Heves Megyei Hírlap, 2003. augusztus (14. évfolyam, 178-202. szám)

2003-08-23 / 196. szám

10. OLDAL MOZ A I K 2003. Augusztus 23., szombat Folyásiránnyal szemben a Duna völgyében Nem hagyhatták válasz nélkül a felsőtárkányiak a dicken- schiediek tavalyi, a falu lakóit ámulatba ejtő látogatását. Mert azért az már mégiscsak valami, ha négy - nem is túl fi­atal, viszont kétségkívül spor­tos - férfiember nyeregre pat­tan, s egyvégtében leteker több mint ezerhatszáz kilo­métert csupán azért, hogy meglepje testvértelepülését. Felülmúlni eme látogatást nehe­zen lehetett. Viszonozhatták vol­na esetleg akként - fokozva a né­metek tettét -, hogy lóval vágnak neki az útnak. Ehelyett azonban azzal lepte meg a Nagy Péter ve­zette, Herczeg Ákos, Sütő Zoltán és Varga Bálint alkotta fel- sőtárkányi csapat a napokban Dickenschied népét, hogy egy me­rész, sportos nő, Besenyei Hajnal­ka is velük tartott kerékpárjával. Az elhatározást némi, nagyon szolid edzés követte. Azután július 19-én, szombaton reggel 7 órakor felültek a biciklijükre - egyvalaki közülük mindig a kísérő autót ve­zette -, és örvendezve a búcsúzta­tó falubeliek jókívánságainak, ne­kifeszültek a szembeszélnek. A delegáció egyenpólóban pompázott. A mez mellén Felsőtárkány és Dickenschied cí­mere díszlett, egyben magyar és német nyelven is kiírták túrájuk okát. Az autó ablakában ugyanez a felirat volt olvasható. Hihetnénk, hogy egy ilyen út mindennél olcsóbb, lévén megtaka­rítható az üzemanyag költsége. Csakhogy ezt azok gondolhatják így, akik sose mentek távolabbra, mint a szülőfalujuk határa. Merthogy 1630 kilométer végigbidklizéséhez elsősor­ban jó kondi, másodsorban nyugo­dalmas pihenés kelL A két hét alatt nagyon tud hiányozni végre egy iga­zi ágy, meg egy fürdőszoba, ahol el­lazulhat a vándor a zuhany alatt. Az önkormányzat - lévén Nagy Péterék az egész falut képviselték a testvértelepülésen - átvállalta a költ­ségek feléi Szponzorok is segítettek, így a Felsőtárkányi Hegyikerékpáms Egyesület, az Alap Magyarország Kft. és a Hegyikristály üdülőpark pénzt adott. A Vitavin Kft. borral kedveskedett, Kakuk Ferenc vállal­kozó és a Barna Diszkont konzer- vekkel, tartós élelmiszerrel lepte meg a biciklistákat. A Beretka Pék­ségtől annyi kenyeret és kalácsot kaptak, hogy az egy hétig kitartott. Kupihár János keramikus pedig em­léktányérokat készített, hogy még az ajándékra se legyen gondjuk. A kerékpáros sportruházatot a Cifra Ruha nevű turkáló tulajdonosa, Sza­bó Gyuláné ajánlotta fel. Az útvonal: Felsőtárkány-Verőce- Győr-Bécs-Passau-Regensburg- Frankfurt-Mainz-Dickenshied. Mindezt kereken (és kerekeken) két hét alatt, naponta 120-140 kilo­métert megtéve. Egy alkalommal 170 kilométert is hajtottak, hogy beérjenek a megadott időpontra, augusztus l-jén 18 órám. Hat éjsza­kára - hogy kijöjjenek a pénzükből - vadkempinget terveztek, de az eső közbeszólt, akkor kezdett el zuhogni, amikor hozzáláttak a sá­tor felállításához. Hanem csodála­tos módon mindig akadt segítség, mert a németek hihetetlenül ven­dégszeretők, kedvesek. Volt, aki odaadta nekik a garázsát, hogy fe­dett helyen lehessenek. Ausztriá­ban egy menekültszálláson egy üres lakást kaptak. Rothenburg kö­zelében pedig egy aggastyán kerék­páros a saját lakását is felajánlotta, visszaemlékezve arra, hogy 18 éve­sen Németországtól Isztambulig ke­rekezett, nem minden viszontag­ságtól mentesen. Regensburgban pedig a tárkányi barátok jó ismerő­sei adtak két éjszakára helyet egy kertes házban. Itt végre kifújhatták magukat, s erőt gyűjthettek a to­vábbi úthoz. Ahhoz persze, hogy a németek vendégszeretete előjöj­jön, nem árt beszélni a nyelvüket, s elmondani nekik, honnan, hová és miért. A németnyelv-tanár Péter­nek ez nem okozott nehézséget. Nem csak szálláskeresés köz­ben kaptak támogatást. Útközben nem egy parasztgazdaságban „tej-minőségellenőrzést" végeztek. A fejőgépből egyből hűtőtartá­lyokba kerülő, majd onnan meg­csapolt tej mindennél finomabb­nak bizonyult, s a dicséretet repe­tával hálálták meg a gazdák. Sajnos kórházba is kellett men­niük egy alkalommal. Ugyanis Hajnalkát két darázs is megcsípte, emiatt allergiás reakcióként meg­dagadt a lába és a keze. Az Irgal­mas barátok kórházában fogad­ták őket, ahol álmélkodást kivál­tó, nyugati színvonalat találtak, csak a bürokrácia volt hasonló a magyarországihoz. Négy fázisban jutottak el arra az osztályra, ahol végre megnézték a csípéseket. Az utolsó napi szakaszt a német vendéglátóikkal közösen tették meg. A mainzi szállást is ők szervezték és finanszírozták. Aztán onnan együtt A felsőtárkányi kerékpárosok a vendéglátók körében Öt embernek nagyon nehéz összehangolni az elképzeléseit tekertek be a célba, terepjáróval, óri­ási Felsőtárkány zászlóval felvezet­ve, Dickenschiedben a község fúvós­zenekarával, pezsgővel virágcsokor­ral a helyi sajtóval és több száz fős érdeklődő sereggel fogadtatva a. há­romnapos sportfesztiválra Az út nehézsége: hőség, szélvi­har, eső, darázs, továbbá valami egészen pici, ormányos, vérszívó rovarok, amelyek számára desz- szertként szolgáltak a fel­sőtárkányi biciklisták. Gondot je­lentett az is, hogy a kísérő autóra - amely persze nem a kerékpárok tempóját követte - rátalálnak-e a térkép alapján megjelölt helyszí­nen. Lehet-e sátrat verni azon a területen, ahová este érkeznek? Ami a kirándulásban a legjobb volt, az az itthoniak és a németek segítőkészsége. A tisztaság és a természet érintetlensége, változa­tossága rendkívül lenyűgöző volt. A Dunában és a Majnában nyu­godtan lehetett fürdeni, oly tiszta volt, mint egy hegyi patak. Ami a kirándulásban a legrosz- szabb volt: az apró viták. Öt em­bernek nagyon nehéz összehan­golni az elképzeléseit, főleg, ha fáradtak, elcsigázottak. De ki­mondottan rossz élményük, fizi­kai problémájuk nem akadt. A társaság egyelőre nem tervez hasonlóan hosszú utat. Egyedül Sütő Zoltán akar még az idén egy „rendeset” bizonyítani: élete első maratoni futására készül.- Az út apropója az volt, hogy viszonozzuk a tavalyi látogatást - mondja Nagy Péter. - Megmutat­tuk, hogy a Duna völgyében, „fo­lyásiránnyal szemben” is képesek vagyunk megtenni az utat. A két település az idén ünnepli partner- kapcsolatának 10. évfordulóját. Ezen ünnepségsorozat egyik ré­sze volt a mi utazásunk. A hivata­los ünnepség Felsőtárkányban szeptember 18-20-án lesz, aíhová egy busznyi társaság érkezik Dickenschiedből. NÉGYESSY ZITA — Aztán egyél fiam jó sokat! — kiabálta utánam apám a teraszról. — Eszek, eszek, azzal nem lesz gond — válaszoltam futva, s arra gondoltam, indul­junk már mielőbb, mert két nap múlva se látom meg a tengert, s akkor bizony leesik a már amúgy is lent lévő sószintem mellett a herkentyűszintem is. Nálam ugyanis — az apró részletekkel tényleg nem akarom untatni az olvasót - két dolog okozhat krí­zist. Ha kiüt a sóhiány, s ha leesik a herkentyűszin­tem. A pótlásra mindkét esetben csak a tenger mel­lett nyílik lehetőség. Apám tanácsát megfogadva már az első, a nagy víz mellett töltött estén étterem után indultunk. Va­gyis csak indultunk volna, mert a sarkon az első te­rasz mellett megfogtak. Aprócska olasz állt a bejá­ratnál és hatalmas hangon kínálta fogásait. Úgy gesztikulált, olyan vendégszeretettel integetett, hogy nem lehetett neki ellenállni. Na jó — döntöttük el —, ma itt vacsorázunk. Az étlap persze olasz nyelvű volt. Mit is együnk? - tanakodtunk. A tengerparton mégsem kérhetünk amolyan földi sertést vagy szárnyast. A tenger gyü­mölcseit kérem - határoztam el mindenre elszán­tan. Párom persze okosabb volt. Maradt a nagy adag pizzánál, annál ugyanis nem érheti túl nagy megle­petés az embert. Izgatott várakozás. Körülöttünk egyre-másra szolgálták fel a gusztusos halakat, kagylókat. De a tenger gyümölcsei sehogy sem akartak jönni. — Csak nem az lesz? — érdeklődött a párom egy apró rántott halakkal, rákokkal mindenféle kety- erével megrakott tálra nézve. Odafordulni már nem volt időm, előttem landolt a tányér. íme a tenger gyümölcse. Apró lények, amelyek néhány perce még vidáman úszkáltak, s most üveges szemmel, prézlis bundában, holtan fekszenek előttem. — Edd meg, ha ezt kérted - mosolygott, habár ez inkább olyan visszafojtott nevetésnek tűnt. z— Mindenféle szentek — fohászkodtam —, most mi lesz? Hiába nézelődtem, hogyan csinálják ezt az olaszok, ilyen egyetlen asztal­ra sem került. Egy kisvodka társaságában úgy döntöttem, akkor most le­vágom a fejüket és megeszem a maradékot. Néma percek az asztal mellett. A nagy pizza eltűnt, s előttem már legalább húsz fej, negyven szemmel sorakozott. Újabb vodka, s egy fogadalom: soha többé nem eszem meg az olaszok „gyümölcsét.” A rendelést másnap a páromra bíztam: hozz, amit akarsz. S ő néhány perc múlva megállt az asztal mel­lett egy hatalmas hús nélküli sült csonttal, aminek szerinte olyan ínycsiklandozó illata volt, hogy tulaj­donképpen emiatt tértünk be ebbe az étterembe. Egy év múlva okosabban indultam útnak. Megfo­gadtam, engem többet ezek a tengeri népek nem húznak csőbe. Nem is húztak. Egyik este a vacsorá­nál a párom felnézett az étlapból: van halászlé. Mondom: az halleves. Nem baj - így ő —, úgy is rég ettem levest. Pár perc elteltével ezúttal én szemlél­tem az ő tányérját. Paradicsomos lében egy nagy rák „úszott.” Vodkát! — rendelt azonnal, mire én ka­ján vigyorra jegyeztem meg: Most már edd is meg! A paradicsomos lé kikanalazásával semmi gond nem volt. Ám amikor a rák maradt utoljára, annak is neki illett kezdem, mégiscsak a hallével járt. Újabb tanácskozás. Hogy ehetik ezt a tengeri népek? Előző nap hasonló esetet figyeltünk ki. Gyors mozdulattal feltörték a szerencsétlen állatok valamilyét, s már kapták is be a finom falatot.- A hasát törd ketté - adtam ki az okosnak tűnő utasítást. Meg­fogadta az ötle­tet. Egy mozdu­lat - s nagy reccsenés után már ömlött is ki a rák összes belső része a tá­nyérba.- Hagyd abba! - kiabáltam. - Ezt elrontottuk. Inkább hozass valamit, mert rosszul leszek. S ezek után persze a jobb sorsra érdemes állat csúf halálában visszament a konyhára, oda, ahon­nan jött, s mi azonnal újabb fogadalmat tettünk: leg­közelebb csak kagylót eszünk. S lön a másnap, mikor valóban fekete kagylót rendeltünk. Guszta - nyugtáztuk, amikor a tányér­nyi fekete kagylót felszolgálta a pincér. Ráadásul nyitva is van, még feltörni sem kell. Némi zavart csak a citromos víz okozott, amelyet előitalként majdnem megittunk, ám pincérünk ezúttal volt olyan figyelmes, hogy még mielőtt nemzetközi gasztronómiai káoszt okoztunk volna, megmutatta, ez a kézmosó víz lesz. Ezt a nyaralást szerencsésen megúsztuk. Ám én, génjeimben hordott makacsságom okán, nem ad­tam fel. A másutt jól bevált fekete kagylót kértem, mutatva ezzel tengerparti rutinom. Rajtam ugyan nem fog ki az ilyesmi, profi mód boldogulok a spa­gettivel és a paradicsomos-hagymás kagylóval. Pá­rom persze megint óvatosabb volt: — Majd megkóstolom a tiedet — mondta. — Haha, csak ha hagyom — válaszoltam vissza magabiztosan. A szakácsok persze gyorsak, az ember pedig a ten­gerparton ugye mindig éhes. Fekete kagylót pedig nem is olyan nehéz keríteni. De hogy került a fekete kagy­lóm mellé két hatalmas főtt rák?! - Tengerek összes is­tene, hát mit műveltetek már megint velem! - fogtam a fejem. Hát ezeknek rálóg a bajszuk a spagettimre. Ilyet persze már megint nem ettek tisztes távol­ságban tőlünk. Ezúttal a párom-vágott vissza. — Ha ez kellett, akkor edd is meg! — Meg is eszem - feleltem. A spagettivel és a kagylóval nem volt gond. Bonyodalmat okozott viszont a rák, amelynek időközben leszakadt a bajusza és bekeve­redett a spagetti közé. Továbbra sem kért körülöttünk senki ilyet. — Segítek — ajánlkozott ő, akit szerintem furdalt a rákom után a kíváncsiság. Óvatosan kivette az egyiket és elkezdte a recsegő páncélját feltörni. Alat­ta fehér volt a húsa, roppant gusztusos. — Már csak az lenne a kérdésem, vajon miért nem pucolják fel? - érdeklődtem, addig sem kellett arra figyelnem, mit is csinálok ujjaimmal.- Még meg is rágják helyetted - méltatlan­kodott. S miközben újabb két letépett fej­jel vétettünk az állatvédelem ellen, sűrűn pöröltem a tengerek istenével, amiért megint ilyen ebédet küldött, és egy pilla­natra átpártoltam a hegy levének istenéhez, hogy küldjön egy kis savanykást, amivel ezt a negyvenfo­kos hőségben most lenyomathatom. Frutti di maré A magyarok élvezték a fesztivál hangulatát Szuromi Rita

Next

/
Oldalképek
Tartalom