Heves Megyei Hírlap, 2003. október (14. évfolyam, 229-254. szám)
2003-10-11 / 238. szám
10. OLDAL MO? A I K 2003. Október 11., szombat ^ J[ Fesztiváltapasztalatok a Szederinda külföldi útjain Az utóbbi években az egri Szederinda \éptáncegyiittes eljutott Európa legkülönbözőbb szegleteibe. Fesztiválokon vettek részt Hollandiában, Lengyelországban, Írországban, Horvátországban. A nyáron Olaszországban voltak, a Bari közelében fekvő Gravina városában. Röviddel hazaérkezésük után már az Agria Nemzetközi Néptánctalálkozón láthattuk fellépésüket. Az együttes vezetőjét, Balogh Ágnest részben olaszországi élményeikről kérdezem, részben azokról az egyéb, korábbi külföldi tapasztalatairól, melyeket talán mi is hasznosítani tudunk hasonló egri rendezvényeken, értve ezt nem kizárólag a fesztiválok rendezőire, hanem a város vezetőire és lakosságára is. — Beszéljünk először a mostani utótokról. Úgy tudom, Gravina jó összehasonlítási alapul szolgál Egernek, hiszen hasonló nagyságú városról van szó. Rajtatok kívül még mely országokból voltak résztvevők? — Mexikóból, Romániából, Argentínából, Franciaországból, Lengyelországból voltak együttesek a házigazdákon kívül. Egy hétvégén került sor a fesztiválra, szombaton és vasárnap. Mindkét este az összes együttesnek húszperces műsort kellett adni, s a két koreográfiának különböznie kellett. Mindkétszer a főtéri műsort megelőzte a menettánc, amely egy érdeklődőktől zsúfolt útvonalon haladt a város utcáin. A főtéren annyian voltak, mint nálunk egy augusztus húszadikai tűzijátékon, s a becsatlakozó utcákon is kivetítőkön nézték az emberek a műsort. A rendezőktől kapott információk szerint 5-6000 ember lehetett egyszerre jelen. — Ez szinte hihetetlenül hangzik. Mi az idén ettől jóval kevesebb néző láttán is már nagyon elégedettek voltunk. — Magunk se akartuk elhinni, mikor még a fesztivál előtt mondták, hogy körülbelül ennyi nézőre számítanak. Nappal teljesen üres volt a város, szinte elképzelhetetlen volt, hogy estére ennyi néző lesz. — Az nem lep meg, hogy a nyári hőségben Dél-Olaszországban napközben néptelenek az utcák. Igaz, ezen a nyáron már mi sem sokban maradhattunk el tőlük azon napok számában, amikor harminc fok fölött volt a hőmérséklet. Talán hasznos lenne itt is átgondolni, hogy érdemes e a délelőtti hőségben, viszonylag kevés néző előtt a fellépéseket erőltetni. — Ők valóban hagyták, hogy a csoportok ismerkedjenek a hellyel napközben, hogy ne csak a fellépések emlékét vigyék magukkal, hanem a város nevezetességeit is bejárhassák. A szervezésen látszott, hogy nem csak néhány megszállott ember munkájáról van szó, hanem az egész város szívügyének érezte a fesztivált. Számos figyelmességgel halmoztak el minket. A színpad melletti építményben hűtött italok, szendvicsek várták a szereplésüket befejezőket. A vetítővásznakból a színpad mögött is volt, így a szereplők végignézhették a többi együttest is. A csoportok szét voltak osztva a különböző vendéglők között vacsorára, amire akkor került sor, amikor éjjel egykor befejeződött a műsor, tehát gyakorlatilag 2 és 3 között. — Egerben ez is hihetetlenül hangzik, hiszen tizenegy után már nem csak hivatalos rendezvény nem lehetett, de még nyitva tartó vendéglőt se találtak azok, akik nem akartak még lefeküdni. Gondolom, ott sincs minden éjjel zajos mulatozás a főtéren, de egy ilyen nemzetközi rendezvény idejére láthatóan elfogadta a lakosság, méghozzá örömmel, hogy az események az éjszakába nyúlnak. — így van. Még az is hasonló a két helyszín között, hogy a fesztivál résztvevői ott is egy kolostorépületben laktak, de az apácák valahova elvonultak, és így nem volt semmilyen időbeli korlátozás a lefekvést illetően. Igaz, az épület ott nem a város szívében volt, és ez lehetővé tette, hogy akik még a hosszúra nyúlt előadások után is táncolni, zenélni akartak, azt az épületen kívül megtehették, a fáradtabbak pedig bent lepihenhettek.- A fesztiválnak ott milyen hagyománya van, s milyen hozzáállást tapasztaltatok a város vezetői részéről?- Korábban volt már két fesztivál, de aztán évekre megszakadt a sorozat, s most kezdték újra. A polgármester a fogadáson elmondta, hogy azt szeretnék, ha a kultúra városa lennének. A fesztivál végén a csoportvezetőket megkereste a főszervező, s jegyzetelte, hogy müyen észrevételeink voltak a fesztivál szervezésével kapcsolatban. Egyébként minden csoport kapott két kísérőt, akik végig segítettek nekünk.- Más érdekes gesztusokat tapasztaltatoké?- Minden csoportból megkértek valakit, hogy a színpadon mondja el ugyanazt az olaszból fordított szöveget a saját anyanyelvén. Ennek az volt az értelme, hogy ne csak az illető ország dalait, táncait lássák, hallják, hanem a beszélt nyelvükből is ízelítőt kapjanak.- Ez kicsit emlékeztet arra, amikor 2000-ben az ír utatokon arra kérték az együttesek képviselőit, hogy mondjanak néhány mondatot a díszelőadás közönségének az országukról, igaz, akkor nem az anyanyelvükön, hanem angolul. Akkor ez nekem, mint tolmácsotoknak, lehetőséget adott arra, hogy elmondjam az ír közönségnek, hogy odahaza épp államalapításunk ezeréves évfordulójának ünnepségei zajlanak.- Egy másik korábbi fesztiválon, Hollandiában meg az történt, hogy minden csoporttól az illető ország nyelvén búcsúzott el a polgármester. Ott az is nagyon szép gesztus volt, hogy a városban családoknál helyezték el a résztvevőket, méghozzá nem csak az ottani táncosok vállaltak vendégeket, hanem olyanok is, akik nem kötődtek a néptánchoz, de ily módon akarták kifejezni, hogy támogatják a fesztivál ügyét.- Ennek lehetőségén az egriek is elgondolkodhatnának, mert több mint kétszáz résztvevő zökkenőmentes, színvonalas ellátása központilag igen nagy feladat anyagilag is és a szervezés terüBalogh Ágnes létén is. Bár, gondolom, mindkét megol- dÓLsnak van előnye és hátránya. Ha az ösz- szes résztvevő együtt van elhelyezve, akkor a csoportok között könnyebb a kapcsolatteremtés, az ismerkedés. Ha családoknál laknak, akkor meg a helyiekkel alakulhatnak ki tartós barátságok. — Az olaszoknál most együtt voltak a résztvevők, de a csoportkísérők bent laktak a zárdában a vendégekkel. Ők egyébként a helybeli tánccsoport tagjai voltak. De akár együtt laknak a csoportok, akár magánházaknál vannak elhelyezve, mindenképp jó, ha napközben folyik valami közös tevékenység valami kultúrházfélében. Írországban például mindegyik csoport tanította a táncait a többieknek. Lengyelországban viszont a résztvevőknek a fesztivál ideje alatt egy lengyel táncösszeállítást kellett megtanulniuk, amit a záróünnepélyen közösen adtak elő. Írországban és Lengyelországban közös kirándulásokon is részt vettek az együttesek. — Volt-e versenyjellege a fesztiválnak? — Az olasznak most nem, de Horvátországban tavalyelőtt volt, amit meg is nyertünk. Az is szokás több helyen, hogy a fesztivál egy gálával zárul, de az általában azt jelenti, hogy ott már csak a legjobbak lépnek fel, tehát valamiféle zsűrizés működik a fesztivál alatt. — A csak esti műsoroknak láttad-e valamilyen más előnyét? — Igen. Azt tapasztaltam, hogy a fellépők is komolyabban veszik a feladatukat, ha több ezer, kifejezetten arra a programra kíváncsi néző előtt kell fellépniük, mintha csak a téren véletlenszerűen átsétáló és a látványra megálló turisták előtt kell táncolniuk. Lelkileg is rossz hatással van, ha az ember olyan nagy távolságra elutazik, aztán csak néhány ember előtt képviselheti országa kultúráját. Ezt egykét írországi fellépésen mi is megtapasztaltuk. Ott volt fellépésünk katedrálisban is, rengeteg néző előtt, de láthatóan nem kellően megszervezett előadáson is. Érdemesebb kevesebb, de jól előkészített esti rendezvényre koncentrálni, mint méltatlan körülmények között, déli hőségben felléptetni csoportokat. — Mi a következő külföldi turnéi — Jövőre Ciprusra van meghívásunk, de az úthoz még megfelelő anyagi forrásokat kell találnunk, mert ha még nem főidényben megyünk is, a repülőút költségei magasak, s a táncosok annak legfeljebb egy részét tudják csak magukra vállalni. Ezért pályáznunk kell, támogatókat kell találnunk. ABKAROVITS ENDRE Cseppet sem a felhőtlen szórakoztatás igénye, a jókedv megalapozása, sokkal inkább a mély, a morális kérdések, az emberi vágyak és gátak látta- tása jellemezte az idei színházi évad nyitányát a Gárdonyi Géza Színházban. Az év kezdő darabja Szegvári Menyhért rendezésében Sarkadi Imre: Elveszett paradicsom című drámája volt. Lehet vitatkozni azon, hogy melyik évadkezdés volt sikeresebb. A tavalyi, amely a Valahol Európa című mű bemutatása után mégiscsak egy kicsit a könnyedebb műfaj felé tendált, vagy az idei, amikor Sarkadi Imre drámája a küzdés és az abszolút kilátástalanság irányába mutat. Mert hol van már Madách gondolata az ember küzdéséről és bizakodásáról! Küzdeni lehet, próbálkozhatunk bizakodni is, ám a szomorú és beteljesülő vég elkerülhetetlen. S talán éppen ezért is volt mindkét évadkezdés siker. Akkor, amikor a híradásokat vagy az élet apró történéseit figyelve vajmi kevés okunk lehet a felhőtlen optimizmusra, akkor a színház egy család történetét, emberi tragikumaival viszi színre, sugallva, hogy lehet méltósággal élni és viselni, ami elkövetkezhet, de a sötét erők ott bujkálnak bennünk, a környezetünkben, a külvüágban. Sarkadi alkotása a középiskolákban kötelező olvasmány. Mégis egy más világ jelenik itt meg, mint amire.azokból az évekből emlékszünk. A darab megéléséhez ugyanis el kell telnie jó néhány évnek és évtizednek, hogy ne egy dramaturgiáikig jól felépített történetet olvassunk, hanem magát az életet, annak keserveit értsük meg belőle. Az egri bemutatón afféle kontraszt vonul végig. A nyitóképben egy csodálatos kertet, egy idilValódi drámából színházi katarzis Évadkezdés: Sarkadi Imre Elveszett paradicsom című művével Anger Zsolt (Zoltán) és Kovács Patrícia (Mira) li kis otthont lát a néző, amolyan földi paradicsomot (a díszlet és a jelmez Csík György munkája), ám érezzük, ez az éden még sok szenvedés tanúja lesz. Mira vidám fe- cserészése és Sebők életbölcselete sem felhőtlen. Hiányzik valaki a színről. Ez pedig a szűkebb értelemben vett család. A történet sokak által ismert. Megérkezik Zoltán, akinek hamarosan egy orvosi műhiba miatt kell felelnie. Praxisa és szabadsága a tét. S bánná is már mindezt a tékozló fiú, aki ugyancsak kiélvezte az életet, ha nem lenne itt Mira, aki mint valódi boszorkány, nem csak a családtagokat idézi meg, de a szerelmet is. Zoltán a sötétség közepette rátalál a fényre, ám van annyira realista, hogy tudja, jobb itt minden kötelet és szálat még idejében elvágni, s nem kelteni senkiben hiú reményt. Apja mindezt az öregemberek méltóságával és élettapasztalatával szemléli, miközben azzal is szembesülnie kell, hogy egyik gyermeke sem találta meg a paradicsomot: a lánya szökni készül a férjétől, a fia csapodár felesége mellett sem lehet teljesen boldog. A drámában amilyen tökéletes szerep a három főhősé, ugyanolyan tökéletes a színpadi megjelenésük is. Sebők (Csendes László) a bölcsesség, Zoltán (Anger Zsolt) az érzelem, Mira (Kovács Patrícia) pedig a szív. S a nagy hármasnak szembe kell néznie a darabbeli kudarccal, amely kicsit ibseni, hiszen a színjáték kezdetének pillanatában már minden előre megíródott, eldőlt. Figyelemre méltóak az alakítások is. Csendes László olyan tökéletesen mozog ebben a szerepben, hogy szinte lehetetlen nem elhinni: a hadifogság végén a szibériai flóra virágmag- vaival a zsebében tért haza, s az ablak mellett viruló növényeket ő nevelte ebben a paradicsomban. Anger Zsolt a tékozló fiú szerepében új jellemet, a megszokottól eltérő alakítást visz a színpadra. Szinte soha nem egyenesedik fel, bűnének terhe mintha végig a vállát nyomná. Ha csupán ezt az arcot lehetne látni mindvégig, akkor is jól követhető lenne a dráma fonala, hiszen a nagy reményű ifjút megformáló színész képes a múlt nagyvonalúságát együtt érzékeltetni a jelen nyomorúságával. Kovács Patrícia olyan a színpadon, mint egy kis virág. Beragyogja a teret, fiatalságával, üdeségével valóban reménysugár ebben az otthonban. Az pedig külön is figyelmet érdemel, milyen szépen beszél, mennyire érthetően formálja a szavakat, akkor is, ha suttogni kell, akkor is, ha hangját felemeli. Hangtónusai végig tiszták és kifejezők, az érzelmeket éppúgy átadja, mint a szöveg tényleges tartalmát. E három játék visszafogottságában is méltóságot és a helyzetnek megfelelő mélységet, átélést tükröz. Ezekhez képest a történet mellékszereplői már inkább re- gényszerűek: pontosan mondják a szöveget, az előírtnak megfelelően cselekszenek, de az életszerűség, a szín hiányzik, az odaadás már kevésbé lelhető fel. Sarkadi drámája egy jól színre vitt és kidolgozott színpadi előadás lehetne, ha nem olyan lenne a vége, mint amilyen. A rendező ugyanis nem tartotta meg az írói utasítást, amelyben Zoltán csendesen kisírja bánatát, hanem Zoltánt az őrjöngő, fájdalmas, tehetetlen dühbe, a kiszolgáltatottságba kerlami remény, de a zene túlordítja bennünk ezt a kiszolgáhatottságot. Egyre hangosabban és hangosabban, míg végre megnyugszunk - és itt a csendes vég átcsap katarzisba, amely után oly nehéz bármit is mondani az előadás végén. Elvesztettünk valamit, talán egy nagyszerű este múlt el, talán szembesülni kényszerültünk a megváltoztathatatlannak a nagyApa és fia: Csendes László (Sebők) és Anger Zsolt (Zoltán) FOTÓ: GÁL GÁBOR geti. S mindez nem elég. Minél jobban fáj az élet, annál hangosabban szólal meg egy lágy melódia, amely lassacskán átveszi a Zoltánban és a nézőben dúló fájdalmat. S minél jobban üvöltenénk együtt ezzel a tékozló fiúval, annál hangosabb a zene, s ordítanánk már belülről, hogy biztos van valahol vabetűs élet olykort igazságtalanságaival, az emberi gyarlóság és tékozlás eredményeivel. De bármennyire is nehéz szavakat találni, kaptunk valamit. Egy mércét, amelyet elég magasra helyeztek, s amely alatt átbújni nem érdemes... SZUROMI RITA fotói gAl Gábor
