Heves Megyei Hírlap, 2004. január (15. évfolyam, 1-26. szám)

2004-01-12 / 9. szám

- 9 2004• Januär 12., hétfő

MOZ A I K

7. OLDAL

Egy kalandor, akit túlélt a legendája

Élt-e valaha Buzgó Mócsing, a sovány, hosszú, horgas orrú, erős úllkapcsú egyén?

„Furcsa figura volt. Sovány, hosszú, horgas orrú, erős állkapcsú egyén. Az orra hegyén csíptető, amelyről fekete zsinór lógott. Hosszú szalonkabátja majdnem a földig ért, de meztelen lábszárából azért jó darab kilátszott. Fatalpú szandált hordott, mint a bennszülöttek, és irdatlan nagy, fekete karimájú mővészkalapja alól ősz, rendetlen hajtincsek lógtak mindenfelé. Nadrágot így az idény derekán egyáltalán nem viselt, de hogy mégis megőrizze a nívót, kézelőjét sűrűn előhúzogatta szalonkabátja hosszú ujjából.” (Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány)

így született Buzgó Mócsing. Élete nagy titkára a következő párbeszédben derül fény (idézet ugyanonnan):

„(...) - Nevem St. Antonio főherceg.- Trebitsch.

(...)- Ön elhiszi... hogy én főherceg vagyok?- Miért ne? Ha ön elhiszi, hogy én Trebitsch vagyok!- De én az igazi St. Antonio főherceg vagyok!- Akkor hát tudja meg, hogy én is az igazi Trebitsch vagyok. De kérem, hogy ez maradjon köztünk!”

Kétségtelen, hogy mikor Rejtő Jenő e sorokkal megteremtette halhatatlan, ma már több mint hatvanéves figuráját, ismerte az igazi Trebitsch, vagyis a század első felének nagy, intemacionális kalandora történetét, hiszen akkortájt a hazai és a nemzetközi sajtó is rendszeresen foglalkozott vele. Sajnos a valóban élt figuráról nem lelhető fel személy leírás, ezért nem tudhatjuk, hogy külsejéből mennyit vett át Piszkos Fred és a többi züllött, szeretnivaló csodabogár atyja. Ám a nem mindennapi név egyezése, az utalások az álnéven, illegalitásban élő Buzgó Mócsing misszionárius jellegű megjelenésére, azt a gyanút erősítik, hogy - legalábbis részben - a nemzetközi kalandor adott ihletést a regénybeli figura megrajzolásához. S hogy melyikük élete a regényesebb, valószínűtlenebb, azt döntse el az olvasó.

Úgy indul, mint egy mese

Szigorúan vallásos zsidó család harmadik fiaként látta meg a napvilágot Pakson 1879-ben Trebitsch Ignác, a későbbi elszánt és tehetséges, szerencselovagként az egész világot bejáró kalandor. Apja jómódú gabonakereskedő volt, három fián azonban már kiütközött némi nyughatatlan vér. Ignác idősebb bátyját bankárnak adták, aki - miután tönkrement - az őrültek házában végezte. A középső fiú tanári pályára lépett, majd különböző (anarchista, később szociáldemokrata) politikai körökbe került, szerencsét próbált itt is, ott is. Számításai vélhetően nem váltak be, hiszen hamarosan kivándorolt az Egyesük Államokba. A legkisebb fiút, az „igazi” Trebitsch-et a pozsonyi rabbiképzőbe irányították szülei, s innen indult kalandos útjára, melynek első lépéseként egy nap azzal a bejelentéssel lepte meg családját, hogy beiratkozott a budapesti színiakadémiára. Az idősebb Trebitsch hosszabb külföldi körútra küldte heves vérű fiát, hátha időközben letesz őrült elképzeléséről. Az apa reményei felemásan váltak be. Ignác - hazatérve Olaszországot, Németországot, Angliát és az Egyesült Államokat érintő útjáról - nem tért ugyan vissza az akadémiára, de nem állapodott meg egyéb, a család által hőn vágyott, szolid, polgári hivatás mellett sem. Cikksorozatot tett közzé utazásairól, amivel elérte, hogy nevére felfigyeljenek, s az elismertség atyja további anyagi támogatását is biztosította. így indulhatott el következő világutazására.

A hitehagyott zsidó

Apja ekkor még nem, de Ignác már tudta, hogy ez nem közönséges túra lesz. A tizenkilenc éves fiatalember eljutott odáig, hogy zsidóságát, családját, múltját és hazáját szárnyaló szelleme koloncának érezte, amitől szívesen szabadult volna. Hamburgban megismerkedett az ír Református Egyház egyik térítő misszionáriusával, aki hamarosan megkeresztelte: Nem csekély jelentőségű döntést hozott, hiszen az ortodox zsidók szemében a kitérés megbocsáthatatlan bűn, a hitét megtagadót a gyülekezet kiátkozza, apja kitagadja, nevét többé igaz zsidó a szájára sem veheti. Trebitsch Ignác ugyan próbálta titokban tartani megkeresztelkedé- sét, hogy a számára oly kellemes életet nyújtó otthoni pénzforrás ne apadjon el. Pechjére a család egyik barátja Hamburgból hazavitte a hírt, s ezzel a fiú minden hidat felégetett maga mögött. Beiratkozott a breckluni lelkészi fakultásra, ahol

ragyogó képességeivel hamar kitűnt társai közül. Ezzel párhuzamosan viszont eljegyezte egy hajóskapitány lányát, Margaret Kalort, s miután ez kiderült, el kellett hagynia az intézetet. A fakultástól való válás után viszont már nem volt olyan sürgős a családalapítás. Egy misz- szionárius barátja ajánlólevelével Kanadába utazott, és másodszor is hitet váltott: ezúttal a presbiteriánus egyház fogadta kebelére. A montreáli zsidók térítésében olyan jó eredményt ért el hitelesnek ható, meggyőző és szuggesztív fellépésével, hogy az egyház beíratta a Mac GUI Egyetem teológiai karára. Korábban is felvillantott adottságainak köszönhetően a fakultást egy év alatt kitüntetéssel végezte el. Az ekkor már tökéletes angoltudású fiatalembert huszonkét éves korában, 1901-ben szentelték pappá.

Lelkészből karrierpolitikus

Elérkezettnek látta az időt, hogy az Újvilágba hívja hamburgi menyasszonyát, aki kis időn belül már Mrs. Trebitsch-ként vonult be a kanadai főváros társaságába. Férje nem sokáig bírta a letelepedett, nyugodt életet. Amikor aktuális egyháza egy ízben megtagadta fizetésemelési kérelmét, habozás nélkül elfogadta a „konkurrencia”, a kanadai anglikán egyház ajánlatát. Thimotheus néven újrakeresztelték, és mindössze egy évvel később, 1902-ben már az észak-amerikai állam leghíresebb anglikán hitszónokai közé tartozott. Mindez nem elégítette ki becsvágyát: nagy karrierálmai Angliába vonzották. 1903- ban a montreáli érsek engedélyével az óhazába indult tanulmányútra. Eszében sem volt valaha is visszatérni. A canterbury érsek közbenjárására Kent grófságába nevezték ki falusi lelkésznek, de apósa halála révén ekkor örökséghez jutott. A csinos kis vagyon újra felkeltette a közéleti pálya iránti, eddig kényszerűen szuny- nyadó vonzalmát, és azonnal lemondott lelkészi hivataláról. London mellett, a jómódú polgárság villanegyedében vett házat, majd felvette a Lincoln nevet. Pártfogókra vadászva ismerkedett meg egy valóban fontos emberrel, a hatezer munkást foglalkoztató yorki kakaó- és csokoládégyár tulajdonosával, Benjamin Seebohm Roumtree-vel. A gyáros hamar bizalmába és munkatársául fogadta, beajánlotta a Nemzeti Liberális Klubba, politikusokkal, nagytőkésekkel, tudósokkal ismertette össze. A lehetőség önmagát kínálta: Trebitsch-Lincoln bekapcsolódott a liberális mozgalomba. Az előzmények ismeretében nem meglepő, hogy csakhamar kiváló, keresett kortesként tartották számon, az 1910-es rendkívüli parlamenti választások jelöltjeként pedig alsóházi képviselőnek választották. De mert érezte, hogy képviselői csillaga nem sokáig fénylik, igyekezett kihasználni az ugródeszka-pozíció anyagi lehetőségeit. Galíciai olajkutak részvényeivel kezdett spekulálni, trösztöt alapított, ám nem rendelkezett megfelelő tőkével. Európa-szerte felhajtott hiteleit törleszteni sem tudta, s mikor az adósság már-már elborította, váltót hamisított Seebohm Rowntree nevére. Politikai ellenfelei ezt arra használták fel, hogy az időközben kitört kormányválság nyomán rendezett újabb választáson való szerepléstől „eltanácsolják”, persze csak abban az esetben, ha el szeretné kerülni a leleplezést. Visszalépett, és ezzel egyelőre megúszta a botrányt. A konzervatívok ígéretükhöz híven hallgattak viselt dolgairól.

Kémkedés vagy blöff?

így történhetett, hogy az első világháború kitörésekor magyar-német cenzori szolgálatra hívta a hadügyminisztérium. A kétgyermekes családapa újabb lehetőségeket látott beosztásában, ám amikor a brit titkosszolgálat rajtakapta, hogy Rotterdamba utazott a német konzulátusra, családját hátrahagyva az Egyesült Államokba szökött. Ott minden további idővesztegetés helyett felkereste a New York American nevű jelentős napilap szerkesztőségét, hogy szenzációs leleplezéseket ígérjen a brit politikai életről. A lap kapva kapott a felkínált sztorin, és TrebitschLincoln egy cikksorozatban alaposan kiteregette az angliai szeny- nyest - természetesen egy szép összegért cserébe. Bízva abban, hogy Amerika semleges marad, ő pedig biztonságban, könyvet is írt Egy nemzetközi kém leleplezései címmel, azt állítva, hogy tíz éven át volt a németek angliai kéme. Máig nem tisztázott, mi igaz ebből. Brit részről mindenesetre nem késett a válasz: a hatóságok meggyőzésére Seebohm Rowntree feljelentette a váltóhamisítót, elindult a kiadatási eljárás, végül az amerikaiak kénytelenek voltak letartóztatni a kalandort. Trebitsch később arról számolt be, hogy amerikai börtönében egy katonatiszt német rejtjeles szövegek megfejtésével bízta meg, s ennek következtében számtalan előnyre, kijárási lehetőségre tett szert. Egy ilyen alkalommal néhány széplány segítségével regényes körülmények között megszökött, magát elmaszkírozva egy német ismerősénél bújt meg, ahonnan ismét tájékoztatta a New York Americant - ezúttal szökésének részleteiről. A néhány hetes szabadságnak a rendőrség vetett véget: bekerítették, elfogták, majd Angliába szállították a pimasz szökevényt. Váltóhamisításért három évet ült.

Puccsista szerepben

A büntetés letöltése után, immár békeidőben Berlinbe utazott, ahol megismerkedett Bauer volt vezérkari ezredessel, rajta keresztül pedig Ludendorff tábornokkal és azon monarchista körökkel, akik katonai puccsot terveztek a Hohenzollem-dinasztia újbóli trónra segítése érdekében. A Hollandiába menekült II. Vilmos helyett fiát akarták császárrá koronáztatni, ezért Trebitsch-Lincoln Thimotheus Ignácot

Amerongenba küldték: vegye rá az emigrált uralkodót a fia számára való lemondásra. II. Vilmos azonban nem fogadta a kalandort, ezért Vilmos trónörököst kereste fel. A döntést másnapra ígérték, de a sajtó keresztezte szándékukat. Egy amszterdami lap különkiadásban közölte, hogy a trónörökös a német ellenforradalommal tárgyal, mire Vilmos azonnal visszakozott. Trebitsch szintén a puccsisták megbízásából tárgyalt Budapesten Gömbös Gyulával és Eckhardt Tiborral arról, mi a teendőjük a magyaroknak a puccs esetén.

1920 márciusában a német tiszti különítmények elindultak Berlinbe, az Ebert-Bauer kormány menekülésre kényszerült. Az egyesült puccsisták diadalmenetében Trebitsch is ott vonult az Unter den Lindenen. A megalakult ellenforradalmi Kapp- kormány őt bízta meg a sajtófőnöki tiszt ellátásával. Az elűzött kormány azonban Stuttgartból mozgósította a dolgozókat, s mivel a katonákat Berlinben nem tudták élelmezni, a puccs mindössze négy nap után megbukott, hősünk Münchenbe szökött. Később ismét Budapesten bukkant ahol a monarchisták megbízásából gyalt Prónayval, a róla elnevezett

hedt tiszti különítmény parancsnokával. Ausztria, majd Csehszlovákia és a Szovjetunió megszállásáról szőttek ködös terveket. A mafel, gyarországi német ügyvivő az utcán tár- felismerte Trebitsch-et, akit ezután hír- Gömbös bújtatott.

Árulók árulója

Senki nem védte azonban, mikor kiderült zsidó származása. Bécsben alkuba bocsátkozott hát a francia titkosszolgálattal a Ludendorff-klikkel összefüggő belső információiról, fel is vett ötvenezer cseh koronát, de csak az ígért levelek másolatait adta át. Az eredeti iratokkal Prágába ment, ahol Benes külügyminiszter megbízottja kétszázezer cseh korona előleget fizetett neki a közép-európai ösz- szeesküvés okmányaiért. A még kialkudott háromszázezer koronát viszont heteken át hiába várta. Beperelte a cseh államkincstárt, majd Bécsbe utazott, ahol nyomban letartóztatták a csehek kérésére. Ők ugyanis hamisítványnak minősítették a drágán vett leveleket. Az osztrák bíróság ugyan felmentette, a talaj mégis tarthatatlanul forróvá vált a talpa alatt. 1921-ben Kínába utazott, mindössze 600 dollárral a zsebében. Itt jó érzékkel állt a polgár- háború éppen legerősebb marsallja, Vu-Pej- fu szolgálatába, és két évvel később vele, illetve Jang Szén tábornok győztes seregével vonult be Csungking tartományba. Vu- Pej-fu diktátor tanácsadójaként a német mintájú köz- igazgatás és hadsereg bevezetését, egész Kína, később a nagy gyarmattartó országok meghódítását szorgalmazta. Német tőke és szakértők bevonása címén tárgyalásokba kezdett a Kapp-puccs vezéreivel is, de egykori kapcsolatai sorra csődöt mondtak, s ezáltal Trebitsch-Lincoln pozíciója a marsall mellett erősen megingott. Jól bevált módszere szerint ekkor a rivális hadúrhoz fordult, ezúttal eredménytelenül. Mivel szokásos szerencséje a jelek szerint elhagyta, Ceylon szigetére utazott, s ott belépett egy buddhista kolostorba. Két év után, 1925-ben pappá szentelték. Nem sokkal ezután kapta a lesújtó hírt: fiát, a huszonöt éves John Lincolnt gyilkosságért halálra ítélték Angliában. A gyűlölt birodalom tehát, melynek romlására mindent elkövetett, újabb csapást mért rá. Azonnal útra kelt, de partra szállni nem engedték, Johnt pedig ezalatt kivégezték.

Temetés vagy komédia?

Hogy kalandjai merre sodorták ezután, az soha nem fog kiderülni, ahogyan az sem, hogy milyen kapcsolatban állt a nácikkal. Alig hihető ugyanis, hogy ezt a történelmi fordulatot nem próbálta megnyergel- ni. Még feltűnt egyszer Berlinben, 1929-ben, mint Csao-Kung apát, aki Spanyolországba igyekszik buddhista kolostort alapítani. 1938-ban állítólag Shanghaj- ban, a Keresztény Ifjak Egyesületének (YMCA) szállójában lakott, s ekkor a feltételezések szerint japán zsoldban állt. Innen való az 1943-as újsághír is, ami Csao-Kung apát halálhírét tudatja. A halál oka bélcsavarodás. Úgy hírlett, nyilvános temetésének órákig tartó gyászmenetében több ezer ember követte a koporsót, köztük szerzetesek, a teljes kínai bábkormány, valamint a japán vezérkar tagjai. De ki feküdt a koporsóban1 Akadt még egy ember ugyanis (a Reuters tudósítója), aki négy évvel később Indiában, a Himalája lejtőin, egy kolostorban figyelt fel egy európai külsejű szerzetesre. Az illető Csao-Kung apátnak, európai nevén Trebitsch- Lincolnnak nevezte magát...

JÓNÁS ÁGI