Heves Megyei Hírlap, 2004. március (15. évfolyam, 51-76. szám)
2004-03-20 / 67. szám
I 2004. MArcius 20., szombat 7. OLDAL MOZ A I K Az eltűnt Pyrker-felirat nyomában Az érseki levéltáros magányos időutazásai a múltban Aki ide belép, az évszázadokat ugrik vissza a múltba. Kiss Péter több mint egy évtizede részese ennek a sajátos időutazásnak. Az érseki archívum ugyanis - melynek egy személyben értő levéltárosa és alázatos szolgája - köny- nyen rabul ejti az embert, ha csak egy kicsit is vonzódik a kopott kötésű könyvek, s a megsárgult lapok világához. Ebben a jelenlegi, apró szellemi birodalomban már annak a tudata is tiszteletet parancsol, hogy az alapjait közvetlenül a török idők után rakták le akkori elődeink. A hódítók pusztítása pótolhatatlan volt, azóta viszont annyi iratanyagot gyűjtöttek össze itt, hogy csak a már rendezett rész darabjai hétszáz méter hosszan nyúlnának el, ha egymás mellé tennék őket. A nagy becsű kincsek egy részét az egyházi múzeumban láthatják az érdeklődők. Ilyen például a 17. század végéről származó címeres kötet, ami az egykori, kézzel festett nemesi címereket tartalmazza. Ebben van az a püsSokrétű publikációk Amikor ide került, Kiss Péter először a protocoüumot vette a kezébe. Ez a sorozat egészen 1804-ig tartalmazza az egyházmegye vezetőinek, köztük Barkóczy Ferenc, illetve Eszterházy Károly püspök levelezéseit.- Évente hétszáz és ezer között van ezeknek a kézzel írott, latin nyelvű leveleknek a száma. Felemelő érzés ezekben keresgetni, kutatgatni, amire rajtam kívül kevesen szánták el magukat - jegyzi meg a szakma elhivatottja. Az egri születésű férfi meglehetősen későn, 35 évesen került a levéltárba. Bár már egész fiatalon foglalkoztatta a régmúlt - azon belül is elsősorban az ókor -, iskolai tanulmányai során inkább érdekelték a történelmi leírások és regények, mint a históriás idők bemagolandó dátumai. S bár a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban sokat kapott Szontágh Edit tanárnőtől, s a klasszikus latint is megszerette, elsőre mégsem sikerült bejutnia az egri főiskolára, így lett élete első munkahelye a megyei könyvtár. A Kiss Péter első írása lapunk elődje, a Népújság 1984. február 29-i számában jelent meg, s egy múzeumi témával foglalkozott „Széchenyi kalapjától Lenkey katonaládájáig" címmel. Azt követően - mint azt olvashatták - számos cikk és tanulmány, továbbá több önálló kötet fűződik a nevéhez. Ezek egyike az 1993-ban megjelent, s az egri művelődéstörténeti személyeket számba vevő könyve, a másik pedig a nyomdából 1998-ban kikerült munka, ami - a kutatási lehetőségekhez képest - az 1848-49-es forradalom és szabadságharc egri kötődésű személyeit mutatta be. Publikált többek között az 1999-ben megjelent Eszterházy Károly Emlékkönyvben, melyben a papi nyugdíjintézet történetét dolgozta fel. A Heves Megyei Hírlapban korábban közreadott nyomdatörténeti cikk folytatásaként 2000-ben dolgozta fel az első egri nyomda históriáját. Egy évvel később ezt követte az egyház- megyei könyvtár és az Eszterházy-féle egyetemi gondolat történetéről szóló tanulmány, ami addig ismeretlen adatokat közöl a Krácker-freskóról, valamint az univerzitás tervezetéről. A magyar muzeológia 200 éves évfordulójára 2002-ben kiadott életrajzi kötetbe az egri műgyűjtő papok anyagát készítette el. A 12 kötetre tervezett Magyar Katolikus Lexikon szerzői gárdájának tagjaként az egri címszavak egyik szerzője. Az 1997-ben megjelent Heves Megye Kézikönyvében az Egri Egyházmegye rövid történetét írta meg. Legutóbbi tanulmánya pedig a napokban jelent meg „Az egri egyházmegye ünnepi sematizmusa" című kötetben, melyben az egri püspökök és érsekek művelődéstörténeti munkásságával foglalkozik. pökí címer is, amely Eger mai heraldikai jelképének az alapjául szolgált. A levéltárban őrzik továbbá a korabeli érseki, díszpolgári kinevezéseket, s az egyes települések történelmi, egyházi iratait. raktárosként, majd az olvasószolgálat frontvonalában eltöltött tíz év alatt tanult tovább, s szerzett könyvtár-pedagógia szakos diplomát. Akkoriban kóstolt bele a kutatómunkába, miután művelődéstörténetből nem volt vizsga, a tantárgyi aláírásért cserébe viszont dolgozatok sorát kellett elkészítenie. Végzés után - az egykori Vörös Csillag Mozi üzemvezetőjeként tett kitérőt követően - a levéltárhoz vezetett az útja.- Ebben nagy szerepe volt dr. Soós Imrének, aki történész-levéltárosként gondozta a gyűjteményt - meséli a vékony termetű, halk szavú férfi. - Ő ugyanis anyai ágon a nagybátyám volt. A Győr-Sopron megyei Rábakecölből származó család tagja 1941-ben pályázat révén lett Heves vármegye főlevéltárosa. Itt dolgozta végig az életét, s nyolcvanon túl volt már, amikor úgy döntött, hogy átadja az érseki levéltári stafétabotot. Akkor szólt, hogy engem ajánlott... Az őrségváltás azonban nem ment olyan simán, mint gondolhatnánk. Rokonság ide, rokonság oda, az elismert szakember kemény próbának vetette alá leendő utódját, aki akkoriban már nála is kutatott. Ez azonban Soós Imrének nem volt elég, ifjú követőjének szigorú szakmai leltárt kellett készítenie.- Bizonyításként letettem az asztalra az addig elkészült munkáimat. Az egri múzeumok és magángyűjtemények történetét 1944-ig összefoglaló szakdolgozatot. Aztán az első, 1986-ban publikált kutatási anyagomat, ami a Gyűjtemény és múzeumok Egerben 1951-ig címet viselte, ezt még további három rész követte. Aztán ott volt az első könyvem, az Őket idézik az egri utcák, valamint az Akadémiai Kiadónál megjelent Pyrker- képtár történetem is. Szakmai körökben elismerést vívott ki szerzőjének ez az utóbbi, mindössze harmíncoldalas tanulmánya, ami - egyedisége és alapossága révén - máig fontos alapdokumentumnak számit a téma kutatói körében.- Négy esztendeig dolgoztam rajta. Ebből csak az tartott két évig, amíg megtaláltam annak az eltűnt feliratnak a szövegét, ami az Érseki Palotában díszítette a Pyrker-képtár bejáratát. Tudtuk ugyanis, hogy ki, mikor, milyen anyagból és mennyiért készítette el, de maga a mondat hiányzott. Végül egy korabeli pesti lap Egerről szóló tudósításában leltem rá, s így hangzott: „Magyar Nemzeti Musaeum Képtára”. Az érseki levéltár - ami egyébként a legjobban rendezett a hasonló egyházi Gyarapodik a gyűjtemény Miután naponta újabb és újabb iratok érkeznek, a levéltáros arra törekszik, hogy minél magasabb szintű legyen a teljes anyag rendezettsége fotó: oál gábor intézmények közül - bárki számára nyitott. A kutatók mellett számos magán- személy is megfordul a falai között.- Ők főként a gyökereiket keresik, mint például a megyeszékhelyen élő Ali nevezetűek. Török eredetű férfi- águk fennmaradt, s nálunk végigkövethető volt a családfájuk. De sokan kutatják településük történetét is - említi Kiss Péter, aki annak ellenére, hogy napjai zömét a régi iratok között tölti, nem kizárólag a hivatásában leli örömét. Szabadidejében gyakorta járja lakóhelye, a Noszvaj környéki erdőket, s kikapcsolódásként szívesen vesz a kezébe egy-egy rejtélyes tudományos-fantasztikus regényt is. Mert ha már az ember el-elmélyed a múltban, miért ne fürkészhetné ily módon a távoli jövőt, még ha manapság hihetetlennek tűnnek is ezek az űrkorszakhoz kötődő történetek. szúrás htvíh Deréktól lefelé: a Nagy Nyomorító és társai Azt, hogy a gyarlóságnak asszony a neve, Shakespeare írta ugyan le, de nem ő találta ki. A nők az idők kezdete - vagy inkább a fügefalevél megjelenése - óta szinte bármit képesek megtenni és elviselni, hogy tessenek: elsősorban önmagoknak. E szent célért még a feltételezett „célközönség”, a férfiak gúnyolódásával és háborgásával is dacoltak, dacolnak mindmáig. A szoknya, mint önálló ruhadarab, csak a 16. században alakult ki, amikor a szabászok felfedezték, hogy az addig tunikaszerúen egybeszabott, derekán övvel, fűzéssel karcsúsított ruhát két részből is össze lehet állítani. E korszakalkotó felismerés eredményeként a felső részt merevítőkkel, acélpántokkal tették alkalmassá a hölgyek derekának elnyomorítására, míg - a karcsúságot hangsúlyozandó - az aljat sűrű táncolással és egyre több alsószoknyával bővítették a kívánt méretre. Bizarr alakformálás A szoknya születését nem sokkal követte a csípőpáma feltalálása. Ez néhány évtized múltán átadta helyét a főként Spanyolországban divatozó vertugado-nak, vagyis a keményített, fűzfavesszővel merevített abroncsszoknyának. Nem véletlen, hogy a vertu- gado épp a szigorúan katolikus Spanyolhon terméke, kiválóan alkalmas volt ugyanis a bűnös és szégyellnivaló test valós alakjának az álcázására. A spanyol hölgyek geometrikus ábrának öltöztek, amikor gömbforma frizurát, hengeres nyakfodrot, a melleket kislánykortól vasfűzővel leszorító, háromszögletűre karcsúsított fását, és ehhez csúcsával kapcsolódó, ugyancsak háromszög, illetve kúp alakú szoknyát viseltek. Az általuk képviselt pompa és ízlés igen, az ezzel járó deformitás kevésbé vált népszerűvé Európa többi udvarában. A francia dámák a lágyabb, hamngformát követő rokolyát és a mélyen dekol- tált felső részt részesítették előnyben. Halcsontos abroncsukat ver- tugall-nak (gall erény) vagy vertu- gadin-nak (erényőr) nevezték. A tréfás és a tyúkoskosár Még így sem élte túl a 17. századot, amikor szerepét három különböző színű és díszítésű, selyem vagy bársony alsószoknya vette át: a „titkos”, a „szerény” és a „tréfás” Hogy az utóbbi kettő mégse maradjon hiábavalóan szép, a felső selyemszoknyát kétoldalt feltűzték: ez volt az ún. mosónő stílus, hiszen a forma a patakban mosó asszonyok viseletét idézte. A hímzéssel, csipkévd dúsan ékesített alsószoknyák egyre nagyobb teret követeltek- A század végére az elöl nyitott felső szoknya redői teljesen hátraszorultak, egymásra halmozva púpozták fel a női hátsót, s már kész is volt az eszeveszett kreáció, a tumür. Előbb London, aztán Párizs fedezte fel újra az abroncsot a 18. század elején, és ezúttal divatban is maradt egészen a nagy francia forradalomig. Ekkortájt tyúkoskosámak (panier) hívták: öt abroncs alkotta a mintegy két méter átmérőjű harangot. Az 1740- es évekre a forma lelapult, kizárólag oldalra szélesedett, az emelt csípótvekre pedig kényelmesen rákönyökölhetett viselője. A kényelmetlen, mozgást akadályozó ruhadarab minden általa okozott kellemetlenség dacára rendkívül népszerű volt, még Németországban is, ahol pedig rendelet tiltotta viseletét. Mozgáskorlátozottan A Bastille lerombolását követően konkrétan életveszélyessé vált a panier, ugyanis a régi világ jelképeként tartották számon, viselője pedig ritkán érdemesült a „polgártárs” megszólításra. Az áttetszőén finom empire divat abszolút tehermentesítette és felszabadította a női testet: a 20-30 dekás, laza vonalvezetésű ingruhákat lényegesen egyszerűbb és kényelmesebb volt hordani, mint a panier-t, amitől sem az ajtón nem fért be a hölgy, sem egy átlagos méretű székre nem tudón letelepedni bravúros gyakorlat híján. Ki tudná megmondani, vajon miért cserélték fel ismét a nők a szabad mozgást a mázsás súlyokra? Előbb a fehér, fodros, keményített alsószoknyák szaporodtak meg a biedermeier éveiben, majd újra támadásba lendült - immáron krinolin néven - az abroncsszoknya, átlag négyméteres átmérővel. Egy „ekkora” hölgyhöz, kis túlzással, külön kastélyt kellett építeni, hogy elférjen valahol, az udvarlók pedig nem csekély kihívással néztek szembe, ha imádottjuk közelébe akartak férkőzni egy-egy titkon lopott csók erejéig. Leülni, utazni, karon fogva andalogni, kisgyermeket kézen fogni, ölbe venni, vagy akár csak halkan beszélgetni - a ruha képezte távolság miatt - gyakorlatilag lehetetlen volt e monstrumba zárva. Végül (a tumür többszöri felbukkanása után, és a hevesen, de sokáig eredménytelenül gúnyolódó kortárs férfiak nagy-nagy megelégedésére) a hagyományos abroncs 1870 körül kimúlt. Az I. világháború idején rövid időre feltűnt „háborús krinolin" és a hatvanas évek habszivacs, térdig érő alsószoknyája már a nyomába sem ért a Nagy Nyomorítónak. „Kötözött csirkék” Csakhogy korán örült az, aki ekkor a női józanság győzelmét ünnepelte. Ahogy az már a divatban lenni szokott, az egyik véglettől nem volt megállás a másikig. Jött a „bukjelszoknya". A csípőnél ráncolt, bokánál összefogott, térdig hasítékolt, minden korábbinál kacérabb aljat Madame Soréi, a párizsi színésznő eredetileg színpadi jelmezként öltötte magára. Mégis megteremtette a „féllábú nők divatjának” csúfolt szoknyát, amiben képtelenség volt nagyobbat lépni, mint egy tyúk. A szoknyadivatot évszázadokon át szó szerint hűen kísérte az uszály, időnként ugyan feledésbe merülve, máskor ellenben eszelős méreteket öltve. A francia királynőt a 17. század végén nyolc és fél máeres uszály illette meg, de minden idők csúcstartója Nagy Katalin cámő, akinek koronázásakor hetven apród cipelte hetvenméteres uszályát. Ez az őrület sem kizárólag az előkelő hölgyeket támadta meg: 1905-ben például a tanítónőká kellett eltiltani attól, hogy az iskolában uszályt hordjanak. 1860 táján aztán kivillant a boka! Az új kreáció azonban évtizedekig küzdeni kényszerült, felváltva közönnyel és erényes tiltakozással. 1925-ben diadalt aratott viszont a térdig érő szoknya, majd a midi és a maxi elhúzódó párbajából 1964-ben nevető harmadikként lépett színre és hódított egy csapásra Mary Quant divattervező legendás minije. Azóta mindent szabad. JÓNÁS ÁGI
