Heves Megyei Hírlap, 2004. június (15. évfolyam, 126-151. szám)

2004-06-19 / 142. szám

6. OLDAL H O R I Z O N T 2004. Június 19., szombat Az időmúlás is hoz örömöket Kötelesség és szakmai kihívás Egy altalános iskolai tanár számára az egyik legnagyobb öröm, ha tudja, hogy tanítványai magabiztos tudással és meg­alapozott ismeretekkel folytathatják tanulmányaikat Mindig fontosnak tartottam, hogy tudásom legjavát nyújtsam a tanítá­si órákon. A visszajelzések azt mutatják, mindez nem volt hi­ába, hiszen a legtöbb gyerek helyt tudott állni más intézmé­nyekben is - mondta Forgóné Dobi Klára, a Nagyfügedi Álta­lános Iskola tanára, aki kiemelkedő pedagógusi tevékenysé­géért nemrégiben a Gyermekekért Emlékérem csillebérci mozgalom kitüntetését vehette át Mesterházy Attilától, a Gyer­mek-, Ifjúsági és Sportminisztérium politikai államtitkárától. Az elismerést a Magyar Úttörőszövetség ügyvivői testületének döntése alapján kapta meg a tanárnő.- Azt, hogy az alapozás évei mennyire jelentősek, az is igazolja, hogy a tanítványaim közül ma már sokan magas beosztásban dolgoznak. Hiszem, hogy az isko­lában megteremtett gondos kör­nyezet is hozzájárult a sikereikhez- fejtegette Forgóné Dobi Klára, aki 1977-86. között a Nagy fügedi Álta­lános Iskola igazgatója, majd öt évig igazgatóhelyettese is volt. A matematika-fizika szakos tanárnő 1968-ban Egerben diplo­mázott. A képesítés megszerzése után szülőfalujában, Tarnazsa- dányban tanított, s 1971 óta dol­gozik Nagyfügeden.- A családunkban nem voltak hagyományai a pedagógusi pályá­nak. Eredetileg vegyész szerettem volna lenni, ám a szüleim féltettek, és nem engedték, hogy Veszprém­be menjek tanulni. Mivel nagyon szerettem a reál tárgyakat, és azo­kat a tanárképző főiskolán is lehe­tett tanulni, így e szakokat válasz­tottam. Több mint harminc év táv­latából visszagondolva egyáltalán nem bántam meg a döntésemet, hiszen azt tanulhattam és tanítha­tom, amit szeretek. A gyerekektől kapott kedvességgel pedig teljessé vált az életem - tette hozzá a tanár­nő. - Számomra a tanítványaim mindig első helyen szerepetek, ha valami problémájuk volt, igyekez­Forgóné Dobi Klára fotó: juhász m. tem segíteni, és egy kicsit közelebb férkőzni a szívükhöz. Ilyenkor egy őszintén mosolygó tekintet néha többet ér egy jó jegy megadásánál. Az osztályozás örök dilemma egy pedagógus számára. Ha rossz je­gyet kell adnom egy-egy feleletre vagy dolgozatra, még most is na­pokig bánt a lelkiismeret, őrlődöm, hiszen nem az a célom, hogy bár­kinek is fájdalmat okozzak. Valamikor természetes volt, ma már kuriózumnak számít^ ha vala­ki úttörő. A Nagyfügedi Általános Iskolában egy kicsit másként, egy kicsit megújítva, de megőrizték a régi hagyományokat. Forgóné Dobi Klára patronáló tanárként évek óta tevékenyen részt vesz az úttörők ál­tal rendezett programokon, támo­gatva ezzel a szervezetet, és termé­szetesen mindezzel sok örömet okoz a gyerekeknek is. A kitüntetés meglepetésként érte a tanárnőt, aki csak véletlenül, az interneten az if­júsági szervezet honlapját olvasgat­va értesült az örömhírről.- Ma is szívesen lapozgatom az egykori csapatnaplókat, amik a táborozásokkor készültek. Ilyen­kor mindig eszembe jut, hogy el­járt felettünk az idő, megöreged­tünk, megsárgultunk ugyanúgy, ahogy a könyvlapok. Ám az idő múlásának is van­nak örömei: a tanárnő szabadide­jének nagy részét szívesen tölti a másfél éves unokájával aki élete értelme, kárpótolja minden csaló­dásért, fájdalomért. Klárika néni szavai szerint évek­kel ezelőtt teljesen „elcsavarta a fe­jét" a számítógépes őrület. Nemcsak folyamatosan tanulja, hanem tanít­ja is a komputer ismeretének csín- ját-bínját. A tanítványai mellett tan­folyamokat szervez a helybeli fiata­loknak és nyugdíjasoknak, sőt né­hány kollégáját is sikerült „megfer­tőznie” a számítógép szeretetével.- Kevés az az idő, amikor pi­henhetek. Néha, főleg a tanév vé­gén, érzem, hogy elfáradok. En­nek ellenére soha nem gondoltam arra, Iwgy másik pályát válasszak. Úgy érzem, minden élmény, ami emlékeimben él, azt igazolja, hogy érdemes volt végigcsinálnom. A mi generációnk ereiben még a régi pedagógusi vér folyik, egyszerűen nem tudunk lazítani, pedig vala­mikor le kell zárni az életemnek ezt a szakaszát is, és át kell adni a helyemet a fiataloknak - sóhajtott nagyot a tanárnő, aki néha már a nyugdíjba vonulás gondolatával is foglalkozik. JUHÁSZ MARIANNA A gyöngyösi József Attila Szakközépiskola, Szakiskola és Kollégium nevelőtestületének ja­vaslatára Arany Katedra Emlékplakett kitünte­tésre terjesztették fel Hegyi Józsefné kollégiumi nevelőtanárt A harminchat éven át nagy-nagy szorgalommal végzett, kiváló szakmai tevé­kenységért járó elismerést Magyar Bálint okta­tási miniszter megbízásából a pedagógusnap alkalmából vehette át a tanárnő a munkahelye­ként szolgáló intézmény vezetőjétől Hegyi Józsefné 1968-ban szerzett diplomát a debrece­ni Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar-történe­lem szakán. Tanulmányai befejezése után szeretett volna a mátraaljai városban elhelyezkedni, ám ép­pen akkor nem volt a végzettségének megfelelő állás Gyöngyösön. így került a dunántúli hőgyészi nevelőotthonba, ahol 16 évet töltött el. A szaktanári teendők mellett boldogan vállalta a nevelői feladato­kat is, hiszen az '56 után szülők nélkül maradt gyerekek sérült lelki­világával való foglalkozást, életük megszervezését nemcsak szakmai kihívásnak, hanem kötelességének is érezte. Türelme, megértése, gyer­mekszeretete és a tapasztalatok egy életre elkötelezték az állami gondo­zottak, a nehezen nevelhető tanu­lók segítése mellett.- Sajnáltam otthagyni a hőgyészi iskolát. Egyrészt azért, mert ideális környezetet biztosított a gyerekek nevelésére, s a vezetőség bízott a munkámban, mindazt megvalósít­hattam, amit elképzeltem. Más­részt mindig nagyon megszerettem a csoportomat, és nehéz volt az elválás - emlékezett vissza Hegyi Józsefné, aki 1983-ban, édesanyja halála után ismét visszatért Gyöngyösre. A József Attila Szakmunkás- képző Iskola újonnan megnyitott kollégiumában folytatta munkáját.- Nevelőtanárként egyszerre vagyok apja és anyja is a gyerekeknek. A bizalmuk elnyerése nagyon sok türelmet, erőt és energiát igényel. Koromtól függetle­nül elfogadnak, és büszke vagyok arra, hogy az itt la­kók minden bújukat, bánatukat megosztják velem. Ha segíteni szeretnék, akkor azt úgy kell tennem, hogy még véletlenül se érezzék: vájkálni akarok a magánéletükben. A gyerekek lelki és családi problé­mái mellett rengeteg mindenre kell még odafigyel­nem. Mindehhez hatalmas akarat és kitartás kell Nem szabad sírni, könnyezni - mondta a tanárnő. - Az Arany Katedra Emlékplakett kitüntetés meglepe­tés volt számomra, hiszen soha nem azért végeztem a munkámat, mert valamilyen elismerést vártam. Természetesen jólesett, hogy a kollégák rám gondol­tak. Nagyon meghatódtam, amikor az iskolai peda­gógusnapi ünnepségen az oktatási miniszter jóvoltá­ból az igazgató úrtól átvehettem a kitüntetést. Ahhoz azonban, hogy a szakmai tevékenység ki- teljesedése mellett lehetőleg semmiben ne szenved­jen hiányt a család sem, természetesen egy megértő és szerető társ is szükséges. Hegyi Józsefné boldogan említette meg szeretteit, férjét, továbbá három gyer­mekét, akik ma már felnőttek. Az ő támogatásuk és segítségük is jelen­tős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy hosszú éveken át aktív része­se lehetett a kollégiumi élet meg­szervezésének, a napi munka fo­lyamatos és magas színvonalú vég­zésének.- A nevelőtanári munkát nagyon kevesen vállalják. Fiatalok szinte alig vannak a szakmában, hiszen a heti harmincórás kollégiumi jelen­lét, az éjszakai ügyelet egyáltalán nem családbarát. Ám aki egyszer megszereti ezt a munkát, és érzi a gyerekektől jövő szeretetet, akkor örömmel teszi a dolgát nap mint nap - tette hozzá a tanárnő. Az igazi nehézséget nem is az időbeosztás jelenti, hanem a kollé­giumban lakó serdülőkorú gyere­kek lelkivilágának megismerése. Ebben a közösség­ben a nevelő nem elég, ha csupán tanár, egy kicsit pszichológusnak is kell lennie. Mindig nyitottnak kell lenni az újra, s legbelül ott kell lennie a vágynak, amely képessé teszi az embert a megújulásra. Mint ahogy a tanárnő elmondta, ez azért nagyon fontos, mert az évtizedek során nagyon sokat változtak a gyerekek, az igényeik is teljesen mások lettek. Hegyi Józsefné csendesen, szerényen végzi mindennapi feladatait, ügyelve arra, hogy a gondjaira bízott fiata­lok a kollégiumból kikerülve is megtalálják helyüket az életben, és aktív, hasznos tagjai legyenek a társa­dalomnak. J. M. A palóc lányok kenderbe heveredtek A Keresztelő Szent János tiszteletére gyújtott tüzeket sok száz éve hozzák kapcsolatba a nyá­ri napfordulóval. A keresztény világban a napforduló körül elhelyezett János-ünnep az V. szá­zadban vált általánossá. Robin, a „főmanó” egy 1639-es ábrázoláson A nyárközép napja, a nyári nap­forduló június 21-én lesz. A nap az égi egyenlítőtől való legna­gyobb távolságát éri el ekkor: az év leghosszabb napjának és leg­rövidebb éjének ünnepe ez. A Nap 21-én egészen északkeleten kel és északnyugaton bukik a lá­tóhatár alá, mely fölött délben - Budapestről nézve - 66 fok maga­san áll, a fordulót követően pedig mind alacsonyabban és alacso­nyabban delel. János vagy Iván? Röviden: mindegy, hiszen a kettő ugyanaz. A Jézust kereszte­lő Szent János napja június 24-én van, amit nálunk a naptárak több­sége lván-napként tüntet fel. Az Iván a János név szlávos formája, amely Magyarországon makacsul fenntartotta magát a napforduló­hoz kapcsolódó varázslatos éj ün­nepének elnevezésében. Sok nép­rajztudós vallja, hogy a Szent Iván-éji szokások délszláv hatásra, még valamikor a vándorlások ide­jén (mások szerint később, a bi­zánci korban) kerültek a magya­rokhoz, miközben a pogány, töb­bek által tűzimádónak tartott ős­magyarságnak is valószínűleg megvoltak a maga nyári tűzgyújtó ünnepei. Habár mi továbbra is Szent Ivánról beszélünk, érdekes meg­említeni, hogy a szlávok viszont már a János névformát használ­ják. Vannak kutatók, akik Szent János Jézusra utaló mondását - „Neki növekednie, nekem pedig kisebbednem kell” - egyaránt vo­natkoztatják a nyári napforduló utáni csökkenő, valamint a téli napforduló után növekedő fényre. A pogány napkultuszok, a termé­szettel mitikus összhangban élő, a csillagászati jelenségeket jól is­merő, s azoknak nagy fontosságot tulajdonító ember szokásai és egy keresztény szent tisztelete kap­csolódik tehát össze ebben a nyár közepi ünnepben is, melyhez szá­mos rítus, hiedelem és népszokás fűződik szerte a világon. A „közép” fája Az európai erdők királya, a bükkfélék családjába tartozó tölgy királyi házak jelképe volt valami­kor, még korábban pedig az ég- és viharistenek, az égi királyok (a sé­mi Él, a görög Zeusz, a latin Jupi­ter, a germán Thor, a keüa Taranis) szent fája. A kelták ősi hite szerint egyúttal az évet felező „tölgyfa hónap”, vagyis a közép fája is: ekkorra esik a nyári nap­forduló. Ókori források úgy számolnak be a kelta druidák tölggyel kap­csolatos rítusairól, hogy a napfor­dulók idejének legfontosabb ten­nivalójaként a tölgyön élősködő fagyöngy sarlós aratását jelölik meg. (A tölgy indoeurópai nevei a dru, derű, daru szóalakok valame­lyikére mennek vissza, ami ke­ményre, fára utal, a druid elneve­zés pedig tölgyembert, a tölgy tu­dóját jelenti.) Ez a cselekmény ál­lítólag a fél év fagyöngyben meg­testesült égi királya, az erősödő vagy gyengülő napisten uralmá­nak kezdetét és végét jelképezte. Talán ez az eredete annak az Észák-Európában sokáig fennma­radt gyakorlatnak, hogy a Szent Iván-éji máglyákat kizárólag tölgyfából rakták. Tűzzel és füsttel A keresztény egyház sokáig po­gány hiedelemnek bélyegezte a nyári napfordulóhoz kapcsolódó tűzgyújtást, de a XV. század vé­gén Temesvári Pelbárt már egyhá­zi szokásként említí. Mivel a téli napfordulótól kezd­ve az égen egyre magasabbra há­gó Nap ekkor éri el pályája csú­csát, s a felezőpont elhagyása után a hanyatlás féléves periódu­sa következik, valószínűsíthető, hogy az emberek egykor a gyen­gülő Napot akarták támogatni a sötétséggel vívott harcában az ilyenkor rakott tüzek fényével. Bőd Péter református lelkész (1712-1769) leírja, hogy a gyere­kek csontot, szemetet égetnek, hogy minél nagyobb füst kelet­kezzék, hogy a föld termésének megáldása végett égő üszkökkel kerülik a határt, és annak jelképé­re, hogy „minden dolgok változ­nak”, kereket forgatnak. A forrá­sok, kutak környékén való nyári tűzgyújtás pogány kori motiváci­ója volt a nagy meleg elől vízközeibe húzódó, s a vizekbe mérget hullató sárkányok büdös füsttel történő elűzése. A szlávok ilyenkor a tűz mellett fehér tyúkot, fekete kakast áldoztak, énekeltek és táncoltak, majd a tűz kialvása után meztelenül ugráltak a vízbe. A sötétben lubickolva aztán sok huncutság megtörtént, amint azt Tarkovszkij filmje, az Andrej Rubljov is megörökítette. Svédor­szágban kilencféle fával kellett táplálni a tüzet, s az ilyenkor meg­nyíló helyek mélyéből előözönlő manók hatalmát mérges gombák füstjével törték meg. Varázslat és jövendölés Bár a ciklikus ünnepsorozatok közé sorolható Szent Iván-ünnep gyakorta nem korlátozódik egyet­len napra, illetve annak előestéjé­re, s a hozzá fűződő tevékenysé­gek régente akár két hétig is elhú­zódhattak, az igazán varázslatos időpont mégiscsak a Szent Iván- éj. A tűz jelképezte megtisztulás­hoz, gyógyításhoz, egészséghez, szerelemhez, termékenységhez kapcsolódó mágiák Európa-szerte továbbélnek. Amikor a cseh fiatalok a tűz fe­lett koszorút dobnak párjuknak, aztán kézen fogva háromszor ma­guk is átugorják a parazsat, szá­mukra azt jelenti, hogy hamaro­san összeházasodnak. A palóc lá­nyok a tűz elhamvadása után egyenként hemperedtek a kender­be, mert úgy tartották, aki után újra feláll a letiport kender, az egy éven belül férjhez megy. Magyar- ország egyes vidékein az ifjú há­zasok 13 szem parazsat szórtak egy fazékba, amit a fiatalasszony magasba dobott. Ha egyetlen szem sem hullott ki belőle, boldog családi életre számíthattak. A me­zei virágból, füvekből font koszo­rút ilyenkor kellett a ház elé akasztani, hogy védjen a tűzvész ellen. Karcag környékén úgy hit­ték, a Szent Iván-nap előtt fel­hangzó kakukkszó olcsó, a későb­bi drága gabonát jövendöl. A néphit szerint a szent ünne­pének előestéjén virágzik a páf­rány, s aranyosan fénylő virága csupán néhány pillanatig él. Aki megtalálja, érteni fogja az álla­tok, növények beszédét, megleli a földbe rejtett kincset. A Somló vi­dékén élők szerint a páfrány rit­ka virágának köszönhetik tudá­sukat és hatalmukat a boszorká­nyok is. (Magát az ünnepet ettől függetlenül is fontos dátumként említik a XVIII. századi boszor­kányperek.) Egyébként úgy a páfrány virágát, mint magját egész Európában remek láthatat­lanná tevő szerként tartották szá­mon. Shakespeare a TV. Henrik­ben írja: „páfránymag balzsa­munk van, s láthatatlanul járunk-kelünk". Persze az ilyen hatásos csodaszert nem könnyű megszerezni, sőt már-már lehe­tetlen, hiszen a virágzás pillana­tában keletkező mágikus fuvallat mély álmot bocsát az emberre, s ha mégis ébren marad, az ördög (esetleg gyors röptű madár képé­ben) ragadja el előle az áhított vi­rágot. Szent Iván éneke A XVI. század óta ismert a mondás: hosszú, mint a szent- iváni ének. Azt viszont mindmáig nem tudjuk pontosan, hogy mit neveztek szentiváni éneknek. Heltai Gáspár 1570-ben tett emlí­tése szerint: „Hallottam, hogy igen hosszú a Szent Iván éneke, hogy az ördög megkezdvén, el nem végezhette, hanem megful- ladott rajta”. Elterjedt volt a nézet is, hogy a mondás egy remetére utal, aki is­tenes énekeit vég nélkül zenge- dezte. Őt megpróbálták azonosí­tani Rilai Szent Iván bolgár szenttel, akinek testét és ereklyé­it 1183 után///. Béla Esztergomba küldte, s talán innen a magyaror­szági kapcsolat. Vannak, akik a leghíresebb (és valóban megle­hetősen hosszadalmas) Szent Já­nos himnuszra, az Ut queant laxis kezdetűre vonatkoztatják a mondást. A XIX. századtól mind elterjedtebb azonban az a felfo­gás, hogy a tűznél nem egyházi, sokkal inkább szerelemvarázsló, párosító dalokat, többrészes rí- tusének-sorozatot énekeltek, ami a Nyitra környéki magyarok kö­zött volt sokáig ismeretes, s a pünkösdölőhöz hasonlóan gaz­dag mitikus motívumkinccsel rendelkezik. JÓNÁS ÁGI

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom