Heves Megyei Hírlap, 2003. december (14. évfolyam, 279-303. szám)

2003-12-24 / 299. szám

6. OLDAL

MOZ A I K

2003. December 24., szerda

A közösség imája meghallgatásra talált

Újjáépült a Zvara család tavaly karácsonykor leégett otthona

A recski Zvara család számára 2002 karácsonya soha nem feledhető emlék marad. Egy éve az elcsendesült községben szentestén minden házban örömmel készülődtek az év legmeghittebb ünnepére. Zvaráéknál sem volt ez másképp, amikor este fél hatkor valami egészen váratlan, borzalmas dolog történt. Míg a ház asszonya vacsorát készített, a férj hatalmas robajra ébredt délutáni álmából.

Néhány pillanat múlva döbben- volt, hogy gyermekeiket tisztessé- tek rá, hogy a szép családi ház te- gesen felneveljék, s unokáik má- tőtéri része lángokban áll. A tűz sodik otthonuknak tekintsék a

recski házat. Az emeleti rész is a gyerekek birodalma volt, ezernyi játékkal, szép bútorokkal.

A közösen épített otthon romosán is az otthonuk maradt, s bár eleinte a veszteség bénítólag hatott a párra, a segítőkész emberek nem hagyták őket apátiába süllyedni. Mindennap, minden percben akadt valaki, aki meglátogatta őket, és felajánlotta segítségét. A polgármester kezdeményezésére az önkormányzat számlát nyittatott a segélyek fogadására. Kora tavasszal a biztosító is kifizette a becsült kárt, és kezdődhetett az újjáépítés.- A férjem és a barátaink traktorszámra hordták a törmeléket a házból. Igaz, hogy a biztosító a tényleges kárnak csak egy részét térítette meg, de nem háborog- tunk. Egy nagyon rendes káli vállalkozó építette újra a házat az embereivel, és augusztus 20-ra beköltözhettünk. Nyolc hónapig éltünk az alsó konyhában, alig volt olyan éjszakám, hogy ne riadtam volna fel. Ma is gyakran álmodom arról a lidérces éjszakáról - mondja Zvara Józsefné. - A tetőteret már nem építjük be, nekünk ez a lenti két szoba már elég lesz. Bár most minden új és szép, ezt a házat már nem tudjuk úgy belakni, mint a régit. Ennek ellenére boldogok vagyunk, hogy rendeződött az életünk, és a gyeA Zvara család otthona tavaly szentestén vált a lángok martalékává

óriási sebességgel terjedt, s hiába siettek a környékbeliek és a tűzoltók azonnal a segítségükre, a zárlat okozta tüzet nem sikerült időben megfékezni. Reggelre az emeleti rész teljesen leégett, csupán az elüszkösödött tartófalak maradtak meg. Az éjféli misén már mindenki tudott a tragédiáról, és a hívő közösség a Zvara családért imádkozott.

A házaspár a ház melletti kis alsó épületben húzta meg magát, és hetekig szótlan rettegésben latolgatták, mit hoz a holnap. Két gyermekük, az Egerben élő és dolgozó Mariann és Zsolt igyekeztek nyugtatni őket, és kérték, költözzenek a városba. Erről a két szülő hallani sem akart. Egy szorgalmas, tevékeny élet minden eredménye vált a szemük láttára hamuvá pár óra alatt, de az emlékeket semmilyen tűz nem pusztíthatja el.

Zvaráékat jól ismeri mindenki a faluban. Rengeteget dolgoztak, és ha kellett, az első szóra segítettek másokon. Egyetlen céljuk az

rekeinknek, az unokáinknak újra van hova hazajönni.

A tűzeset után József és felesége gyakran feltették maguknak a kérdést: miért épp ők estek áldozatul a szerencsétlen tragédiának?- Hívő emberek vagyunk, jómagam minden istentiszteleten részt veszek. Erős a hitem, mégis meginogtam a történtek után. Életünkben soha senkit meg nem bántottunk, rengeteget dolgoztunk, talán túl sokat is. A gyermekeinket sze- retetben neveltük, becsületes, jóra- való emberek váltak belőlük. Sokáig nem tudtam feldolgozni, miért épp bennünket ért ez a csapás. De ahogy telik az idő, arra gondolok, hogy semmi nem történik véletlenül. A Jóistennek szándéka van velünk. A mi esetünkben talán az, hogy lássa mindenki: nincs reménytelen helyzet. A mi tragédiánk bizonyosság arra, hogy az emberek igenis jók, és nem hagynak magunkra a legnagyobb bajban sem. En már csak azt szeretném, ha a hátralévő életemben viszonozni

tudnám mindazt, amit kaptunk az elmúlt hónapokban. Sokan név nélkül küldtek kisebb-nagyobb adományokat a számlára, a nyugdíjasklub tagjai minden használható holminkat kimostak, rendbe tettek. Az utcán nem tudtam úgy végigmenni, hogy ne kaptam volna biztató szót, kézfogást. Mindezt úgy próbáltam megköszönni, hogy hálaadó szentmisét mondattam mindazokért, akik mellettünk álltak. Tudom, nem lehetett mindenki ott a templomban, épp ezért most azoknak is köszönetét mondok, akik nem hallották a misét. Október 12-én felszentelte a papunk az új otthonunkat, s ez megnyugvás számunkra - sorolja gondolatait a ház asszonya.

S hogy milyen lesz a Zvara család idei karácsonya?- Egy ideig úgy gondoltam, idén nagyon csendesen várjuk a párommal a kis Jézus születését - említi a feleség. - Azután a menyem egy szép napon azt mondta: de mama, itt az idő, hogy közös, nagy karácsonyunk legyen! Mikor, ha nem most? Beláttam,

hogy igaza van. Az idén egészen biztos, hogy szép ünnepünk lesz. Bízom benne, hogy méltó az újjászületéshez. BARTA KATALIN

Idén már az újjáépített házban ünnepelhetnek fotós ötvös imre

Az SMS aranykora

És akkor Utazó rájött, hogy utazásaihoz olykor nem kell megtennie egyetlen küométert sem. Persze jó, ha az ember jelen volt már azon a helyen, hiszen tudnia kell, hová mennek rövid szöveges üzenetei, és azt is, hogy azok honnét érkeznek. Hiába írja valaki, hogy itt ülök a piaccsarnoknál azon a párizsi teraszon az északi pályaudvar mellett, ha a címzett még sohasem ült ott az északi pályaudvar melletti teraszon és fogalma sincs arról, hogy a szomszédban müyen finom pástétom kapható.

Párizs. Az üzenet átugorja a teraszok székeit és kerek asztalkáit, ha a választott személy még sincs kiválasztva rendesen

Mert ezek a rövid jelek csakis úgy találkozhatnak, ha az irányok tökéletesen bemérhetők. Hiába írjuk azt is, hogy egy szlovák sípálya alján, a csillogó havon állok a büfénél, ha a címzettnek fogalma sincsen a csillogó havon való álldogálás érzéséről, mert akkor ezek az SMS-ek teljesen feleslegesen szállnak a világban szerteszét, csak belevesznek a semmibe más hiábavaló jelek közé.

Utazó csakis jó ismerőseivel, egykori útitársaival léphetett be ebbe a dimenzióba, legyenek azok barátok, nagyon, de legalább közepesen közelálló nők, a régi avagy új idők hősei. Mert az üzenet széttörik a köveken, elolvad a havon és egykedvűen átugorja a teraszok kerek asztalkáit, ha a választott személy még sincs kiválasztva rendesen. Csak úgy, az üdvözlet miatt, ne küldjünk igazi SMS-t annak, akiről nem vagyunk teljesen meggyőződve, mert a rövid üzenet nem képes levelezőlap, nem arról szól, hogy boldog karácsonyt, meg csók a Balatonról, és az idő remek, sokat gondolok rád, hanem ugyanez, de másképpen. A rendes üzenet hátteret feltételez, és nem próbál idő előtt hangulatot teremteni, hanem vár kicsit. Arra utal, ami van, ami volt, nem pedig erővel megcsinálja azt. Az nem kőfaragás, hanem pasztell. Egy bólintás: igen, tudom.

Mert például, amikor Utazó ismerőse Finnországból küldött üzenetet, bizonyos halak tárgyában, sokat kellett tudniuk egymásról, és a lazacokról is. Azt írta neki: itt vagyok. Van lazac, viszek. Szeletelt kell, vagy amelyikben benne van a csont... Rendben, válaszolta és hozta is.

Es amikor Utazó felébredt egy péntek éjszakai buli után, eszébe jutott, hogy a barátai Amszterdamban vannak, és az is, hogy éppen reggeliznek a szállodában, így küldött nekik egy rövidet: Remélem büfé... Mivel tudta, hogy barátja a feleségével van, többet nem is kérdezett.

Alighogy fölkelt az ágyból, a válasz már megjelent a mobil kijelzőjén: „Brutál kolbászkák, paradicsomos bab, sonkahegyek, a trópusi koktél alig fért belém. Chagall-kiállításra megyünk Irénnel. Az eső esik. Semmi sem tökéletes.”.

Utazó visszaírt: értem. És visszadőlt az ágyba.

T udott mindent. havas andrás

Túlvilág! utazás

H

ozzatok diópálinkát, te meg indulj az orvosért, lódulj, mit állsz ott, ostoba, vetkőztessé- tek le, pucérra, hamar, dörzsöld a lábát, bátran, nem törik el. A halántékát masszírozd egy kupicával, meg a szívét. Mintha a szeretőd lenne, lányom. Aztán be az ágyba. Vén, erőszakos és határozott hang. Szakadt és rikácsoló. Üteme, mint a metronómé. Kérlelhetetlen és parancsoló. Egy matróna mindentudó hangja.

* * *

Arra ébredt, mintha valaki pillanatonként egy-egy jókora követ rakna a mellére. Azután rögvest legördítené onnan, mindig nagyobbal pótolva az előzőt, hogy jóval gyilkosabbat és mozdíthatatlanabbat rakjon a helyére. Ezek a pillanatok, a kövek ráemelésének és le- gördülésének pillanatai, közte a villanásnyi szünettel, a megszabadult lélegzet felszakadó sóhajával, irgalmatlanul hosszúra, egyre hosszabbra nyúltak. Nem másodpercek voltak már, hanem évek, évszázadok, évezredek peregtek le gyors, közönyös egymás után- ban. Világok tűntek fel és birodalmak enyésztek el pillanatonként a szemei előtt, légiók melegedtek a máglyák felvillanó tüzénél, de a szélben fölparázsló pernye már senkit se talált az üres térségen.

Olyan sebesen történt minden, mintha nyári tölgyesek és tisztások smaragdzöld pázsitja felett tombolva rohanó felhőként futottak volna rajta végig a végtelenített jelen képei, és az idő játékos bakkecs- ke-ugrásokkal szökellne egyik bpkortóla következőig. Minden mozgott, rohant vele, a képek áramló árapálya néha megtört és kimerevedett, aztán elhalványult, a semmibe enyészett.

Úgy tűnik, nem öregszem meg. Nem leszek bölcs, jajgató öregember, furcsa vén, gondolta majdnem vidáman. A kövek egyre súlyosabbak és fojtóbbak lettek, és egyre nehezebben hengeredtek tovább, átadva helyüket a következőnek. Tompa, ólomszín burok ereszkedett alá hangtalanul a fáról, ami alatt behavazva, elnehezülten, hátát ferdén a cserepes törzsnek támasztva feküdt. Közönyösen és józanul, mintha másvalakiről lenne szó, azt gondolta, hogy akkor ez a halál. Az ő halála.

S ekkor mindennél kínzóbban elkezdett viszketni az orra. De ez a két kéz, ami neki van, már nem mozdul. Ha tíz keze lenne, mint egyes bonyolult és kiismerhetetlen keleti istenségeknek, akkor se lenne elég hogy megvakarja. Pedig ami előtte áll, az a semmi. Nemcsak sejtette és érezte ezt minden lassan kihűlő, dermedt porcikájával, hanem tudta is a bizonyosságnak azzal a forró beteljesülésével, ami

csak a végső, ritka boldog pillanataiban látogatja meg az embert. A teljes megsemmisülés vár rá. De hogy a születés előtti semmi fogható-e az élet utáni semmihez, azt sehogy se bírta eldönteni.

Émelyegve gondolt a túlvilági életről szóló jótékony önáltatás mozaikcserepeire, a cukorhabos lé- lekbalzsamokra, a rémület és rettegés díszítette fantazmagóriákra.

Mindezek most, az utolsó pillanatokban számára képtelenül valószerűtlennek tűntek. Itt állt lét és nemlét bizonytalan határán, a keskeny mezsgyén, szemben az abszolút nulla fokkal, és az elkövetkező időtlen tükrével, amelyben egy pillanatra talán majd meglátja felsejlő igazi arcát, és olyan váratlanul kínzó vágy támadt rá, a lehetetlen maró*földöntúli éhsége-,

nem az élet, hanem annak egy közönséges, könnyű és forró megtestesülése iránt, hogy érzékei szemérmetlenül elébe hozták a képzet minden gyönyörteli lényegét. Érezte az íny édességét, az első mohó falatot, hogy minden, a fánk és a porcukor, a sárgabaracklekvár olvadó édessége ott van előtte, de ő még húzza, egyre csak halasztja az időt, lépést fontolgat, stratégiát és taktikát ácsol, mielőtt hozzányúlna. És ez a legjobb, várni és elnyújtani a beteljesülést. Amikor tudja, hogy mindaz, amiről csak álmodott, a következő pillanatok tényszerű valósága lesz már csak. Szürke realitás, tehát kézenfekvő és érdektelen.

A vad vágy váratlan képe fuldokló köhögési rohammá változott, meleg és forró árammá. Itt fekszik félig behavazva, félig megfagyva és félig az ismeretlen semmi határán, magafeledten, és ez a kelt tészta lesz az utolsó gondolata életében. Ez az ami még a vanhoz köti, és nem engedi a nincsbe. Nem valami túlságosan fennkölt, méltóságteljes és illő. Roppant bizarr. Szélesen elvigyorodott volna hozzá, ha az arca helyén nem egy teljesen merev és formátlan fémlábas ült volna.

Miért pont most és itt? Pedig a halál mindig ott loholt a nyomában, tengerparton, erdőben, nagyvárosban és a tereken. Soha nem érte el, pedig néha hátrafordult, lehajolt érte és bevárta a fekete kutyát, megsimogatta az ocsmányul torz pofáját, amelyet az hálásan a tenyerébe fúrt és felkancsalított rá, a szájából szivárgó nyál benedvesítette az ujjait. Az életben alighanem másként van, a legrövidebb út a görbe, amíg az ember vad, kanyargós hurkokon, hegyi utakon, szerpentineken és ösvényeken, kitérőkön át el nem jut a végéig. Annyit ér, amennyire labirintusszerű, átláthatatlan és kibogozhatatlan, ta- pinthatatlan mágneses terek, kapcsok és pókhálószálak ezreivel átszőtt.

A szál most elszakad. A társaság az elakadt kocsinál maradt. Egyedül indult neki, az erdőn át a legközelebbi faluba. Senki se tudta visszatartani. Nem is nagyon akarták, semmi köze se volt azokhoz az emberekhez. Évek óta köztük élt, mégis most ismeretlenek és fenyegetően idegenek voltak számára. Pedig ha lett volna egy valaki, aki miatt érdemes lett volna maradni, akkor marad. De inkább jobb volt menni előre a záporozó hóban, bukdácsolva és térdig merülni a harsogó szélben izzadva és lázasan.

* * *

Mozdította volna a fejét, mint tehetetlen golyóbist próbálta egyensúlyozni és lóbálni a nyakán, hogy a közeledő hangok felé fordítsa. Többszöri hiábavaló kísérletre sem sikerült, és erőfeszítésének látható kudarca után, hogy beirányozza látogatóit, beletörődőén feladta. Engedelmesen behunyta a szemét. Megadta magát. Semmit sem akart.

Az ajtónyitás hirtelen meleg konyhaszagot hozott: a forró olaj és az erjedt édeskés tészta semmivel össze nem téveszthető hangjegyeit kottázták le neki ezek a reménykeltő szagok. A rugalmas lágyság és a sima, barna feszesség ott volt a közelében. Valami egyszeri, múlandó és édes. Zajok egyre távolabbról és szelídebben és hullámok ringatása.

M

ost végre elaludt. Kifelé mindenki, ki innét, semmirekellők, szájtátiak. Egészséges fiatal férfiember, rendbe jön. Erős a szíve, gyors a vére. Kialussza magát, kialszik mindent, ki- alussza az életet és a halált. kovács jános