Heves Megyei Hírlap, 2004. augusztus (15. évfolyam, 179-203. szám)
2004-08-04 / 181. szám
2004. Augusztus 4., szerda 7. OLDAL H O R I Z 0 N T Egy füst(ölgés) alatt... Dohánygyár: nélküle se Forma-1, se Austria Wien (11/2.) Interjú készült az osztrák válogatott egykori nagy sztárjával, Herbert Prohaskával (középen) az egri Park Szállóban fotó: szántó györgy - a Népújság archívumából Eger a dohánygyár bezárásával valódi mecénással lesz szegényebb. Attól tartok, ez csupán a light megfogalmazás, a könnyebbik. Erősebben majd később érződik. Elfüstölöghet rajta a politika, a kultúrkör csakúgy, mint a sport- szeretők tábora. Utoljára hadd szívjuk mellre... Kicsit restelkedem, amiért most veszem elő a futballt, amikor még csapata sincs a megyeszékhelynek. Megfosztva a összehasonlítás esélyétől, arra - sajnos - jó, hogy ezúttal talán nem hangzik öntelt töltésűnek a máskor legyintésre érdemes megjegyzés: „Bezzeg a mi időnkben..." Húsz éve ugyanis nem csupán volt gárdája az Eger SE -nek, de NB I-es, amit ár. Domán László - igyekezvén felelősséggel választott szakvezetéssel, lokálpatrióta elkötelezettséggel - alighanem a szurkolókért vállalt. A „mi időnk” azonban rég lejárt. Hogy az milyen is volt? Törődés ízű.. Szélhámosságtól mentes. Számonkérő jellegű, olykor vicces. Utóbbit ne Csepregi, Zsidói, Kiss Tibor és társai teljesítményére értsék, hanem a szokásos évadzáró szakosztályi összejövetelekre, ahol az edző - volt ebben a helyzetben például Csank János - egyfajta bizonyítványosztásra kéretett fel. S hogy a hangulat az elvárt, csapatra, játékosokra lebontott valós értékelés ne legyen - a feleségek, barátnők előtt - esetleg estét megbénító, a házigazda gondoskodott feszültségoldásról. Úgy gondolom, a gyár emeleti kultúrtermében egy Nagy Bandó András- produkció - bim- bódzó országos ismertségekor - inspiráló pedagógiai hatást ért el. De leírok más példát. A tudtommal jól működő gazdasági bázis nemzetközi piaci kapcsolatainak köszönhetően bő két évtizede - dátum szerint 1984. május 22-én - olyan ellenfelet sikerült Egerbe hozni, amely találkozóra mintegy 12 ezren voltak kíváncsiak. Kétszer annyian, mint amire a mai élvonal egy teljes fordulójának összes nézőszáma rúg. És az igazság kedvéért tegyük hozzá: az Austria Wien magyar légiósának, Nyilasi Tibornak a pályára lépése - az okára nem emlékszem pontosan - egyáltalán nem volt biztos. Ami a közönségsikert garantálta, az részben az osztrák dohányipar és az egri cég együttműködésének volt köszönhető, valamint - vélhetően - a két „főnök”, Beppo Mauhart és Domán Lászió közötü kölcsönös, személyes szimpátiának. Az Austria Tabak említett ura - az osztrák labdarúgó szövetség későbbi elnöke - szívügyének tekintette a bécsi lilafehérek felkarolását. Sokszoros bajnokcsapatot csinált, és azt „elengedte” hozzánk is. A Park Hotelban töltött egy éjszakát, s a színes panoráma autóbuszával is feltűnést keltett a gárda. Ha ma kellene választanom, az ígéretet beváltva elkészített interjúk egyik alanyát alighanem lecserélném. Akkor a szálló halijában - Budai Ferenc kollégámmal - először a 77-szeres válogatott kapust, Konciliát kérdezhettük. A nagyképűségnek nyomát sem fedeztük fel a szimpatikus, megbízható hálóőrben, a másik játékos, Herbert Prohaska már inkább éreztette - késésével -, hogy lehemek sztárallűrjei. De hogy bezárjam a megindított gondolatmenetet, most Koncilia helyett a sógoroknál, majd a német Bundesligában gólzsák, az akkor még fiatal Tony Polstert hívnám. Merthogy itt volt, sőt a 2-2-es eredménnyel végződő meccsen gólt is szerzett, Prohaska mellett. Most azonban vissza a gólerős játékmester Prohaskához, aki addig 69 alkalommal húzhatta magára a szomszédos ország válogatottjának mezét. Meglehetősen unott arccal felelt, tutira a mi sablonos érdeklődésünk miatt, hiszen sok zsurnalisztával akadt dolga, akiknek ugyanazt mondhatta pályakezdéséről. A szeme akkor csillant meg először, amikor Nyilasival való viszonyáról érdeklődtünk. Kiderült, hogy remekül érzik egymást a játéktéren, sőt a magánéletben is barátok lettek. A beszédtempója még pergősebbé vált - csaknem itáliai fokozatúvá - attól a pillanattól, hogy Olaszországban eltöltött három évének boncolgatásához érkeztünk. Olyan nagy hírű együttesekben lépett pályára, mint a milánói lntemazionale meg a főváros egyik jeles gárdája, az AS Roma. Ahogy kivettük sóvárgásából, hazatérve az azzurri szurkolók mentalitása, a jó teljesítménynek kijáró istenítés azért hiányzott neki. Ő ugyanis fénykorában az olaszoknál is kedvenc volt, zseniális technikai tudásával Mint tudjuk, edzőként is sok szépet megért, szövetségi kapitány lett, aminek egy, a spanyoloktól elszenvedett - ha jól emlékszem - 9-1-es vereség vetett véget. Ez azonban már egy másik történet. A városi stadion sajtótribünje is megtelt az Austria Wien vendég- szereplésekor. Az országos sportnapilap akkori labdarúgó rovatának vezetője, Németh Gyula - mellettem ülve - két dologra csodálkozott rá. Az egyik a nagyszerű közönség volt, a másik pedig a tehetségét bontogató későbbi honvé- dos, a válogatottba magát már védőként bejátszó Sass János egyénisége. Mármint értékítélete szerint - ezt a Dunaújváros egykori mesterének is betudhatjuk - az a hajlékonyság, lazaság, veleszületett tehetség, ahogy a labdához ért, azt megszelídítette és uralta a játékszert. Pedig nem szerzett gólt, a ESE találatait Horváth és Kiss Gy. érte el. Noteszomban még annyi utalást tettem a meccshez, hogy a bécsiek nyilvánvalóan tartalékoltak - hét közben járva - a hét végi Innsbruck elleni bajnokira. Ami viszont nálunk - pláne mai aspektusból nézve - nyilvánvaló, ez is egy felejthetetlen korszak volt. Ami most van, arra Karády Katalin melankolikus slágere illik: „Hamvadó cigarettavég”... BUDAVÁRI SÁNDOR Válogatottlista Láttam már osztrák élcsapatot Egerben, talán még az Egri Dózsa idején. Az Eisenstadt azért emlékezetes, mert már akkor színes bőrű centere volt. Az Austria Wien klasszisokkal nagyobb tudású játékosokat hozott, az említett Koncilia kapuson, a játékszervező Prohaskán kívül osztrák válogatottnak mondhatta magát az itt pályára lépett R. Sara, Degeorgi, Daxbacher, Obermayer, Baumeister és Polster. Az osztrákok nagyágyúi a középő sorban: balról a második Prohaska, az ötödik Polster, mellette Nyilasi. Az ülő sor jobb szélén egy másik volt Fradi-játékos, Magyar__________________________________________________________________________________________________■ Ki szeretetet ad, vissza is kapja Röpke pillanatok dr. Ettre Istvánná, Erzsiké néni életéből A napokban nagy értékű adományt vehetett át a Dobó István Vármúzeum igazgatója, dr. Petercsák Tivadar. A februárban elhunyt dr. Ettre Istvánná polgári szobaberendezést és egy keménycserép-gyűjteményt ajánlott fel végrendeletében a múzeumnak. Ezt a hagyaték gondozója, Bátor Jánosné Ábrahám Valéria adta át, akivel az adományozó Erzsiké néni személyiségéről is beszélgettünk.- Csupán egy szomszéd voltam, aki későn, 1996- ban ismerte meg Erzsiké nénit, mégis úgy hozta a sors, hogy az utolsó néhány évben én szinte anyámként, ő szinte Iá nyaként szeretett és ragaszkodott hozzám - meséli Valéria. - Svédországban élek a párommal, akivel 1996-ban úgy döntöttünk, mivel ő egri, veszünk itt lakást. E Deák Ferenc úti házban találtunk otthonra, ahol a szomszédunk dr. Ettréné Erzsiké néni volt. Erzsiké néni zárkózott volt, amit nagyon is reális tény magyarázott. Zsidó családban látta meg a napvilágot Szentgotthárdon, 1908-ban. A szü lök nem élték túl a deportálásokat. Erzsiké néninek viszont a második férje, dr. Ettre István katolikus szár___________ mazá sú vök, s ezt igazolni is tud- Részlet egy XX. század eleji gazdagon díszítő a hatóságok előtt. így a háborút tett szekrényről a fővárosban vészelték át. Ezért sem véletlen, hogy Erzsiké néni sosem sírt Elfogytak a könnyé a háború borzalmai közepette. A sors az első ötven évét sem könnyítette meg. Szülei korán férjhez adták, s a szörnyű házasságból való szabadulás sem ment simán. Az új férjjelölt, dr. Ettre István ráadásul nős volt. A korabeli körülmények közepette el tehet képzelni, mennyi szenvedés, megaláztatás érte, mire önálló, boldog élete kialakulhatott. Férjével Egerben találtak otthonra Itt elfogadták őket. Ezért is gondok arra 199&ban, hogy értékei egy részét a városra, a múzeumm hagyja- Erzsiké néniben mindvégig maradt bizalmatlanság - emlékezik tovább Valéria. - Azt mondta, ő nem akar olyan világba gyerekeket szülni, ahol a zsidókat elégetik, gázkamrákba küldik. Igen szűk volt a baráti társasága. Mi is ismertük egymást már pár éve, amikor először megnyílt előttem. Emlékszem a pillanatra. Utaztam vissza Svédországba, s elköszöntem tőle. Akkor azt válaszolta: vigyázz magadra fiacskám, és siess vissza! Ekkor éreztem, hogy a bizalmába fogadott. Erre az időszakra esett édesanyáim halála is. Erzsiké néni sokat vigasztak, úgy éreztem, anyám helyett kaptam egy pótanyát A kialakuló barátságban szerepet játszott Valéria anyagi helyzete is. Ettréné ugyanis fokozatosan rájött: sokan az örökség egy része érdekében tartanak ki mellette. Mivel Valériáról tudta, hogy „fiacskám, neked több van, mint nekem”, ezért egy percig sem hitte, hogy a szomszédasz- szony csak a pénzére sóvárog.- Erzsiké néni szülei gazdag kerekedők voltak - folytatja Valéria. - A háború idején a szőnyegeket, képeket elásták a trágyadomb alá, a bútorokat befalazták az istállóba. Mondta is, ha ezek a bútorok beszélni tudnának, sok meglepő történetet hallhatnánk tőlük. Erzsiké néni ötvenévesen végezte el a laborasz- szisztensi iskolát. Magántanárokat fogadott, akikkel éjjelente tanuk. Roppant büszke vök arra, hogy ilyen idősen elvégezte az iskolát. Főzni, mosni viszont sosem tanult meg. Igazi nagypolgári életet élt, a konyha nála kimerült a kávéfőzés és szervírozás tudományában.- Az utolsó négy évben szülő-gyermek kapcsolat alakult ki köztünk - idézi fel Valéria. - Erzsiké néni a végén már szinte betegesen ragaszkodott hozzám. Nem érezte magát biztonságban, ha nem vokam mellette. Nekem pedig ez nem volt terhes. Svédországban is mindig segítem a gyermekeket, az időse- keL Mikor elmentem, mindig kértem, ha baj van, Az Ettre-ház a Deák Ferenc úton - festményről csak telefonáljon, és azonnal jövök. Az utolsó négy hónapban előfordult, hogy felültem egy fapadosra, hazarepültem Svédországba, de már várt a telefon, hogy jöjjek vissza, s én jöttem. Az utolsó négy hónap nagyon nehéz volt. Azt tudni kell, hogy Erzsiké Egy szekrény a polgári szobából néni rendkívül hiú asszony volt Naponta másfél órát tökött a fürdőszobában, krémezte az arcát, a testét, még a kórházban is vigyázott arra, hogy néz ki.- Bárkinek megfordulhat a fejében, hogy miért nem tartott igényt az örökségre- vetem közbe.- Erzsiké néni azt mondta, fiacskám, tegyen a tiéd. Nekem azonban nem keltett. Bevallom, nem az én stílusom. Ezek nem élhető bútorok. Ráadásul úgy éreztem, hogy 1996-ban, amikor írta az első végrendeletét, benne nagyon erős vök a szándék, hogy ad valamit a városnak azért a szerétéiért, amit itt kapott. Nem tartottam volna etikusnak, ha ebben a nemes szándékában megakadályozom. Tudni kell, hogy nem a múzeum volt az egyedüli örökös. Mind a hat, az utóbbi időben hozzá közel állt barátnőjére gondolt. Erzsiké néninek amilyen különleges volt az élete, a halála után is olyan különleges végtisztességet választott. Mivel laborasszisztensi időszakában gyakran ebédelt szombatonként a fel- sőtárkányi tó közelében, ezért először arra gondolt, szórják szét ott a hamvait. Az előírások miatt azonban ez nem volt tehetséges. Valéria kitalálta, a Fiumei úti temetőben van erre mód. A helyet megmutatta Erzsiké néninek, aki szinte lelkendeAz Ettre házaspár egy fényképfelvételen fotó: pilisv zett a gondolattól. így később a hamvakat búcsúztatás után egy szökőkút vízsugaraira bízták, s Erzsiké néni egy szivárvánnyal távozott e világról. Kérdésünkre, hogy vajon Valéria hogyan tudott ennyi időt és energiát áldozni egy szinte idegen asszonyra, a válasza ez:- Intézetben nevelkedtem, s ott megtanítottak, hogy mindent, ami az enyém, meg kell osztanom. Aid. szeretetet ad, az szeretetet is fog visszakapni. Ne kém nem okoz nehézséget adni, s az étet mindig visszagazolja azt, hogy aki ad, az kap is. Élete utolsó hónapjaiban nem véletlen, hogy Valériáról azt mondta a kórházban Erzsiké néni: ha a lánya lettem volna, sem adhattam volna neki több szeretetet. Ez a ragaszkodás a halála előtt is megnyilvánult. A kórházban azt mondta: „fiacskám, nagyon sokáig elnézném a kék szemeidet, de most már engedj el”. Nem sokkal ezután meg is halt. Csak hálával és köszönettel tudok visszaemlékezni azokra az emberekre, akik mellettem voltak és segítettek nekem, hogy minél több időt Erzsiké nénivel tudjak tölteni, s a kórház érsebészeti osztályának dolgozóira, akik szinte mint kolléganőt fogadtak el - az is vagyok, hiszen az első végzettségem ápolónő -, s hagyták, hogy éjjel-nappal odabent tegyek. Valéria nem nosztalgiázik, nem sír, és nem akar mítoszt teremteni Ettréné életéből. Tudomásul vette, hogy az életben vannak visszafordíthatatlan dolgok. S nem csupán szépségekből, hanem sok-sok megpróbáltatásból is áll. Ahogy ezt Valériával is megtanította az étet. De ez már egy másik történet... ___________szurow rita
