Heves Megyei Hírlap, 2003. december (14. évfolyam, 279-303. szám)

2003-12-24 / 299. szám

6. OLDAL MOZ A I K 2003. December 24., szerda A közösség imája meghallgatásra talált Újjáépült a Zvara család tavaly karácsonykor leégett otthona A recski Zvara család számára 2002 karácsonya soha nem feledhető emlék marad. Egy éve az elcsendesült községben szentestén minden házban örömmel készülődtek az év legmeghittebb ünnepére. Zvaráéknál sem volt ez másképp, amikor este fél hatkor valami egészen váratlan, borzalmas dolog történt. Míg a ház asszonya vacsorát készített, a férj hatalmas robajra ébredt délutáni álmából. Néhány pillanat múlva döbben- volt, hogy gyermekeiket tisztessé- tek rá, hogy a szép családi ház te- gesen felneveljék, s unokáik má- tőtéri része lángokban áll. A tűz sodik otthonuknak tekintsék a recski házat. Az emeleti rész is a gyerekek biro­dalma volt, ezer­nyi játékkal, szép bútorokkal. A közösen épí­tett otthon romo­sán is az ottho­nuk maradt, s bár eleinte a veszte­ség bénítólag ha­tott a párra, a se­gítőkész embe­rek nem hagyták őket apátiába süllyedni. Min­dennap, minden percben akadt va­laki, aki meglátogatta őket, és fel­ajánlotta segítségét. A polgármester kezdeményezésére az önkormány­zat számlát nyittatott a segélyek fo­gadására. Kora tavasszal a biztosító is kifizette a becsült kárt, és kez­dődhetett az újjáépítés.- A férjem és a barátaink trak­torszámra hordták a törmeléket a házból. Igaz, hogy a biztosító a tényleges kárnak csak egy részét térítette meg, de nem háborog- tunk. Egy nagyon rendes káli vál­lalkozó építette újra a házat az embereivel, és augusztus 20-ra beköltözhettünk. Nyolc hónapig éltünk az alsó konyhában, alig volt olyan éjszakám, hogy ne riad­tam volna fel. Ma is gyakran ál­modom arról a lidérces éjszakáról - mondja Zvara Józsefné. - A te­tőteret már nem építjük be, ne­künk ez a lenti két szoba már elég lesz. Bár most minden új és szép, ezt a házat már nem tudjuk úgy belakni, mint a régit. Ennek elle­nére boldogok vagyunk, hogy rendeződött az életünk, és a gye­A Zvara család otthona tavaly szentestén vált a lángok marta­lékává óriási sebességgel terjedt, s hiába siettek a környékbeliek és a tűzol­tók azonnal a segítségükre, a zár­lat okozta tüzet nem sikerült idő­ben megfékezni. Reggelre az emeleti rész teljesen leégett, csu­pán az elüszkösödött tartófalak maradtak meg. Az éjféli misén már mindenki tudott a tragédiá­ról, és a hívő közösség a Zvara családért imádkozott. A házaspár a ház melletti kis al­só épületben húzta meg magát, és hetekig szótlan rettegésben latol­gatták, mit hoz a holnap. Két gyer­mekük, az Egerben élő és dolgozó Mariann és Zsolt igyekeztek nyug­tatni őket, és kérték, költözzenek a városba. Erről a két szülő hallani sem akart. Egy szorgalmas, tevé­keny élet minden eredménye vált a szemük láttára hamuvá pár óra alatt, de az emlékeket semmilyen tűz nem pusztíthatja el. Zvaráékat jól ismeri mindenki a faluban. Rengeteget dolgoztak, és ha kellett, az első szóra segítet­tek másokon. Egyetlen céljuk az rekeinknek, az unokáinknak újra van hova hazajönni. A tűzeset után József és felesége gyakran feltették maguknak a kér­dést: miért épp ők estek áldozatul a szerencsétlen tragédiának?- Hívő emberek vagyunk, jóma­gam minden istentiszteleten részt veszek. Erős a hitem, mégis meg­inogtam a történtek után. Életünk­ben soha senkit meg nem bántot­tunk, rengeteget dolgoztunk, talán túl sokat is. A gyermekeinket sze- retetben neveltük, becsületes, jóra- való emberek váltak belőlük. Soká­ig nem tudtam feldolgozni, miért épp bennünket ért ez a csapás. De ahogy telik az idő, arra gondolok, hogy semmi nem történik véletle­nül. A Jóistennek szándéka van ve­lünk. A mi esetünkben talán az, hogy lássa mindenki: nincs re­ménytelen helyzet. A mi tragédiánk bizonyosság arra, hogy az embe­rek igenis jók, és nem hagynak ma­gunkra a legnagyobb bajban sem. En már csak azt szeretném, ha a hátralévő életemben viszonozni tudnám mindazt, amit kaptunk az elmúlt hónapokban. Sokan név nélkül küldtek kisebb-nagyobb adományokat a számlára, a nyug­díjasklub tagjai minden használ­ható holminkat kimostak, rendbe tettek. Az utcán nem tudtam úgy végigmenni, hogy ne kaptam volna biztató szót, kézfogást. Mindezt úgy próbáltam megköszönni, hogy hálaadó szentmisét mondattam mindazokért, akik mellettünk áll­tak. Tudom, nem lehetett minden­ki ott a templomban, épp ezért most azoknak is köszönetét mon­dok, akik nem hallották a misét. Október 12-én felszentelte a pa­punk az új otthonunkat, s ez meg­nyugvás számunkra - sorolja gon­dolatait a ház asszonya. S hogy milyen lesz a Zvara csa­lád idei karácsonya?- Egy ideig úgy gondoltam, idén nagyon csendesen várjuk a párommal a kis Jézus születését - említi a feleség. - Azután a me­nyem egy szép napon azt mond­ta: de mama, itt az idő, hogy kö­zös, nagy karácsonyunk legyen! Mikor, ha nem most? Beláttam, hogy igaza van. Az idén egészen biztos, hogy szép ünnepünk lesz. Bízom benne, hogy méltó az újjá­születéshez. BARTA KATALIN Idén már az újjáépített házban ünnepelhetnek fotós ötvös imre Az SMS aranykora És akkor Utazó rájött, hogy utazásaihoz olykor nem kell megtennie egyetlen küométert sem. Persze jó, ha az ember jelen volt már azon a he­lyen, hiszen tudnia kell, hová mennek rövid szöveges üzenetei, és azt is, hogy azok honnét érkeznek. Hiába írja valaki, hogy itt ülök a piaccsar­noknál azon a párizsi teraszon az északi pályaudvar mellett, ha a cím­zett még sohasem ült ott az északi pályaudvar melletti teraszon és fogal­ma sincs arról, hogy a szomszédban müyen finom pástétom kapható. Párizs. Az üzenet átugorja a teraszok székeit és kerek asztalkáit, ha a választott sze­mély még sincs kiválasztva rendesen Mert ezek a rövid jelek csakis úgy találkozhatnak, ha az irányok tökéletesen bemérhetők. Hiába írjuk azt is, hogy egy szlovák sípálya alján, a csillogó havon állok a büfénél, ha a címzettnek fogalma sin­csen a csillogó havon való álldogálás érzéséről, mert akkor ezek az SMS-ek teljesen feleslegesen szállnak a világban szerteszét, csak be­levesznek a semmibe más hiábavaló jelek közé. Utazó csakis jó ismerőseivel, egykori útitársaival léphetett be ebbe a dimenzióba, legyenek azok barátok, nagyon, de legalább közepesen kö­zelálló nők, a régi avagy új idők hősei. Mert az üzenet széttörik a köve­ken, elolvad a havon és egykedvűen átugorja a teraszok kerek asztalká­it, ha a választott személy még sincs kiválasztva rendesen. Csak úgy, az üdvözlet miatt, ne küldjünk igazi SMS-t annak, akiről nem vagyunk tel­jesen meggyőződve, mert a rövid üzenet nem képes levelezőlap, nem arról szól, hogy boldog karácsonyt, meg csók a Balatonról, és az idő re­mek, sokat gondolok rád, hanem ugyanez, de másképpen. A rendes üzenet hátteret feltételez, és nem próbál idő előtt hangulatot teremteni, hanem vár kicsit. Arra utal, ami van, ami volt, nem pedig erővel megcsi­nálja azt. Az nem kőfaragás, hanem pasztell. Egy bólintás: igen, tudom. Mert például, amikor Utazó ismerőse Finnországból küldött üzene­tet, bizonyos halak tárgyában, sokat kellett tudniuk egymásról, és a la­zacokról is. Azt írta neki: itt vagyok. Van lazac, viszek. Szeletelt kell, vagy amelyikben benne van a csont... Rendben, válaszolta és hozta is. Es amikor Utazó felébredt egy péntek éjszakai buli után, eszébe ju­tott, hogy a barátai Amszterdamban vannak, és az is, hogy éppen reg­geliznek a szállodában, így küldött nekik egy rövidet: Remélem büfé... Mivel tudta, hogy barátja a feleségével van, többet nem is kérdezett. Alighogy fölkelt az ágyból, a válasz már megjelent a mobil kijelző­jén: „Brutál kolbászkák, paradicsomos bab, sonkahegyek, a trópusi koktél alig fért belém. Chagall-kiállításra megyünk Irénnel. Az eső esik. Semmi sem tökéletes.”. Utazó visszaírt: értem. És visszadőlt az ágyba. T udott mindent. havas andrás Túlvilág! utazás H ozzatok diópálinkát, te meg indulj az orvo­sért, lódulj, mit állsz ott, ostoba, vetkőztessé- tek le, pucérra, hamar, dörzsöld a lábát, bát­ran, nem törik el. A halántékát masszírozd egy ku­picával, meg a szívét. Mintha a szeretőd lenne, lá­nyom. Aztán be az ágyba. Vén, erőszakos és határo­zott hang. Szakadt és rikácsoló. Üteme, mint a met­ronómé. Kérlelhetetlen és parancsoló. Egy matróna mindentudó hangja. * * * Arra ébredt, mintha valaki pillanatonként egy-egy jókora követ rakna a mellére. Azután rögvest legördíte­né onnan, mindig nagyobbal pótolva az előzőt, hogy jóval gyilkosabbat és mozdíthatatlanabbat rakjon a he­lyére. Ezek a pillanatok, a kövek ráemelésének és le- gördülésének pillanatai, közte a villanásnyi szünettel, a megszabadult lélegzet felszakadó sóhajával, irgal­matlanul hosszúra, egyre hosszabbra nyúltak. Nem másodpercek voltak már, hanem évek, évszázadok, évezredek peregtek le gyors, közönyös egymás után- ban. Világok tűntek fel és birodalmak enyésztek el pil­lanatonként a szemei előtt, légiók melegedtek a mág­lyák felvillanó tüzénél, de a szélben fölparázsló pernye már senkit se talált az üres térségen. Olyan sebesen történt minden, mintha nyári töl­gyesek és tisztások smaragdzöld pázsitja felett tom­bolva rohanó felhőként futottak volna rajta végig a végtelenített jelen képei, és az idő játékos bakkecs- ke-ugrásokkal szökellne egyik bpkortóla követke­zőig. Minden mozgott, rohant vele, a képek áramló árapálya néha megtört és kimerevedett, aztán elhal­ványult, a semmibe enyészett. Úgy tűnik, nem öregszem meg. Nem leszek bölcs, jajgató öregember, furcsa vén, gondolta majdnem vidáman. A kövek egyre súlyosabbak és fojtóbbak lettek, és egyre nehezebben hengeredtek tovább, átadva helyüket a következőnek. Tompa, ólomszín burok ereszkedett alá hangtalanul a fáról, ami alatt behavazva, elnehezülten, hátát ferdén a cserepes törzsnek támasztva feküdt. Közönyösen és józanul, mintha másvalakiről lenne szó, azt gondol­ta, hogy akkor ez a halál. Az ő halála. S ekkor mindennél kínzóbban elkezdett viszket­ni az orra. De ez a két kéz, ami neki van, már nem mozdul. Ha tíz keze lenne, mint egyes bonyolult és kiismerhetetlen keleti istenségeknek, akkor se lenne elég hogy megvakarja. Pedig ami előtte áll, az a semmi. Nemcsak sejtette és érezte ezt minden las­san kihűlő, dermedt porcikájával, hanem tudta is a bizonyosságnak azzal a forró beteljesülésével, ami csak a végső, ritka boldog pillanataiban látogatja meg az embert. A teljes megsemmisülés vár rá. De hogy a születés előtti semmi fogható-e az élet utáni semmihez, azt sehogy se bírta eldönteni. Émelyegve gondolt a túlvilági életről szóló jóté­kony önáltatás mozaikcserepeire, a cukorhabos lé- lekbalzsamokra, a rémület és rettegés díszítette fan­tazmagóriákra. Mindezek most, az utolsó pillanatokban számára képtelenül valószerűtlennek tűntek. Itt állt lét és nemlét bizonytalan határán, a keskeny mezsgyén, szemben az abszolút nulla fokkal, és az elkövetkező időtlen tükrével, amelyben egy pillanatra talán majd meglátja felsejlő igazi arcát, és olyan váratlanul kínzó vágy támadt rá, a lehetetlen maró*földöntúli éhsége-, nem az élet, hanem annak egy közönséges, könnyű és forró megtestesülése iránt, hogy érzékei szemér­metlenül elébe hozták a képzet minden gyönyörteli lényegét. Érezte az íny édességét, az első mohó fala­tot, hogy minden, a fánk és a porcukor, a sárgaba­racklekvár olvadó édessége ott van előtte, de ő még húzza, egyre csak halasztja az időt, lépést fontolgat, stratégiát és taktikát ácsol, mielőtt hozzányúlna. És ez a legjobb, várni és elnyújtani a beteljesülést. Ami­kor tudja, hogy mindaz, amiről csak álmodott, a kö­vetkező pillanatok tényszerű valósága lesz már csak. Szürke realitás, tehát kézenfekvő és érdektelen. A vad vágy váratlan képe fuldokló köhögési roham­má változott, meleg és forró árammá. Itt fekszik félig behavazva, félig megfagyva és félig az ismeretlen sem­mi határán, magafeledten, és ez a kelt tészta lesz az utolsó gondolata életében. Ez az ami még a vanhoz köti, és nem engedi a nincsbe. Nem valami túlságosan fennkölt, méltóságteljes és illő. Roppant bizarr. Széle­sen elvigyorodott volna hozzá, ha az arca helyén nem egy teljesen merev és formátlan fémlábas ült volna. Miért pont most és itt? Pedig a halál mindig ott lo­holt a nyomában, tengerparton, erdőben, nagyvá­rosban és a tereken. Soha nem érte el, pedig néha hátrafordult, lehajolt érte és bevárta a fekete kutyát, megsimogatta az ocsmányul torz pofáját, amelyet az hálásan a tenyerébe fúrt és felkancsalított rá, a szájából szivárgó nyál benedvesítette az ujjait. Az életben alighanem másként van, a legrövidebb út a görbe, amíg az ember vad, kanyargós hurkokon, he­gyi utakon, szerpentineken és ösvényeken, kitérő­kön át el nem jut a végéig. Annyit ér, amennyire la­birintusszerű, átláthatatlan és kibogozhatatlan, ta- pinthatatlan mágneses terek, kapcsok és pókháló­szálak ezreivel átszőtt. A szál most elszakad. A társaság az elakadt kocsi­nál maradt. Egyedül indult neki, az erdőn át a legkö­zelebbi faluba. Senki se tudta visszatartani. Nem is nagyon akarták, semmi köze se volt azokhoz az em­berekhez. Évek óta köztük élt, mégis most ismeret­lenek és fenyegetően idegenek voltak számára. Pe­dig ha lett volna egy valaki, aki miatt érdemes lett volna maradni, akkor marad. De inkább jobb volt menni előre a záporozó hóban, bukdácsolva és tér­dig merülni a harsogó szélben izzadva és lázasan. * * * Mozdította volna a fejét, mint tehetetlen golyó­bist próbálta egyensúlyozni és lóbálni a nyakán, hogy a közeledő hangok felé fordítsa. Többszöri hi­ábavaló kísérletre sem sikerült, és erőfeszítésének látható kudarca után, hogy beirányozza látogatóit, beletörődőén feladta. Engedelmesen behunyta a szemét. Megadta magát. Semmit sem akart. Az ajtónyitás hirtelen meleg konyhaszagot ho­zott: a forró olaj és az erjedt édeskés tészta semmi­vel össze nem téveszthető hangjegyeit kottázták le neki ezek a reménykeltő szagok. A rugalmas lágy­ság és a sima, barna feszesség ott volt a közelében. Valami egyszeri, múlandó és édes. Zajok egyre távo­labbról és szelídebben és hullámok ringatása. M ost végre elaludt. Kifelé mindenki, ki innét, semmirekellők, szájtátiak. Egészséges fia­tal férfiember, rendbe jön. Erős a szíve, gyors a vére. Kialussza magát, kialszik mindent, ki- alussza az életet és a halált. kovács jános

Next

/
Oldalképek
Tartalom