ordíta­ni az oktató, hogy nyomjam a gázt, mi ez a cammogás. Nyom­tam én a pedált, de csak nem ment, mert, mint kiderült, a jobb oldalon kiesett egy csapszeg, s lejött a görgőkről a lánctalp. A történetekből nem lehet ki­fogyni, különösen, ha az ember végigcsinált egy ilyen kiképzést, s volt vezető, töltőkezelő, irányzó és harckocsiparancsnok, mire már egy korszerű T-55-össel el­jut a vizsgákig. Aztán meg a kü­lönböző beosztásokig. Az elsőt Kalocsára visszakerülve kapta, amikor is - és ez ritkaságszám­ba ment a 70-es években - fiatal hadnagyként lett századpa­rancsnok.- Az egész pályámat meghatá­rozó, remek közösség volt ott Sántha Béla alezredes vezetésé­vel. Mind a szolgálatban, mind a szabadidőben együtt voltunk. A szeptemberi páncélosbálok em­Az egyenruhás család Mádi János családjában természetes dolognak számít a fegyve­res testületeknél való szolgálat. Felesége, Lenke asszony először közalkalmazottként tevékenykedett a Gyöngyösi Rendőrkapi­tányságon, majd szerződéses tiszthelyettes lett a honvédségnél. A főiskolát végzett Beatrix lánya rendőr zászlós Gödöllőn, s bűnügyi vizsgálóként tevékenykedik. Fia, János pedig a Testne­velési Egyetem után szerződéses katona lett Aszódon, jelenleg hadnagyként szakaszparancsnoki beosztást tölt be. léke máig összehoz bennünket, minden évben, augusztus utolsó szombatján találkozunk hatva- nan-hetvenen. Egyszer hiányoz­tam csak, akkoriban éppen Moszkvában tanultam. Azt megelőzően alaposan megbosszulták magukat a középiskolában elsinkó- fált oroszórák, de az előkészítőn már nem' volt mentség, meg kel­lett tanulni a nyelvet, mert a Zrínyi Miklós Ka­tonai Akadémián tett sikeres fel­vételi után követke­zett a ma­gasabb P a - rancs- n o k i beosz­táshoz akko­riban e 1 e n- gedhe- tetlen három- é v e s kinti ta- n u 1 á s . Egy idő után felesége és két kisgyer­meke is követ­hette, így elvi­selhetőbbé vált az ottani élet.- Hát, maguk meg miben jöttek ide? - ámuldozott az első terepgya­korlatot vezető tiszt, amikor meglátta a magyar katonák nem éppen az orosz télnek megfelelő, molinóal­sóval bélelt, rövid szárú surranós öltözetét. - Men­ten megfagynak itt - mondta, majd intézkedett, hogy szereljék fel őket rendesen. - Erre szük­ség is volt - emlékszik vissza gyöngyösi otthonában a főtiszt -, mert volt olyan szilveszteréj­szaka, amikor mínusz 41 fo­kot mértünk... Az akadémiáról őrnagy­ként tért vissza a kalocsai harckocsiezredhez, ahol - ugyancsak rendhagyó mó­don - mindössze 31 éve­sen lett az alakulat törzsfőnöke, ebből a beosz­tásból lépett e I ő parancs- nokhe- lyettessé. ,Nem sok­kal ké­sőbb - mi­után nem fogadta el a Rétságra szóló ki­nevezést -, húsz év után vissza- érült Abasárra ezred­parancsnoknak.- Amikor be­mutatkoztam, néhányan ott ül­tek velem szem­ben azok közül az egykori ki­képző tiszthe­lyettesek kö­zül, akik nö­vendék ko­romban alapo­san „megszí­vattak” ott. Az emlékek, mint tudjuk, egy idő után megszépülnek, így so­hasem éreztettem velük, hogy valaha mennyire nehezteltem rájuk. Sőt, jókat derültünk, ami­kor néha-néha a tiszti klubban elbeszélgettünk a régi időkről. Abasár után a gyöngyösi 80. Gé­pesített Lövészdandár parancs­noka lettem, akkor léptettek elő ezredessé. Az elkövetkező évek alatt újabb és újabb feladatok követ­keztek, ezek közül kiemelkedik az az 1995-től '97-ig tartó idő­szak, amikor a Honvéd Vezérkar —Végh Ferenc vezérőrnagy által irányított NATO-integrációs cso­portjában volt törzsfőnök, s mint olyan - immár a némettel és az angollal is kibővült nyelv­tudása révén -, megfordult Hamburgban, Monsban, Brüsz- szelben. A sikeres NATO-csatla- kozás után ez a munka befejező­dött, s javában tartott a honvéd­ség átalakítása. Ekkor nyílt le­hetőség arra, hogy - bár más be­osztást is ajánlottak elöljárói - megpályázza a Heves Megyei Hadkiegészítő Parancsnokság vezetői posztját.- Harminckét évi csapatszol­gálat után kerültem át a katonai igazgatás területére, ahol azt a hármas „szlogent” tartottam szem előtt, hogy törvényesen, következetesen és humánusan kell foglalkoznunk a sor- és had­kötelesek ügyeivel. Miután a be­vonulás és az obsitosztás révén velünk találkoznak először és utoljára, nem mindegy, hogy rajtunk keresztül milyen kép alakul ki bennük a honvédség­ről. Kollégáim partnerek voltak ebben, így nagyszerű hét évet töltöttem Egerben, s elmondha­tom, hogy ez az időszak méltó lezárása volt annak a négy évti­zednek, amit a katonai pályán töltöttem. Négy feleség, egy igazság gyöngyös Az amerikai baráta­imról sosem tudtam, hogy ők a demokratákra vagy a republi­kánusokra szavaznak-e. Ez olyan személyes ügy, amiről nem szokás beszélni. Arrafelé. Ott az sem lehet téma, ha vala­ki esetleg nálánál hatvanöt év­vel fiatalabb nőt vesz feleségül. Magyarországon ez másként van, a politikai dolgokban is, meg az emberek magánélet­ében szemtelenül kutakodók­kal is - mindezt Faludy György, a kortárs magyar köl­tészet óriása mondta a Mátra Művelődési Központban, ahol immár nem először vendéges­kedett. Gyurka bácsi - ahogy beszél­getőtársa, az MTV-s Kozári Ré­ka szólította - költészetről, sze­relemről, egy kicsit tán politi­káról, de mindenképp az élet­ről beszélt ezúttal is. Mondatai tiszták és világosak, esszenciá­lisak. Nem cirkalmaz, nem köntörfalaz. Legfeljebb tompít kicsit néha, kedvenc szavajárá- sával: „Ha szabad ezt monda­nom”. És szerencsére szabad, mondani szépeket és karcosan kritikusakat a négy feleségről, akik közül egyet szívességből, holmi állampolgárság megszer­zését segítendő vett nőül, míg a többiek rendre meghódították a költőt. Ő maga - mint beval­lotta - nincs is birtokában sem­miféle praktiká­nak, hódítási ta­lentumnak: egy­szerűen olykor elhagyta a véde­kezésre szánt ereje... Pedig annak bőviben volt, s van ma is, ha egészsége meg is kopott, szelleme töretlen épségű. írja a verseket - ha „kicsit lassab­ban is, mint ré­gen” -, dolgozik önéletrajzi .regé­nye harmadik ré­szén, a máig tartó negyven évet megörökítve. Le­írva mindent, úgy, ahogyan esett. Mert „min­dent meg kell ír­Három kívánság „Hogy mit kívánnék a jó tün­dértől? Elsőként, hogy legyek öt évvel fiatalabb. A máso-' dik egy hazafias kérés: bé- küljenek meg végre, akik ma a politikában háborúznak egymással. Harmadikként szeretnék még legalább hat hónapig élni, hogy elmehes­sünk nyáron a feleségemmel Törökországba. ” ni, legfőképp az igazat. A közön­ség semmit nem bocsát meg, ami hazugság.” És mesél „Gyur­ka bácsi” az életéről, ami egy­ben a huszadik század iroda­lomtörténete is. Kosztolányiról, aki nem mert elég szerelmes verset írni, Hatvány Lajosról, aki ezt meg ezt mesélte, és per­sze „Attiláról”, a másik, rég el­hunyt óriásról. Érmeséi Gyurka bácsi, kicsit köhécselve néha, kicsit selypítve, kicsit pöszítve, de nagyon egyszerűen, világo­san, tisztán. Bölcsen, ahogy csak egy élő legenda képes megfogalmazni mindazt, amit kilenc évtized alatt magába gyűjtött a világból. A világból, amelyben most már kicsit této­ván, bottal közlekedik. És zokni nélkül persze, februárban is. Ha szabad ezt elmondanunk. Könnyen ír. A Nagy Testamentum 384 sorából 3 származik Villontól i<m>: suha péter A mi hajléktalanunk Fesztbaum Béla Senkit sem zavarva ül a törzs­helyén. A városrészben lakók százai mennek el mellette na­ponta, közel az élelmiszer-áru­ház, a zöldséges, a posta, a bank, a totózó, az újságos bódé­ja, a járóbeteg-rendelőintézet, a gyógyszertár. Emberünk moz­dulatlansága egy szoborral ve­tekszik. Évszakoknak megfele­lő ruházata átlagos, semmilyen tekintetben nem tűnik ápolat­lannak. A hideg reggeleken sem különösebben sajnálatra méltó. Báránybőrből készült a kabátja, kötött a sapkája, nem elnyűtt bakancs a lábbelije. Amiben viszont egyértelműen különbözik az arra járóktól, az az, hogy egyik karján magához szorítva, de jól láthatóan tartja azokat az újságokat, melyek Fe­dél nélkül címmel jelennek meg. Példányonként 15 forin­tért kapják a kiadótól, ám nyil­ván többet kapnak azoktól, akik megszánják az otthontalanokat, mellesleg többnyire nem is ké­rik adományaikért a kiadványt. A 45 év körülinek látszó férfi kőművesnek tanult, de nem gyakorolhatja a szakmát. Több­szöri súlyos műtét okán fizikai munkát nem végezhet - indo­kolja az okát. Két tizenéves lá­nya a feleségével él, neki is adó­dik viszonylag elfogadható szál­lása, ahol éjszakára meghúzód­hat. Töredelmesen, minden ker­telés nélkül vállalja, hogy ő a hi­bás sorsa ilyetén alakulásáért. Gyakorta nézett a pohár feneké­re, ezért tette utcára a családja, így került a kitaszítottak közé. Visszautat egyelőre nem lát maga előtt, sokadjára már alig­ha nyerne bocsánatot. Arca, mint egész énje, rezze­néstelen, nélkülöz bármilyen indulatot. Szája is alig nyílik, inkább elsuttogja, amit mond. Szabadon lévő keze akkor len­dül kissé, ha pénzt nyújtanak felé, a köszönő szavakat főhaj­tással pótolja. Nem rossz a for­galma. Vélhetően sokkal többet tehet zsebre, mint azok, akik hasonló minőségben ide-oda futkosnak az utcán az autók kö­zött, vagy állítgatják meg a gya­logosokat. Utóbbiak visszatet­sző külsővel, olykor félig vagy az elesés határáig ittasan kére­géinek, nyújtják remélt segítő­iknek a már gyűrött, de legin­kább hozzájuk hasonlóan ko­szos újságot. Nagyrészt hiába, mert a döntő többség kikerüli őket. A „mi fiunk” jó taktikát vá­lasztott. Megnyerőt. Viselkedé­sében lényegesen eltér azoktól az állítólagos tízezrektől, akik ebben a szánalmas emberi ka­tegóriában tengetik napjaikat. Az ő esetét átgondolva még az is felvetődhet, hogy talán nem is hajléktalan. Klasszikusabb értelemben biztosan más.

Next

/
Oldalképek
Tartalom