Heves Megyei Hírlap, 2004. június (15. évfolyam, 126-151. szám)
2004-06-21 / 143. szám
M 0 Z A I Országszerte a holocaust borzalmaira emlékeznek Mirtuszkoszorú helyett Dávid-csillag jutott az akkor 20 éves Lillynek. Nászút helyett a tömeggyilkosságok helyszínére, a lágerbe utazott Túlélte. Sorstársaival ellentétben tudta: erről beszélni kell Más eszköze nem lévén, szemével fényképezte végig a rázúdult borzalmakat Egyetlen cél vezette: túlélni bármi áron, hogy később a világ tudtára adhassa, 6 millió zsidó vére szárad a náci gyilkosok kezén. Kertész Lilly az egri holocaustmegemlékezésekre érkezett Izraelből szülővárosába, Egerbe. A 80 éves asszony meghazudtolja korát. Szeme csillog, a mozgása fürge. Habár férjét egy hónapja temette el, csak lelkében gyászol. Tudja, sok még a teendője: beszélnie kell az utókornak a gyilkosokról, akik tőle fiatalságát, több millió zsidótól pedig az életet vették el — Nekem a világon hosszú ideig egyetlen sírhelyem volt, amelyet látogathattam: Egerben, az izraelita temetőben — pöigeti vissza az idő fonalát Kertész Lilly. - Szüleim, testvéreim a lágerekben pusztultak Hosszú időn át, ha Egerbe érkeztem, beszálltam egy taxiba, kivitettem magam a temetőbe és onnan vissza az állomásra. Nem voltam képes bemenni a városba. Sirattam a gyönyörű zsinagógánkat, a házunkat, az egri zsidóság múltját Ma már nincsenek könnyeim. Megbékéltem a sorssal és elfogadtam, az én hivatásom az, hogy beszéljek beszéljek mint egy nagymama, akinek rengeteg mondanivalója van az unokáknak Nem porolok a múlttal, nem minősítek senkit Mindenkinek lehet véleménye azok után, hogy meghallgatja előadásaimat, vagy elolvassa a könyvemet. Kertész Lilly 365 oldalas könyvben, a Mindent felfaltak a lángok című kötetében állít emléket az egri zsidóságnak. Annak a több ezer egykori egrinek, akik a koncentrációs táborokban pusztultak el Hatvan év távlatából is csodálatos a több nyelvet beszélő, művelt világpolgár tisztánlátása, emlékezőtehetsége. Az írónő ennek miértjére választ is ad.-Úgy látom magpan előtt a 60 évvel ezelőtt történteket, mintha egy órája élük volna át a borzalmakat — meséli. — Filmszerűen peregnek előttem a képek. Már az internálásunkkor is igyekeztem mindent pontosan megfigyelni. Tudtam, ha túMl- jük, erről beszélni kel Aztán döbbenten tapasztaltam, sok-sok év múltán is hallgattak azok, akik visszajöttek. Még ma is sokszor találkozom azzal a reakcióval, hogy nem nézni meg a koncentrációs táborról készük filmeket, nem olvasni a zsidóság üldöztetéséről szóló könyveket Holott ez is olyan, mint egy gennyező seb. Ha nem távolítjuk el—értsd: nem beszélünk róla -, bizony még nagyobb bajt okozhat. Emlékezni kel azokra, akik jeltelen sírokban nyugszanak akiknek nem adatott meg az emberhez méltó élet és halál Sokáig gondolkodtam azon, vajon miért pont én éltem túl a koncentrációs tábort a családunkból Talán a Sorsnak célja volt velem. Talán nekem is azok közé kell tartoznom, akik tudatosítják a világban, a holocaust nem amolyan amerikai-zsidó kitaláció volt, ahogy egy időben hitték, hanem nagyon is szörnyű valóság. A kezdet Kertész Lilly 20. születésnapját ünnepelte nagyszüleinél Rimaszombaton, amikor először hallhatta közelről a német csizmák dobogását. Két hét választotta még el az esküvőjétől, amelyet április 4-re terveztek. Az a két hét azonban megfordította a fiatal lány jövőjét.- A németek március 20-án értek Rimaszombatra - emlékezik vissza. - Másnap elbúcsúztam a vőlegényemtől Azt mondta, a németek csak átvonulnak az országon, s hamarosan olyan lesz, mintha soha itt sem lettek volna. Én hittem neki, de ő tudta, hogy nem mond igazat. Amikor elment, azt mondta: Isten veled! Ilyet pedig csak akkor mondunk, ha tudjuk, a búcsú talán végleges. Ma már azt is tudom, nem volt az véletlen, hogy nem a szám csókolta meg, hanem a kezem. Sarkon fordult és elment. Integetni akartam, de a kezemet mintha ólomnehezék húzta volna le. Amikor emeltem, már nem láttam sehol. Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy az alatt a pár másodperc alatt nem győztem le félelmeimet. A vőlegényem soha többet nem láttam. Másnap hamis papírokkal tértem haza szüléimhez Egerbe. A nagybátyám, aki a hamis okmányokat szerezte nekem, hazáig kísért. Láttam, amint a zsidókat leszállítják a vonatról, s égett az arcom a szégyentől mert tudtam, az én helyem is időztük lenne. Hamarosan mindenhol azt lehetett olvasni, április 5-től kötelező a Dávid-csillag viselete. Nekem, mint mondottam, április 4- én lett volna az esküvőm. Nos, mirtuszkoszorú és fátyol helyett a húgommal mi Dávid-csillagot ■ Utolsó pillantás a szeretett tájra a haláltáborba vivő vagon ablakából zsúfolódtunk össze egyetlen vagonban, ahol a fiatcdok mint én is, csak állni tudtunk Az első verést akkor kaptam, amikor a vagonból egy idős embernek próbáltam segíteni leszálláskor. De csak az első verés fájt. A többit megszokja az ember. Ahogy a vetkőztetést is. Ma már filmekben is látni lehet, hogy rendfutás, mind egy pszichológiailag jól kitalált kínzás része volt. A rettegésbe, a félelembe érkeztünk, s aztán ez életünk részévé is vált. Auschwitzban még anyámmal és a húgommal együtt lehettem. Ők ketten sokáig megúszták dr. Mengele szelektálását. A 16-40 év közötti, jó erőben lévő, munkaképes korú nők Zsidó fiúk az 194űes években - sorsukra várva. (A felvételek a Megyei Művelődési Központ kiállítási anyagából valók) varrtunk. Bár csak ötödikétől volt kötelező viselni, mi negyedikén este mégis felvarrtuk és kisétáltunk az utcára, bizonyítani azt, ez nem szégyen. Április 15-én aztán következett a gettóépítés. A mi házunkat is kijelölték, így szerencsénkre nem mi költöztünk, hanem hozzánk költözött két család. A fiatal munkaképes korú embereknek hamar jött a parancs, Kerecsendre kell mennünk, s az ottani téglagyár köré egy falat kell építenünk. Akkor még nem tudtuk, ez lesz majd az utolsó Heves megyei táborunk, ahonnan elindulunk Auschwitz felé. (Az írónő ezzel kapcsolatos visszaemlékezését saját szavaival adjuk közre.)- Ezekben az időkben sem kaptak híreket arról mi vár a zsidó lakosokra? — Óh, dehogy! Ha mondogattak is rémhíreket, mi nem hittük el Mi parancsra éltünk, ha kérdeztünk, a válasz verés vol. Makiáron vagoní- roztak be bennünket, pontosan 3,5 napig tartott az út a marhavagonban Auschwitzig. Kilencvenhaton szeres időközönként meztelenre vetkőztettek bennünket, s így, ilyen kiszolgáltatott állapotban kellett futnunk a nácik előtt. Mint később rájöttem, ennek is megvolt az oka. A németek így pillanatok alatt rájöhettek arm, ki az, aki terhes lett, vagy túlzottan lesoványodott, s annak elkerülhetetlenné vált a gázkamra A haláltábor- Auschwitzban nem lehetett nem észrevenni a gázkamrák füstjét...- Volt, aki megkérdezte, mi az a kémény, ami füstöt fúj és pernyét hány? Egyszer valaki azt válaszolta rá: „ott égetik az anyád Persze, mi nem hittük el. Azt gondoltuk, ez is a kínzás része. Találgattuk tovább, mi is lehet, aztán valahogy megállapodtunk abban, hogy bizonyára a kenyérgyár vagy rosszabb esetben egy vegyi üzem. A levegő örökké tele vol pernyével és minden olyan zsíros vol. De nem hittük, hogy valóban anyáinkat, apáinkat égetik ott. A német nagyon okos ember vol. A tenort magas fokra fejlesztette. Az ordítás, a kutyák, az örökös egy ideig életben maradhattak. A mustra része volt, hogy aki jobbra került, az túlélt egy ideig. Akü balra küldtek, az a gázkamrába ment A húgom fejlettebb volt a koránál, anyám viszont fiatalabbnak látszott. így egy ideig ők is a jobb olREPRODUKCIÓ: PILISY ELEMÉR dalra kerültek, ami a túlélést jelentette. Ahogy telt az idő, anyámon meglátszottak az évek, a húgom pedig lefogyott. Nem maradt tovább esélyük a túlélésre. Apámat a megérkezésünk után láttam utoljára. 0 egy nagyon precíz, a külsejére sokat adó ember volt. Amikor leszálltunk a vonatról, észrevettem, hogy a borotvája nálam marad. Kiugrottam a sorból és odafutottam hozzá. Apám története is érdekes. Ő, aki első világháborús katona vol, s a kitüntetésé mindig is büszkén viselte, azt mondta nekünk, nem bánthatják a háborús veterán családját. Aztán láttam az arcán a megsemmisülést, amikor tudatosult benne, ez itt már semmi ellen nem véd Utolsó emlékem róla, hogy amikor szétválasztottak bennünket, odaszólt anyámnak: „Állj középre és fogd meg a lányok kézé”. Akkor láttam utoljára. A túlélés- A háború alatt engem a munkaképes korú lányokkal Brémába vittek. A kegyetlenül hideg 1944- 45-ös télben mi voltunk a romeltakarító brigád. Lassan Bréma minden kövét megismertük. Alsónemű nélkül szinte egy szál ruhában dolgoztunk. Persze, ennek is meglett később a böjtje. Amikor a felszabadító csapatok közeledtek, bennünket egyre beljebb és beljebb tereltek. Szinte menekülünk a felszabadítók elől így esett, hogy mi szinte „szöktünk” fogva tartóinkkal a britek elől- Természetesen azóta járt Németországban, könyve is jelent A GYÜJTÖTÁBORBAN meg németül. Milyen érzésekkel tért vissza egykori fogva tartóihoz?- Nem lehet egy életen keresztül sírni. Tavaly 180 gyerekkel végigjártam a haláltáborokat. Láttam, hogy a gyerekek lesik a reakcióimat. Amikor nem láttak könnyet, megható- dást, rákérdeztek. Én erre azt feleltem: tudjátok gyerekek, nekem a kémények egyé jelentenek a zsidó nép túlélésével Mert azokat a kéménye ké azért építették, hogy bennünket elpusztítsanak. Ám a kémények már romosak. De a zsidó nép él Izraelben és gyarapszik. A kéményt győzte le az idő, nem minket. Egyébként az is érdekes volt; ahogy a németek fogadták előadásaimat. Ha Izraelben beszélünk a holocaustról, könnyen azt mondják: „már megint?”, Németországban viszont az év legjobb könyve lett. Számomra az a legnagyobb elismerés, ha az emberek életfelfogása változik meg az előadásaimtól, az írásaimtól. Túlélni és beszélni- Ezek szerint megbocsátott családja gyilkosainak...- Az a különbség a keresztény és a zsidó ember között, hogy az utóbbi megbocsát. Nekünk 2000 év óta nem bocsátotta meg a keresztény közösség a Krisztus-gyilkosságot Mi ké generáció múltán megbocsátunk. A bűnök nem öröklődhetnek. Tudja, Izrael egy nagy politikusa, Goída Meir azt mondta: nem azért haragszom rátok, mert öltek a fiainkat, hanem mert megtanítottátok ölni a fiainkat! S ezt csak az érzi át igazán, aki tudja, a zsidó ember mindig irtózott a gyilkosságoktól, s most megtanult ölni a zsidó állam létéért.- Végül is mikor hagyta el az országot?- 1956-ban még mentőt vezettem. A forradalom után adtam be a kivándorlási kérelmem, hogy az akkor négyéves gyermekemmel Izraelbe mehessek. Sokáig nem értettem az ott élők reakcióit Vol arm is példa, hogy előadást tartottam a gyerekeknek a holocaustról Erre azt kaptam vissza: ti ott Európában gyáva zsidók voltatok, hogy ezt tehették ve letek. Hazamentem és sírtam. Aztán megértettem: azért jöttem Izraelbe, hogy a gyerekem egy számunkm szabad országban nőjön fél és ne legyen olyan gyáva zsidó, aki kiszolgáltatottan tűri a sorsát A mai izraeli gyerek számára már érthetetlen az a kiszolgáltatottság, amely az európai zsidóság pusztulásához vezetett.- Az áldozat, a hatmillió ember halála, azt mondja, nem vol hiábavaló?- Azt mondom, hatmillió zsidó vére kellett ahhoz, hogy létrejöjjön Izrael s rájuk emlékezni kötelessége minden nemzedéknek. SZUROMI RITA (Részlet Kertész Lilly visszaemlékezéséből) 1944. június 1-jén az egri gettóból munkaképesekből álló csoportban a kerecsendi téglagyárba vittek 3 napos munkára, ahol téglákból az egész gyár köré falat építtettek velünk. Gyalog érkeztünk és a nem embernek járó körülmények és bánásmód mellett 3 napi kemény munka után gyalogosan tértünk vissza Egerbe. A gettó lakóit kenyérsütés és csomagolás közben találtuk. „Felszámolják a gettót, Kerecsendre, gyűjtőtáborba visznek mindannyiunkat,, - fogadtak minket... Ez volt tehát a munkánk célja! Mi építettük meg a börtönünk falait Kerecsenden... Füstbe szállt a pihenés, aminek reménye útban vissza erőt adott a gyalogláshoz... Mi is nekiláttunk csomagolni. — Június 6-ára keddre virradó éjszaka megérkeztünk újra Kerecsendre. A csomagok és az öregek szekereken, mi fiatalok, ismét gyalog. Szakadó eső és csattogó villámok kísérték utunkat a városon keresztül, majd az országúton, de legalább az ég siratott bennünket. Nap mint nap érkeztek sárga csillagos csoportok a környékből. Egész Heves megye zsidóságát összegyűjtötték a kerecsendi téglagyárban. A nagy, üres terület teljesen megtelt, alig fértünk el egymástól. 8-án, csütörtökön bejelentették, hogy másnap „átmegyünk,, Makiárra, ahonnan vasúttal visznek tovább. Annyit csomagoljunk, amennyit kézben elbírunk, mert gyalog megyünk: a gyerekek is, az öregek is. Mit vigyünk, mi a legnélkülözhetetlenebb? Matrac, ágynemű szóba sem jöhettek, esetleg egy pokróc. A legfontosabb az élelem, fehérnemű, némi jó ruhanemű. A kabátot legegyszerűbb volt magunkon vinni, annak ellenére, hogy az eső után meleg, nyárias napok következtek. ____________■ T úlélni a gonoszt
