Heves Megyei Hírlap, 2004. január (15. évfolyam, 1-26. szám)
2004-01-23 / 19. szám
2004. Január 23., péntek 7. OLDAL H 0 R I Z ONT Tengelyén térdel a masina A több mint fél évszázada létesített gyár kapuja azóta is változatlan külsőt mutat, vélhetően időtállónak szánták az építők, akik vasbeton és kövek közé ágyazták be. A gépkocsibejáró két oldalán az öntvénybe formált jelenetek a korábbi politikai rendszer üzenetét hordozzák, s kiállták a gyökeres fordulat eddigi próbáit. A vasipari munkások ezreiből viszont már csak alig néhány száz maradt. Ők sem masíroznak már zenére be és ki a portán, mint az elődeik évtizedeken át. A hangszórók muzsikája elnémult. A hajdan mindent jól ismerő látogató a bejárati folyosón túlhaladva már az első levegővétel után megdöbben, ha szép emléket keresve szemlélődik. A garázs hatalmas ajtajai azonban zárva, a kerékpár-megőrző olyan, mint egy széltől tépett, rogyadozó fészer. Velük szemben az irodaház ablakai függöny nélkül ásítozva jelzik: kihaltak a szobák, úgy olcsóbb az épület, ha üres. Az egykori üzemi konyhán már régen nem szakácsok ügyködnek: egy kft. talált otthonra az épületben, idegen emberek kotyvasztják saját „főztjüket”, amit áruként forgalmazni. Persze, nem harapnivalót. A kísérleti üzemnek is akadt már új gazdája, a rendezett külső, a friss festés, a gépek zúgása reményt keltő a sivárságban. Az Epszilonban” bőven elfér a törzsgyár minden irodistája, az egész felér egy átmeneti szükséglakással, mégsem lekicsinylő, inkább - ha már kevesen vannak - ésszerű megoldás. A viszonylag apró üzemi épületek környékén síri csend honol. A tanműhelyben sincs zsibongás, nem kell már ide lakatos, esztergályos, köszörűs vagy marós, leginkább a tőkét befektető és a korszerű gép hiányzik. A külső falak több mint kopottasak. A vakolat sok helyen a földön hever, sőt itt-ott már néhány tégla is kidőlt a sorból. A mechanikus laborban hetente egy napon, egyetlen ember (az is nyugdíjas) elvégzi, ami szükséges. Bemér és minősít. Az öntödéből életjelek szűrődnek ki, a környék viszont mindenhol ápolatlan. Az akác erősödő hajtásai elindultak hódító útjukra, visszakövetelik maguknak, amit tőlük - a természet ölelő varázsát - erővel elraboltak. A szemeteskonténerek, az alkalmi tárolók láthatóan évek óta mozdulatlanok. Rozsdásak, koszosak, szinte taszító- ak. Ajtajaik félig csukottan zárják tartalmukat, kikandikál a rejtegetett kacat és mocsok. Nincs már az úton fémforgácsról csepegő hűtőfolyadék, nem szükséges az itatósnak használt fűrészpor. A vegyi részleg dolgozik, igényli a bérmunka. Fények villannak az ablakokon át, a falak állapotáról viszont itt sem mondható semmi jó. Üdítő, hogy alkalmi virágtartók lengedeznek a lépcső korlátjain. Jobbító és szépítő kezek jóvoltából készültek hajdan is a reggelizőasztalok, hozzá a padok, az árnyas fák alá. Ezek is mind el- nyűttek, régen tűzre valók. Az egyik gyalogos-átjáró fölé boltíves szerkezetet hegesztettek huzalokból hajdan a tmk-sok, amit futórózsával ékesítettek. A tüskék változatlanok, de mindössze egyetlen bimbó pattant pirosba a tavalyi nyáron. Nincs, aki öntözné, metszené, pátyolgatná. (Elárvult rózsaszál, miről is beszélnél...?) A hatvanas évek végén átadott „üvegpalotában” a szerszámgyártók és a technológusok két évtizede háromszáznál is többen dolgoztak a pánkok, a gépek és a rajzasztalok mellett, most a két szinten alig a tizedük műveli tanult szakmáját. A többségtől a tulajdonosok - kényszerűen - folyamatosan megváltak. Ott lett teher a gyári munkás, ahol a vas és acél országát hirdették egykor. Elsöpört a „melós” fölött az élet vihara, sokakat földig tepert. Pártja és egyéb tömegszervezete levált róla, mint az űrhajóról a hordozó rakéta, s maradt a sorsára a nagy ürességben. Az üzemi demokráciának se híre, se hamva. Tájékozatlanul, monoton robotol a maradék. Az egyén aligha tudja bármikor is megérteni, még inkább elfogadni, hogy miért került éppen ő a „pálya” szélére. Osztálya volt négy évtizeden át az élen álló, minden más csak utána következett. Most pedig ő a sereghajtó, az egyre inkább lemaradó. Feje fölött adják-veszik azt, amit épített. Kiforgatták tulajdonából az újgazdagok. Jó, ha ismét elszegődhet. Ezek után nincs semmi meglepő abban, hogy egy targoncának kivert kutyához hasonló a sorsa. A kerekei hiányoznak, a kóbor ebnek legalább lába van a megélhetéshez. Tengelyén térdelve könyörög a masina, hogy segítsenek már rajta, legyen kohó a végállomás. Égessék, olvasszák, poriasszák el. Igen ám, de a hulladékot faló kemencék is kihűltek sorra az északi térségben. A borostyán mit sem törődik az elmúlással. Terpeszkedik a betonfalon. Leplezi a terepet, mint elvárták tőle a hajdani titko- lózók. Az indája furakodva keresi magának a helyet, még a gyomot is pusztítja. Hasznos növény. Az ember jártában tovább fülel, és üzemi neszre vágyik. Lehet, hogy közben képzelődik, esetleg a múlt emlékei kavarognak a fejében. Ám mégsem. A kazánház mellett futó szállítószalag tornyosra köpi a pergő salakot. Motoros fékez, végre valaki. Köszönés után ömlik belőle a panasz.- Ez sincs, az sincs, semmit sem tudunk. Mi lesz velünk? Ki tudja? - kérdez, és kérdéssel válaszol. - Jövünk, amíg nem mondják: ne tovább. Mondaná még, de továbblépek. Ha nem hallom, talán őt sem fárasztom. Gyorsítok. A portához érve lefékez az ügyeletes. Kiderül, még van tíz percem, mert már nem úgy indulnak a helyi járatok, mint évekkel ezelőtt. Andalogva tehetem meg az utolsó ötven métert a megállóig. Még egyszer végigpásztázom tekintetemmel a hatalmas gyárkaput, előtte az ember eltörpül. Zaklatottságomra gyógyír az említett dombormű fehéres fénye, ez az ötvözet soha nem rozsdásodik. Amíg szét nem verik, a délutáni napfényben még ragyog is. fesztbaum bél* Megnyílt a Balassi-emlékév Hiller István kulturális miniszter a Balassi Bálint-em- lékév egyik fő célját abban jelölte meg, hogy a költő életének és tevékenységének bemutatásával „bátran, határozottan és hitelesen" példát adjunk a felnövekvő nemzedékeknek. Budapest A kormány vállalta a nemzeti emlékezet programját, „(...) amely évről évre felelevenítve egy-egy személyt, módot és lehetőséget ad a jelennek arra, hogy erősítse büszkeségét a múlttal kapcsolatban, és hogy a jövőnek valóban érdemi dolgot mondjon még a jelenben" - mondta a tárca vezetője a költő 4 születésének 450. évfordulója alkalmából - a magyar kultúra napján - a Balassi Bálint Intézetben rendezett ünnepségen. Hiller István felidézte a visegrádi négyek kulturális minisztereinek javaslatát, hogy az emlékév közös ünnep legyen. Szlovákia és Magyarország együtt újítja fel a költő nyughelyét, Lengyel- országban, Krakkóban emlék- konferenciát rendeznek a két ország tudósai részvételével, cseh nyelven pedig válogatást jelentetnek meg Balassi műveiből. Magyar Bálint oktatási miniszter hangsúlyozta: a költő azért volt európai, mert a magyar irodalom művelői közül elsőként formálta a nemzet nyelvén a hősi és szerelmes lírát, elsőként öntötte magyar szavakba és mondatokba a török elleni harc, a végvári katonáskodás, az illedelmes szerelem költői fordulatait. Ezzel szerzett önálló helyet az európai verselésben a magyar irodalomnak - fűzte hozzá, majd arról szólt, hogy a költő európaisága és magyarsága akár történelmi jel is lehet abban az évben, amikor az Európai Unió teljes jogú tagjává válunk. ■ Szent Vince, a tél felett győzedelmes ,Ha fénylik Vince, tele lesz a pince” - tartja a mondás a szőlő- és bortermelők között A naptári év első szőlővédő szentjének, Szent Vincének az ünnepe január 22. A szőlővédő szentek tisztelete már a középkori Magyarországon fellelhető volt. A XVIII. században főúri és egyházi támogatás mellett kultuszuk erősödött. A szentek tiszteletének szoros kapcsolatát a szőlő-, illetve bortermeléssel mutatja az a tény, hogy a filoxéravész után Európa-szerte elmaradtak a tiszteletükre tartott búcsúk, körmenetek. St. Vince, az idősebb St. Jakab és St. Eusták. Antonio Pollaiolo festménye, Firenze, Uffizi képtár Ünnepeik felújítása csak a szőlőültetvények újratelepítésével történt meg. Napjainkban is számos szőlőtermő vidéken szívesen emlékeznek meg ünnepeikről, amelyek turistacsalogató látványossággá is váltak, és tudatos hagyományteremtési cél eredményeként jöttek létre. Szt. Vince kultusza a középkori francia-vallon kapcsolatokkal hozható összefüggésbe. Szent Vince, a zaragozai vértanú A legenda szerint Vincentiust és Valerius püspököt — akinek diakónusa volt Vince — a Diocletianus-féle keresztényüldözés idején börtönbe vetették. A rendkívül nagy megpróbáltatások ellenére is mindketten megtagadták, hogy a pogány isteneknek áldozzanak. Ennek következtében Valeriust száműzték, Vincét pedig a legkegyetlenebb kínzásoknak vetették alá. Miután izzó vasrácson megsütötték, cserépdarabokra fektették, de ezeket puha virágok lepték be. Ezt látva a foglár keresztény hitre tért. Elhunyta után a testét temetetlenül kitették a mezőre, ahol angyalok őrizték. Ezután nehéz kövekkel ellátott kosárba tették, s messze a parttól a tengerbe vetették. A holttest azonban nem süllyedt el, hanem partot ért, s ott elrejtette a föveny. Égi sugallatra a keresztények megtalálták, és a valenciai templom főoltára alá temették 304-ben. Vince valójában az egyház legjelentősebb vértanúi közé tartozik. Európa-szerte jól ismert védőszent. Portugália patrónusa, valamint a Vigneroni szőlőhegyeké, a német és francia vincelléreké, a párizsi borkereskedőké. A szőlőcsőszök, a salzburgi és a zaragozai favágók is védőszentjüket tisztelik benne. Vince-naphoz kötött időjóslás Január havának 22. napja időjárási fordulónap, és egyúttal termésjósló nap. Szent Vince ünnepének kalendáriumi helye egyben az új csillagászati hónap kezdőnapja. Ez a tény arra vall, hogy a középkortól úgy tisztelték ezt a szentet, mint aki a tél felett győzedelmeskedik, és előkészíti a lassan közeledő tavasz útját is. Latin neve, a Vincentius annyit jelent, mint győzelmes. A francia Vincent név például „százannyi bor” jelentésű, és névnapja időjárásából a várható bortermést szokták megjósolni. A Kárpát-medence számos hegyvidékén a Vince-napi időjárást régóta megfigyelve fogalmazták meg a következő mondatokat: „Ha megcsordul Vince, tele lesz a pince.”. Vagy másképpen: „Ha fénylik Vince, megtelik a pince. Ha nem csorog Vince, üres lesz a pince, ha csak csepeg-csorog, kevés lesz a borod. ”, Bálint Sándor kutatásai szerint a Vince-napi regulák első előfordulását a pesti ferencesek 1498 körül megalkotott és közzétett misekönyvében találjuk. A megfigyelés alapján, ha az idő ezen a napon megenyhül, olvad a hó, a jég, akkor minden bizonnyal bőséges termésre lehet számítani. Ha jó volt a szüret, sok volt a bor, amit el lehetett adni, akkor a regula így hangzott: „Ha csorog Vince, tele kamra, tele pince.”. Az eladott bor mennyisége az egész paraszti gazdaság szempontjából alapvető volt. Sok esetben tulajdonképpen az egyetlen pénzbevételi forrást jelentette. Vince-napi népszokások Január 22-e tehát kétségkívül jeles nap, mégpedig a szőlészek, borászok, vincellérek (szőlőkezelők) patrónusának, védőszentjének a napja. Már a középkortól külön szokások alakultak Id erre a napra, melyeket az országban számos szőlőtermelő helyen ma is gyakorolnak. A Vince-napi időjárás figyelmeztette a szőlősgazdákat, hogy el kell-e kezdeni a készülődést a tavaszi munkák megkezdéséhez. Ha megenyhült az idő, akkor hozzáfogtak a metszőollók, a kacorkések, a szőlőkapák élezéséhez, előkészítéséhez. A vincellérek e napon kimentek a szőlőbe, és Vince-vesszőt vágtak. Fajcsák Attila kutatásai alapján tudjuk, hogy ennek a rítusnak több változatát alkalmazták a szőlősgazdák. A lényeg - a szőlővesszők hajtatása - természetesen minden esetben ugyanaz, csupán a vesszők megszedésének időpontjában volt eltérés. Egyesek szerint a vesszőket karácsony hetében, mások szerint a Vince előtti napokban, vagy éppen Vince napján kell levágni és vízbe tenni. Azok, akik a korábbi időpontokban metszették le a szőlővesszőket és kezdték meg a hajtatást, Vince napján már jósoltak az az évi termésre a kifakadt rügyek és a bennük lévő fürtkezdemények alapján. Vince-vesszőt még a közelmúltban is hajtattak a környéken az idősebb szőlőművelők. E szokás élettani alapja a rügyek mélynyugalmának befejeződése és a kényszernyugalom időszakának kezdete. A karácsony környékén megszedett vesszők rügyei vontatottan fakadnak, a hajtatás több hetet is igénybe vehet. Végül is az eredmény volt a fontos. A kifakadt egészséges rügyek száma előre jelezte a várható termést. A Vince-napi „vincézés” vagy „szőlőszentelés” során a gazda hajnalban kiballagott a szőlőbe, és a Szent János ünnepén megszentelt borral vagy vízzel locsolta körbe azt. Ennek a szokásnak az alapja az a hiedelem, hogy ha Vince napján esik az eső, akkor abban az esztendőben sok bor lesz. Mivel e nap a „szőlővessző pál- fordulója”, a gazdák az ország déli vidékein vidáman ülték meg Vince napját, úgy is fogalmazhatunk, hogy Vince-napi vigasságot tartottak. Hetekkel előbb megbeszélték, hogy kinek a szőlőjében ünnepelnek. Ha az idő szép volt, a legtávolabbi, ha rossz, a legközelebbi szőlőbe mentek ki. Kenyeret, hurkát, kolbászt, szalonnát csomagoltak. Enyhe időben, falatozás közben a borosüveg is előkerült. A beszélgetés során szó esett a múlt évi termésről, a szüretről, így történt eleinknél az „évjárat-értékelés”. Evés után gömböcöt, disznósajtot akasztottak egy tőkére, hogy a gömböchöz hasonló nagyságú fürtök teremjenek. A Balaton környéki gazdák - felelevenítve e hagyományt — évek óta „Vince-napi pinceszemlék Pannóniában” elnevezéssel a badacsonyi, Balaton-felvidéki szőlőhegyeken találkoznak. Ez alkalomból pinceszemlét tartanak, megkóstolják az újborokat. Számot vetnek az elmúlt évről, és megbeszélik a jövő teendőit. „Vince-vesszőt” szednek. Hajtatás után a rügyeket farsangkor vizsgálják meg, az újbor-ünnep keretében. Az egymás borházait, pincéit végiglátogató gazdák nem feledkeznek meg arról a népi hagyományról sem, hogy Vince napján sok bort kell inni, ha jó termést szeretnének. — CZÉKUS —
