Heves Megyei Hírlap, 2004. március (15. évfolyam, 51-76. szám)
2004-03-27 / 73. szám
10. OLDAL 2004. Március 27., szombat M 0 Z A I K Majd' ezer éve „reped a csőnaci” Európában századokon át a férfi szimbóluma volt, a családfőé, aki az erőt, hatalmat, presztízst, befolyást és fensőbbséget képviselte. Mindez már a múlté: a nadrág uniszex viseletté vált, miként az volt az ókori Keleten is, ahonnan ismereteink szerint származik. A perzsák, médek, szkíták vagy más ősi, harcos-lovas nép nyeregben töltött életformája alakíthatta ki ezt a praktikus viseletét, ami korántsem a férfiak privilégiuma volt. Vélhetően tőlük, pontosabban talán a szkítáktól vették át a kelták és a germánok, akik viszont Róma kifinomult népét borzasztották el e barbár ruhadarabbal. A keltáknál térdig ért és feszesen simult a combra, míg a germánok nadrágja hosszú és laza vonalú volt. Az észak felé terjeszkedő birodalom katonái révén aztán ez a divat is beszivárgott Rómába, és ezzel úgymond a civilizált világ elfogadott öltözékévé avanzsált. Hiba volna azt feltételezni, hogy a férfidivatot egyedül a célszerűség alakította. A nadrág - mely első pillantásra egyszerű és nem túl fantáziadús ruhadarabnak tűnhet - az idők folyamán változatosnál változatosabb alakzatokat öltött. „Kupakosan” Az 1100-as évek legalább térdig érő köntösei jótékonyan takarták azt a részt, ahol a színes harisnyákat kötővel applikálták a jóval igénytelenebb, vászon bugyogórészhez. Ezt a kétrészes nadrágot ismét egyré- szes váltotta fel, mikor a leszűkült felsőruha szinte a csípőig megrövidült. Az új divat teljes hosszában kényelmetlenül, feszengetőn szűk volt, s ez adott alkalmat a nadrágviselet egyik legbizarrabb kiegészítő kellékének megjelenéséhez. A szép, régi magyar szóval leppen- tyűnek nevezett szeméremkupak az egyébként meglehetősen egyszerű szabású férfiúi viselet legszembetűnőbb része lett, amit viselője nem győzött virgonc fantáziával agyondíszíteni. A ruházattól eltérő színű anyagból készült, drágakövekkel, zsinórozással vagy akár filigránnal is ékítették, sőt zsebnek (!) használva mindenféle kacatot tartottak benne. (Bármily meglepő, nem ez volt az egyetlen alkalom a nadrág történetében, amikor funkciójától merőben idegen holmit rejtegetett - de erre hamarosan visszatérünk.) Ez a viselet nem kevés hátránnyal járt. Arról nem is szólva, hogy nem minden divatfi dicsekedhetett mutogatni való láb- és fenékformával, szorossága erősen hátráltatta a mozgást. Nem véletlen, hogy később ki-ki céljainak megfelelővé alakította - a katonáknak köszönhetően például térdig rövidült, a lábszárat pedig kötött harisnya fedte: ez már a 15. század bevett viselete. „A pokol ablakai” Szintén a mozgás szabadságát szolgálta eredetileg az anyag beha- sogatása, ami azonban - a hasítékok hihetetlen elburjánzásával és virító színű kelmékkel való kibélelésével - hamarosan az egész öltözetre átterjedt, öncélú díszítőelemmé vált. A16. századi zsoldosok eredeti-ma úgy mondanánk: extravagáns - figurák lehettek. Hivalkodóan éltek, hivalkodóan öltöztek, és feltalálták a plundranadrágot. Ezzel kapcsolatban Frankfurt érseke olyan bájosan együgyű kifakadásra ragadtatta magát, amit érdemes felidézni. ,A fiatal férfiak - prédikálta a szószékről - nadrágjukat oly nagym csináltatják, s oly sok lyukat vágatnak belé, melyek mind a pokol ablakai, mert az ördög bévül ül a nadrágban, s onnan tekinget kifelé az ostoba és ártatlan leányok veszedelmére. ” A reneszánsz szertelenségeit a kor merev spanyol divatja ellensúlyozta. Az udvaroncok a hölgyekhez hasonlatosan szabályos formákat öltöttek magukra: a hengergallérhoz rövid, combközépig érő, gömbölyű lufi-nadrág (németül pumphose, vagyis felpumpált nadrág) társult, valamint selyemharisnya S hogy mitől volt a nadrágnak gömb formája? Attól a töméntelen töheléktől, amivel kibélelték. Erre a célra szinte bármi megfelelt a lószőrtől a különböző háztartási Umlomokig, az ócska lepedőktől a régi ruhákig. Természetesen a csempészek is alaposan kihasználták a tömés adta lehetőséget, és gyakran rejtették a dugárut a kóc vagy az abroszok közé. Műcombtól Levi's-ig Az igazi áttörést a pantalló jelentette, ami a petticoat breeches, vagyis alsószoknya-nadrág (alul nyitott, bő szárú, szalagcsokrokkal díszített kreáció) és a Napkirály szűk selyem térdnadrágja, a culotte rövid tündöklését követte. A sans-culotte- ok, azaz a nagy francia forradalom „nadrág nélküh" hívei öltözködésükkel is hangsúlyozták a korábbi elittől való különbözőségüket. Csőszabású, térdig vagy bokáig érő holmit, vagyis pantallót (francia nevén pantalon-t) viseltek. A plebejus származású holmi viselete néhol még az 1800-as évek elején is forradalmi hitvallásnak számított Az egykori politikai jelkép azonban lassan, de biztosan divat lett. Időnként leszűkült, ezért kedvelték, ha rugalmas, fehér trikóanyagból készült, s a kevésbé mutatós idomokat a boltokban kapható művádlik és -combok pótolták. Forradalmian csak a walesi herceg újította meg, mikor szabója véletlenül élt vasalt nadrágjába, és a herceg nem emelt kifogást a súlyos hiba ellen. Ugyancsak ő volt az, aki - állítólag egy sáros utazása alkalmával - először hajtotta fel nadrágja alját, így született meg az azóta is használt hajtóka. A legújabb kori nadrágtörténetet már nagyrészt a funkció és az alkalom határozza meg. Mindenképp határkőnek számít viszont Levi Strauss „aranyásó- divatja”, a 20. század elejétől töretlenül népszerű farmer. Mikor aztán a század közepén az európai nők is nadrágba bújtak (előbb azonban, 1911-ben csak nadrágszoknyába!), megdőlt a férfivilág e ruhadarabhoz való kizárólagos joga, s ma már nem mindig egyértelmű, hogy ki is hordja a nadrágot. JÓNÁS ÁGI N agyon érdekes képeket és szituációkat vonultat fel mostanában a magyar elit, a dakota indiánok lassan feledésbe merülnek, ám helyettük versenyautók és kéziszerszámok jelennek meg a politika tisztának semmi esetre sem nevezhető egén. Az angolok nem kevés iróniával pezs- gős szocialistának - Champagne socialist (sámpány szósöliszt) - hívják azokat a módosabb üzletembereket, esetleg milliomos tőkéseket, akik a baloldal tájékán tűnnek fel, vállalnak szerepet, avagy csendben támogatják példának okáért a brit Munkáspárt választási kampányát. Tudni kell azonban, hogy a pezsgős szocialista mindig a háttérben marad, és észrevétlenül kortyolgatja az italt elegáns fogadásokon, nem lép a baloldali tömeg elé, nem buzdít lelkesen, nem vezet, nem harcol, mint a filmeken, továbbá, azt hiszem, nem is nagyon agitál. Tradicionálisan nem illik bele ilyesfajta ténykedés a szerepébe, és ezt mindenki tudomásul veszi. Dramaturgia, semmi más. Ahol hagyományok vannak, ott hagyományok vannak, és minden világosabb kicsit, mint minálunk, ahol a történelmi baloldal nevezetű alakulattal nem mindig tudunk mit kezdeni. Nem mintha a jobboldalival tudnánk persze, de kanyarodjunk vissza: milyen ellentmondásos pezsgővel a kézben a kapitalisták ellenőrzéséről beszélni az eredetileg nem tőkésbarát párt vezetőinek, mikor az új baloldal a tőkével való partneri együttműködés fontossága mellett érvel, még akkor, is ha valószínűleg igazuk van. Milyen pikáns képzeteket kelt az a hasonlat a tűzpiros Ferrariről, érteni értem, de mégis: beülni a dúsgazdagok luxusautójába, vagy a gyár Forma-1-es versenykocsijába. Nem is tudom... Habár '97-ben Bernie Ecclestone úr is támogatta a brit baloldal kampányát, csak valahogy nincs előttünk a képsor, De ott szorgoskodik ám a hazai „másik oldal” is. Ezek a képek ugyancsak érdekesek. Ahogy a liberálisból egy pillanat alatt jobboldali konzervatívvá fejlődött párt és annak vezére munkástagozatot alakít, áll Kontur Pál autószerelő mellett, kezében egy villáskulccsal, hát az sem egy tízde- kás nápolyi, ahogy mondani szokás. Persze a szándék világos: szavazatokat szerezni az új közegből, nyitni azok felé, akiket munkásoknak hívtak a régi időkben, ám mára ez a fogalom teljességgel átalafelel. Történtek már kísérletek az imént például felhozott szigetországban is úgynevezett jobboldali szakszervezetek megalakítására, ám ezek a kísérletek kudarccal végződtek. Hogy mindez mit sejtet? Valószínűleg azt, hogy néppárti jelleg ide, szavazatszerzés oda, normális állapotok közepette a tradicionális jellegzetességek mégiscsak megmaradnak. Tehát ha Magyarországon valójában is kialakul a többpártrendszer, az, amelyik szociológiai értelemben lefedi a társadalmat, és ahol ezek a szerveződések az igazi érdekek mentén ténykednek majd, # Sh< Pezsgő, Ferrari, villáskulcs nem csináltak szimbólumot belőle, és ez így kicsit más. Adott egymillió fontot a baloldalnak a vérkapitalista a dohány- reklámok engedékenyebb értelmezésének reményében, s bár az ügylet törvényes volt, a botrány kipattanása után az egész összeget visszafizette a párt. Mert stilárisan problémás volt a történet. kult és más értelmet kapott. A klasszikus gyáripar ideje lejárt, ma már inkább alkalmazottakról, a szolgáltatásban és közszférában ténykedő dolgozókról lehet szó, teszem azt egy ápolónőről, és akkor a kéziszerszám már nemigen stimmel. Mert a szemléltetésre a fecskendő vagy éppen a számítógép sokkal inkább megákkor tényleg világos beszédre lesz majd szükség. Akkor nem lesz elég arról vitatkozni, hogy ki volt kommunista, és ki az, aki bár az volt, most megjavult, és még az sem számít, hogy besúgó volt, nem lesz elég arról sikítani, hogy ki az igazi magyar, mert nyilvánvaló dolgokról nem szól az egészséges ember, hiszen a magyar pártok mind magyar pártok, és a szavazóik is azok, még ha ezt nehéz is ma még felfogni bizonyos köröknek. Nem sok tere lesz a sok hókuszpókusznak, a tűzpiros Ferrarinak, a nevetséges villáskulcs-mutogatásnak, meg az összes átlátszó kommunikációs hantának. Hogy egyik részről a mi pártunk az összes társadalmi csoport érdekeit szolgálja, csak tessék már ránk szavazni mindenkinek, aki magyar, vallásos, vállalkozó, konzervatív, polgári, munkás, paraszt, értelmiségi, tökmindegy, csak szavazzon, másik részről meg példának okáért én olyan különleges miniszterelnök vagyok, aki szinte a pártok felett áll (évek óta nem tudjuk, mi az, hogy nemzeti közép...), és erősen békét akar, szeressük egymást gyerekek, állítsunk közös listát, meg ehhez hasonlók. Hát nem. Egyszer majd tényleg ki kell mondaniuk, hogy kiknek az érdekeit szolgálják. Ha az alsóbb osztályok védelmezői akarnak lenni, akkor óvatosan kell bánni a drága pezsgővel, ha meg a magyar burzsoázia érdekeit védik, akkor a munkástagozat rázós kicsit. De ez az idő még messze van, addig még utazgathatunk kicsit képzeletben a piros Ferrarival, egyik kezünkben pezsgő, a másikban villáskulcs. Viszont momentán a kormányt nem fogja senki. HAVAS ANDRÁS
