Heves Megyei Hírlap, 2003. november (14. évfolyam, 255-278. szám)

2003-11-22 / 272. szám

2003. November 22., szombat | 10. OLDAL H 0 R ▼ ONT Késes támadás: a vádlott, illetve a sértett szemszögéből Black Night - a rocktörténelem megy tovább Kikezekaköcsögööööök???? - értetlenke­dett a középkorú rocker (jellegzetessége: sörhas alatt begombolt farmernadrág, ke­vesebb haj, mint kolbász, valamint - va­sárnaponként - nyakbavalóul viselt uno­ka), amikor az előzenekarként a közön­ségre erőltetett banda tagjai a húrok közé csaptak. Aztán hamarosan kiderült: a ha­zai kemény műfaj színe-virága ők, a Hooligans, amely ma az egyik legnépsze­rűbb formáció a fiatalok körében. Hogy miért, ez a koncertjük végére is rejtély maradt, pedig addigra a leendő Papp László Sportaréna lelátóit csaknem zsú­folásig megtöltő tömeg megismerkedhe­tett jókora adag banális közhellyel - pél­dául azzal, hogy a vér nem válik vízzé, ugyebár -, valamint egy olyan mélységes igénytelenségről tanúskodó zenei világ­gal, amilyennek hallatán már a hetvenes évek televíziójának Tapsifüles című beat- műsorát is kikapcsolta a korabeli jóérzé­sű zenerajongó, hogy a Szabad Európa Rádiótól vagy a luxemburgi adók valame­lyikétől vegyen elégtételt a honi kínála­tért. Hát persze, hiszen ott olyan muzsi­kát hallhatott, mint mondjuk az utánoz­hatatlan Deep Purple, a Mély Bíbor, amely tagjainak hibátlan felsorolása ugyanúgy kötelező lecke volt a fiatalok számára, mint anno az aranycsapaté; és amelyről - akkoriban legalábbis - bizo­nyosan tudtuk, hogy legalább annyira el­érhetetlen lesz számunkra, mint a bécsi autószalonok kínálata. Szerencsére ebben is tévedtünk. És így, a várakozás jóleső izgalmával meg­spékelve, valamivel elviselhetőbbé vált a huligánok Vikidál Gyula legnyálasabb Dinamit-korszakára emlékeztető csö­römpölése, de még az egyik gitárosuk hátrabukfence is, amely - mint utólag ki­derült - színpadi látványelemeik legere­detibb mozzanatát képezte. Titokban ta­lán mindenki reménykedett, hogy az öl­években egyre lustább Lord helyén jeles­kedő Airey, meg a Kansas együttesben edződött amerikai Morse személyében érkező vérfrissítés inkább a javára, sem­mint a hátrányára vált - talán nem szent­ségtörés kimondani - még a régi nagy slágereknek is. Márpedig ez utóbbiakból is megszó­laltattak bőven... Mindjárt a közepébe vágtak a Highway Starral, hogy aztán ne legyen lélegzetvételnyi szünet sem. Egy­mást követték különféle korszakaik me­lódiái a hőskorból, a nyolcvanas évek nagy visszatérésén át egészen a legújabb időkig, miközben a fény- és hangtechni­ka professzionális alkalmazása percen­ként döbbentette rá a közönség soraiban helyet foglalókat - köztük fel­tehetően rockzenei életünk úgynevezett elitjének meg­annyi képviselőjét és az abból hasznot húzókat - arra, hogy bizony ezt a műfajt ilyen szín­vonalon is lehet művelni... Fe­ledhetetlen élmény volt látni a derékig érő hajú frontember­ből a külsőségeket illetően mára joviális arcú, őszülő ha- lántékú nagypapává konszoli­dálódott Gillan lelkesedését, Glover és Paice a zene iránt máig nem lohadó alázatát, Morse virtuozitását és Airey professzionista szemléletét és udvariasságát, amelybe az is belefért, hogy a hely szelle­méhez alkalmazkodva né­hány pillanat erejéig felcsen­düljenek a Hunyadi László ak­kordjai éppúgy, mint Brahms- tól és Kodálytól kölcsönzött taktusok. Rohant az idő, miközben a zenekari számok és a szólók váltogatták egymást, és mire a nagyérdemű ocsúdhatott volna, hogy ma­ga is a rocktörténelem részesévé vált, máris elérkezett a zárás pillanata. De micsoda rá­adás húsz perc volt ez...! Esszenciája a múltnak, amely a hippikkel kezdődött, meg Vietnammal, s virágokkal folytató­dott, átívelve a színes-kavalkádos, olajem­bargós hetvenes éveken, át az államrend­szereket fenekestől felforgató, csillaghábo­rús ezredvégen, egészen a máig... Átszállt felettünk, mint a füst a víz felett, hogy leg­végül nyomasztóan ránk boruljon a fekete éjszaka, ami után már hiába könyörgünk, hogy még, még, csak egy kicsit még... Nem, nincs tovább, a függöny legördült. * Epilógus? Amikor a tragikus sorsú Challenger űrrepülőgép maradványait összeszedték, az egyik asztronauta cso­magjában CD-lemezekre leltek. A szeren­csétlen ember a Deep Purple muzsikáját vitte volna magával az égbe. Lejátszani azonban már nem volt ideje, tizenhét másodperc elteltével a kapcsolat megsza­kadt. Ezen az estén érte is szólt a dal. TARI OTTÓ A sértett Az áldozatnak, G. J.-nének- aki leginkább önmagának, fájdalmat is tűrő kitartásának köszönheti életben maradását — még most is, az eset után nyolc hónappal, pszichológushoz kell járnia. Betegál­lományban van a férjezett, egy gyermeket nevelő anya, s fél em­berek közé menni. Alvásában is zavarja mindaz, amit február 25- én hajnalban kénytelen volt átélni, sokszor riad fel különféle ne­szekre. Arról is beszámol, hogy valószínűleg a szúrások következ­ményeként hasi sérvet kapott. A kezelések és a kiesett munkabér miatt kártérítést igényel támadójától. Az egri Törvényház földszinti tárgyalótermében újabb kisebb dráma játszódik le, miközben a megyei bíróság tanácsa, mint fiatalkorúak bírósága, a február 25-én hajnalban történt, csak­nem halálos rablótámadás ügyében hallgatja meg a feleket. A tárgyalásról szóló tudósításba nem férhet bele egy ilyen procedúra minden részlete. Hogy mégis visszatérünk rá, annak in­doka az: nem gyakori, hogy ilyen súlyú élet elleni bűnténynél a támadó, illetve az áldozat vé­leménye, érzései jól nyomon követhetők, az olvasó számára akár szembesíthetők is. A vádlott meghallgatása végig fe­szült hangulatú. Korához képest K. Csaba elég jó érzékkel igyekszik megkerülni a lényegi kérdésekre adandó válaszokat, s vitatkozva belebocsátkozni az ügy szempont­jából nem jelentős részletekbe. Az az érzése a tárgyalótermi hallgató­ságnak, hogy a fiú sokszor jól be­tanult feleleteket citál. Ha még­sem sikerül rögtön mondania va­lamit, akkor gondolkodási időt úgy nyer magának, hogy az „elné­zését kérem, tisztelt bíró úr” for­dulatot alkalmazza. „Ha akartam volna, bármikor megölhettem volna ” Miután a vádlott teljes egészé­ben bűnösnek vallja magát a Va­dászkürtben február 25-én hajnal­ban történtek miatt, nyilván a szándékairól érdeklődik a tanács­vezető biró.- Mondja kérem, mit határo­zott el másnapra február 24-én napközben vagy este?- Munkát sze­rettem volna talál­ni magamnak Egerben — szöge­zi le az ifjú.- Ön szerint hol találhat ma­gának egy 16 éves manapság mun­kát télen, hajnal­ban?- Hát ezt én sem tudom pon­tosan, de maga sem, bíró úr. Kiderül, bár munkát akart talál­ni magának K. Csaba, azért a feke­te hátizsák, a benne lévő szendvi­csek mellett azon a februári haj­nalon magával vitt egy több mini 30 centiméteres, legalább 17 centi­méter pengehosszúságú konyha­kést is. A bíró felmutatja bűnjel­ként a helyszínen lefoglalt, vérrel szennyezett, elhajlott pengéjű szúrószerszámot. Fura módon a vádlott azt nyilatkozza, ez nem az a kés. (Igaz, később már elismeri, hogy mégiscsak az...)- Miért volt ekkora kés magá­nál? - fordul ismét K. Csabához a bíró.- Azért, hogy megvédjem ma­gam a szalóki ellenségeimtől, akik korábban megfenyegettek.- Azért vitte Egerbe a kést, hogy ott a szalókiak ellen védekezzen? - hitetlenkedik a jogi szakember. A fiú ragaszkodik ahhoz, hogy fenyegetve érezte magát. A továb­bi társalgásból sok-sok kérdés árán körvonalazódik, hogy - bár K. Csaba tagadja - korábbról már ismerte a Vadászkürt éttermet. (A biztonsági őr is úgy nyilatkozik tanúvallomásában, hogy arcról is­meri a vádlottat.) Erre utal az is, hogy pontosan tudta, van egy, a Bajcsy-tömbbelsőből nyíló hátsó pékén, nyertem 2-300 forintot. Az egyik százasom nem akart kijön­ni, odahívtam a pultost, hogy se­gítsen, de nem volt erre hajlandó. (A pultosnő ilyesmire nem em­lékszik, nála különben sincs a gé­pekhez kulcs, tehát nem tudott volna segíteni.) Közeledünk a majdnem tragi­kus végkifejlethez. A vádlott arról beszél, hogy ismét az utcára ment, szétnézett a Dobó téren, majd visszatért a Vadászkürtbe.- Miért vette elő a kését? - irá­nyítja a lényegre a vádlott figyel­mét a bíró.- Másodjára az étteremben nézgelődtem. Lapozgattam egy új­ságot. Aztán rátámaszkodtam a pultra. Láttam, hogy a nő számolja a pénzt. Akkor ötlött először eszem­be, mi lenne, ha megszerezném a pénzt. (...) A kés a jobb oldali nad­rágzsebemben pengével lefelé volt. Kivettem, s a lengőajtón át bemen­tem a pultba (ahová vendégnek ti­los belépni). A nő háttal állt. Mentem felé. Már majdnem el­értem, amikor észrevett. A kés­sel meg akartam fenyegetni, hogy megszerezhes­sem a pénzt. Erre elkezdett sikítoz- ni, ugrált előt­tem, nem ha­gyott szóhoz sem jutni. A szúrások irányából és ere­jéből egészen másra következte­tett a szakértő, hiszen az első dö­fés a sértett bal könyéktáján telje­sen áthatolt az izomzaton. Emel­lett két, hasfalon áthaladó szúrás közvetett életveszélyt idézett elő.- A sértett sikoüozott. Maga mit méltóztatott ezután csinálni? - hangzik az újabb kérdés.- Felé szúrtam... Aztán már nem tudtam pontosan, mit cse­lekszem. Azt sem, hogy hányszor szúrtam. Talán négyszer-ötször. Azt viszont tagadom, hogy a kés pengéjét a kisujjam felé tartottam volna, mint az a vádiratban szere­pel.- Miért, maga szerint van en­nek jelentősége? Erre nincs válasz. A kérdezz- felelekből az is kikerekedik, hogy a sértett a pengére ráfogva gátolta meg a további szúrásokat. Az ifjú ekkor szólalt meg először, kérve a nőt, hogy engedje el az eszközt. Mivel nem hallga­tott rá, ezért hoz­závágott egy fém­ből készült bár­széket.- Mégis miért követte el ezt a tet­tet? — kérdi a ta­nácsvezető bíró.- Megláttam a pénzt, s azt meg akartam szerezni. Cipőt akartam venni, meg ruhát.- Ön szerint miből érezhette úgy a pultosnő, hogy maga meg akarja őt ölni?- Száznegyvenötből 140 em­ber ilyen helyzetben biztos ezt gondolná — hangzik a cseppet sem megnyugtató válasz. Később a vádlott még öntudatosan ki is je­lenti:- Ha meg akartam volna ölni a sértettet, azt többször megtehet­tem volna... „Láttam az eltorzult arcán a gyilkos szándékot’’ A Vadászkürt pultosnője azt ké­ri írásban a bíróságtól, hogy tanú­vallomása közben ne kelljen talál­koznia a vádlottal, hiszen orvosi­lag is igazoltan máig nem volt ké­pes feldolgozni magában a történ­teket. A bíróság helyt ad a kérel­mének. Miután K. Csabát fegyőre visz- szakísérte a BV-intézetbe, a tár­gyalóteremben alacsony, vörös hajú, sápadt arcú nő lép a bírói pulpitus elé. Az áldozat, G. J.-né. A bíró érdeklődésére kijelenti, hogy már korábban is látta a vád­lottat a szórakozóhelyen. A meg­büntetését kívánja, de képes el­mondani a történteket a valóság megmásítása nélkül. Tavaly novemberétől dolgozott a Vadászkürtben, a tulajdonos só­gornője. Az éjszakai műszak este 7-től reggel 7-ig tart. S hogy miért nem volt aznap biztonsági őr ott? Már 5 óra után elment, mint ké­sőbb vallotta, hatra már egy má­sik munkahelyre kellett mennie.- A fiú háromnegyed 6 körül jött be a hátsó bejáraton — emlé­gam. Ő tovább jött a késsel. Meg­fogtam jobb kezemmel a szúróesz­köz pengéjét, és nem engedtem el. Kérte, hogy hagyjam a kést, de tudtam, akkor nem maradok élet­ben. Inkább elviseltem a fájdal­mat.- Miből gondolta, hogy K. Csa­ba meg akarja ölni?- Teljesen el volt torzulva az arca, láttam rajta a gyilkos szán­dékot.- Ön szerint szükségtelen volt a kés használata?-Ha a pultra kiteszi a kést, ak­kor is odaadtam volna a bevételt. A tulajdonos is arra utasított minket, ilyen esetben ne ellen­kezzünk, mert első az emberi élet. K. Csabát te­lefonhívásra ve­zeti vissza fegy­őre, amikor a sértett már eltá­vozott. A tanács­vezető bíró felol­vassa a fiatalembernek, hogy mit mondott az áldozata. Az ifjú nem látszik túl meglepettnek, s olykori fejlehorgasztásából lehet követ­keztetni arra, hogy a történtek mi­att benne is dúlhatnak valamiféle érzelmek. Szóban viszont csak új­ra megerősíti:- Ha meg akartam volna ölni a nőt, akkor többször megtehettem volna. Az ítélet kihirdetésénél - 8 év a fiatalkorúak börtönében — sem tű­nik különösebben zaklatottnak, megrendültnek K. Csaba. Hogy azért mégsem teljesen érzéketlen, azt igazolja: miután védőjével eny­hítésért jelentenek be fellebbezést, hátraszól törvényes képviselőjé­hez, nagymamájához, ösztönözve őt arra, kérjen ő is jogorvoslati le­hetőséget. Az idős asszony azon­ban a bíró kérdésére határozottan úgy felel, hogy nem kíván felleb­bezni gondozottja érdekében. Az addig meglehetősen rátarti és a magabiztosság látszatát keltő 17 éves gyerek elkezd könnyezni... SZALAY ZOLTÁN kezik az asszony. - Ott mászkált, az is lehet, hogy rövid időre ki­ment, én ezt a pultból nem látha­tom. Különben is, tettem a dolgo­mat, standoltam, majd a pénzt számoltam.- Elmondaná kérem, hogyan zajlott le a támadás? G. J.-né elsírja magát. Jól érzé­kelhető, nehéz erről beszélnie, még ma is retteg, ha rágondol. Az­tán erőt vesz magán:- Nesztelenül lépkedett, csak a csapóajtó koppanását hallottam. Azt hittem, a takarítónő az. Ám mivel ő hangosan szokott köszön­ni, s ez elmaradt, gyanús lett a do­log. Megfordultam. Akkor a fia­talember a késsel már támadott is. Jobb kezében lefelé tartva szúrt. Sikítottam, ahogy csak a torkomon kifért. Mondtam neki, vigye a pénzt, csak engem hagy­jon! Ő nem szólt egy szót sem. Először a karomat szúrta át, majd folyamatosan döfködött. Próbál­tam elmozogni. A hajamnál fogva rántott a földre, hanyatt is estem. Ekkor kézzel-lábbal védtem ma­bejárat is. Azon ment be. A bíró mindjárt rá is kérdez:- Miért tért be a Vadászkürtbe?- Melegedni, egy kólát megin­ni. Arra járkáltam, s láttam, hogy nyitva van.- Mit méltóztatott ott csinálni?- Köszöntem, kértem szódát, de nem kaptam. Játszottam a gé­A vádlott A Heves Megyei Főügyészség által nyereségvágyból elkövetett emberölés bűntett kísérletével megvádolt fiatalkom K. Csabának mostoha gyermekkor jutott osztályrészül. Szülei hároméves korá­ban elhagyták, a nagyszülei lettek a gondozói, három testvérével együtt. Az alsófokú iskoláit szakember javaslatára az egri Szalapart úti kisegítő iskolában végezte bentlakóként. A nyolc osztály után már nemigen járt tanulni, időközben elhunyt nagyapja elmondása szerint inkább játékgépezett, csavargott, vagy az ágyán feküdt. Nagyszülei tartották el. Életéhez hozzátartozik, hogy az Egri Városi Bíróság 2001 augusztusában (tehát 15 éves korában) kétrendbeli lopás vétsége miatt egy évre próbára bocsátotta. Utoljára tavaly találkozott a bíróságon az apjával, akit elítéltek. Bananas című legújabb albumuk bemu­tató körútja keretében. A klasszikusnak mondott felállásból - és a jelző ezúttal korántsem minősíthető túlzottnak - az énekes Gillan mellett Roger Glover basz- szusgitáros és lan Paice dobos maradt a helyén a régi ötös fogatból, mellettük Steve Morse gitáros - a maga ötven élet­évével sihedemek számít a többiek kö­zött -, illetve Don Airey billentyűs igye­kezett feledtetni Ritchie Blackmore és Jón Lord emlékét - gyakorlatilag százszázalé­kos sikerrel. E sorok szerzőjének ideig- óráig ugyan némiképp hiányzott a három és fél évtized során a zenekarral össze­forrott Hammond-hangzás, de hamar si­került megállapítania, hogy az utóbbi tözőig nem hallatszanak el szánalmas ef­fektusaik, hiszen micsoda égés lenne, ha az éppen a fellépő toalettjét igazgató lan Gillan azzal a sanyarú megállapítással szembesülne, miszerint vendéglátóiknak ennyire futotta... Bízzunk benne, hogy nem ez a valódi kép, és csak a szervezők kétbalkezessége folytán kényszerültünk háromnegyed órányi szenvedésre, amelynek végén azonban elkövetkezett a megváltás. Kialudtak a fények, hogy im­már egy igazi, valóságos legenda aurájá­ban töltődjünk fel az elkövetkező majd' százhúsz perc során. Az elmúlt kedden este a Deep Purple immár a harmadik alkalommal vendé­geskedett fővárosunkban, ezúttal lan Gillan - a Hang Roger Glover és Steve Morse. Élő legendák a színpadon

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom