Heves Megyei Hírlap, 2003. augusztus (14. évfolyam, 178-202. szám)
2003-08-23 / 196. szám
10. OLDAL MOZ A I K 2003. Augusztus 23., szombat Folyásiránnyal szemben a Duna völgyében Nem hagyhatták válasz nélkül a felsőtárkányiak a dicken- schiediek tavalyi, a falu lakóit ámulatba ejtő látogatását. Mert azért az már mégiscsak valami, ha négy - nem is túl fiatal, viszont kétségkívül sportos - férfiember nyeregre pattan, s egyvégtében leteker több mint ezerhatszáz kilométert csupán azért, hogy meglepje testvértelepülését. Felülmúlni eme látogatást nehezen lehetett. Viszonozhatták volna esetleg akként - fokozva a németek tettét -, hogy lóval vágnak neki az útnak. Ehelyett azonban azzal lepte meg a Nagy Péter vezette, Herczeg Ákos, Sütő Zoltán és Varga Bálint alkotta fel- sőtárkányi csapat a napokban Dickenschied népét, hogy egy merész, sportos nő, Besenyei Hajnalka is velük tartott kerékpárjával. Az elhatározást némi, nagyon szolid edzés követte. Azután július 19-én, szombaton reggel 7 órakor felültek a biciklijükre - egyvalaki közülük mindig a kísérő autót vezette -, és örvendezve a búcsúztató falubeliek jókívánságainak, nekifeszültek a szembeszélnek. A delegáció egyenpólóban pompázott. A mez mellén Felsőtárkány és Dickenschied címere díszlett, egyben magyar és német nyelven is kiírták túrájuk okát. Az autó ablakában ugyanez a felirat volt olvasható. Hihetnénk, hogy egy ilyen út mindennél olcsóbb, lévén megtakarítható az üzemanyag költsége. Csakhogy ezt azok gondolhatják így, akik sose mentek távolabbra, mint a szülőfalujuk határa. Merthogy 1630 kilométer végigbidklizéséhez elsősorban jó kondi, másodsorban nyugodalmas pihenés kelL A két hét alatt nagyon tud hiányozni végre egy igazi ágy, meg egy fürdőszoba, ahol ellazulhat a vándor a zuhany alatt. Az önkormányzat - lévén Nagy Péterék az egész falut képviselték a testvértelepülésen - átvállalta a költségek feléi Szponzorok is segítettek, így a Felsőtárkányi Hegyikerékpáms Egyesület, az Alap Magyarország Kft. és a Hegyikristály üdülőpark pénzt adott. A Vitavin Kft. borral kedveskedett, Kakuk Ferenc vállalkozó és a Barna Diszkont konzer- vekkel, tartós élelmiszerrel lepte meg a biciklistákat. A Beretka Pékségtől annyi kenyeret és kalácsot kaptak, hogy az egy hétig kitartott. Kupihár János keramikus pedig emléktányérokat készített, hogy még az ajándékra se legyen gondjuk. A kerékpáros sportruházatot a Cifra Ruha nevű turkáló tulajdonosa, Szabó Gyuláné ajánlotta fel. Az útvonal: Felsőtárkány-Verőce- Győr-Bécs-Passau-Regensburg- Frankfurt-Mainz-Dickenshied. Mindezt kereken (és kerekeken) két hét alatt, naponta 120-140 kilométert megtéve. Egy alkalommal 170 kilométert is hajtottak, hogy beérjenek a megadott időpontra, augusztus l-jén 18 órám. Hat éjszakára - hogy kijöjjenek a pénzükből - vadkempinget terveztek, de az eső közbeszólt, akkor kezdett el zuhogni, amikor hozzáláttak a sátor felállításához. Hanem csodálatos módon mindig akadt segítség, mert a németek hihetetlenül vendégszeretők, kedvesek. Volt, aki odaadta nekik a garázsát, hogy fedett helyen lehessenek. Ausztriában egy menekültszálláson egy üres lakást kaptak. Rothenburg közelében pedig egy aggastyán kerékpáros a saját lakását is felajánlotta, visszaemlékezve arra, hogy 18 évesen Németországtól Isztambulig kerekezett, nem minden viszontagságtól mentesen. Regensburgban pedig a tárkányi barátok jó ismerősei adtak két éjszakára helyet egy kertes házban. Itt végre kifújhatták magukat, s erőt gyűjthettek a további úthoz. Ahhoz persze, hogy a németek vendégszeretete előjöjjön, nem árt beszélni a nyelvüket, s elmondani nekik, honnan, hová és miért. A németnyelv-tanár Péternek ez nem okozott nehézséget. Nem csak szálláskeresés közben kaptak támogatást. Útközben nem egy parasztgazdaságban „tej-minőségellenőrzést" végeztek. A fejőgépből egyből hűtőtartályokba kerülő, majd onnan megcsapolt tej mindennél finomabbnak bizonyult, s a dicséretet repetával hálálták meg a gazdák. Sajnos kórházba is kellett menniük egy alkalommal. Ugyanis Hajnalkát két darázs is megcsípte, emiatt allergiás reakcióként megdagadt a lába és a keze. Az Irgalmas barátok kórházában fogadták őket, ahol álmélkodást kiváltó, nyugati színvonalat találtak, csak a bürokrácia volt hasonló a magyarországihoz. Négy fázisban jutottak el arra az osztályra, ahol végre megnézték a csípéseket. Az utolsó napi szakaszt a német vendéglátóikkal közösen tették meg. A mainzi szállást is ők szervezték és finanszírozták. Aztán onnan együtt A felsőtárkányi kerékpárosok a vendéglátók körében Öt embernek nagyon nehéz összehangolni az elképzeléseit tekertek be a célba, terepjáróval, óriási Felsőtárkány zászlóval felvezetve, Dickenschiedben a község fúvószenekarával, pezsgővel virágcsokorral a helyi sajtóval és több száz fős érdeklődő sereggel fogadtatva a. háromnapos sportfesztiválra Az út nehézsége: hőség, szélvihar, eső, darázs, továbbá valami egészen pici, ormányos, vérszívó rovarok, amelyek számára desz- szertként szolgáltak a felsőtárkányi biciklisták. Gondot jelentett az is, hogy a kísérő autóra - amely persze nem a kerékpárok tempóját követte - rátalálnak-e a térkép alapján megjelölt helyszínen. Lehet-e sátrat verni azon a területen, ahová este érkeznek? Ami a kirándulásban a legjobb volt, az az itthoniak és a németek segítőkészsége. A tisztaság és a természet érintetlensége, változatossága rendkívül lenyűgöző volt. A Dunában és a Majnában nyugodtan lehetett fürdeni, oly tiszta volt, mint egy hegyi patak. Ami a kirándulásban a legrosz- szabb volt: az apró viták. Öt embernek nagyon nehéz összehangolni az elképzeléseit, főleg, ha fáradtak, elcsigázottak. De kimondottan rossz élményük, fizikai problémájuk nem akadt. A társaság egyelőre nem tervez hasonlóan hosszú utat. Egyedül Sütő Zoltán akar még az idén egy „rendeset” bizonyítani: élete első maratoni futására készül.- Az út apropója az volt, hogy viszonozzuk a tavalyi látogatást - mondja Nagy Péter. - Megmutattuk, hogy a Duna völgyében, „folyásiránnyal szemben” is képesek vagyunk megtenni az utat. A két település az idén ünnepli partner- kapcsolatának 10. évfordulóját. Ezen ünnepségsorozat egyik része volt a mi utazásunk. A hivatalos ünnepség Felsőtárkányban szeptember 18-20-án lesz, aíhová egy busznyi társaság érkezik Dickenschiedből. NÉGYESSY ZITA — Aztán egyél fiam jó sokat! — kiabálta utánam apám a teraszról. — Eszek, eszek, azzal nem lesz gond — válaszoltam futva, s arra gondoltam, induljunk már mielőbb, mert két nap múlva se látom meg a tengert, s akkor bizony leesik a már amúgy is lent lévő sószintem mellett a herkentyűszintem is. Nálam ugyanis — az apró részletekkel tényleg nem akarom untatni az olvasót - két dolog okozhat krízist. Ha kiüt a sóhiány, s ha leesik a herkentyűszintem. A pótlásra mindkét esetben csak a tenger mellett nyílik lehetőség. Apám tanácsát megfogadva már az első, a nagy víz mellett töltött estén étterem után indultunk. Vagyis csak indultunk volna, mert a sarkon az első terasz mellett megfogtak. Aprócska olasz állt a bejáratnál és hatalmas hangon kínálta fogásait. Úgy gesztikulált, olyan vendégszeretettel integetett, hogy nem lehetett neki ellenállni. Na jó — döntöttük el —, ma itt vacsorázunk. Az étlap persze olasz nyelvű volt. Mit is együnk? - tanakodtunk. A tengerparton mégsem kérhetünk amolyan földi sertést vagy szárnyast. A tenger gyümölcseit kérem - határoztam el mindenre elszántan. Párom persze okosabb volt. Maradt a nagy adag pizzánál, annál ugyanis nem érheti túl nagy meglepetés az embert. Izgatott várakozás. Körülöttünk egyre-másra szolgálták fel a gusztusos halakat, kagylókat. De a tenger gyümölcsei sehogy sem akartak jönni. — Csak nem az lesz? — érdeklődött a párom egy apró rántott halakkal, rákokkal mindenféle kety- erével megrakott tálra nézve. Odafordulni már nem volt időm, előttem landolt a tányér. íme a tenger gyümölcse. Apró lények, amelyek néhány perce még vidáman úszkáltak, s most üveges szemmel, prézlis bundában, holtan fekszenek előttem. — Edd meg, ha ezt kérted - mosolygott, habár ez inkább olyan visszafojtott nevetésnek tűnt. z— Mindenféle szentek — fohászkodtam —, most mi lesz? Hiába nézelődtem, hogyan csinálják ezt az olaszok, ilyen egyetlen asztalra sem került. Egy kisvodka társaságában úgy döntöttem, akkor most levágom a fejüket és megeszem a maradékot. Néma percek az asztal mellett. A nagy pizza eltűnt, s előttem már legalább húsz fej, negyven szemmel sorakozott. Újabb vodka, s egy fogadalom: soha többé nem eszem meg az olaszok „gyümölcsét.” A rendelést másnap a páromra bíztam: hozz, amit akarsz. S ő néhány perc múlva megállt az asztal mellett egy hatalmas hús nélküli sült csonttal, aminek szerinte olyan ínycsiklandozó illata volt, hogy tulajdonképpen emiatt tértünk be ebbe az étterembe. Egy év múlva okosabban indultam útnak. Megfogadtam, engem többet ezek a tengeri népek nem húznak csőbe. Nem is húztak. Egyik este a vacsoránál a párom felnézett az étlapból: van halászlé. Mondom: az halleves. Nem baj - így ő —, úgy is rég ettem levest. Pár perc elteltével ezúttal én szemléltem az ő tányérját. Paradicsomos lében egy nagy rák „úszott.” Vodkát! — rendelt azonnal, mire én kaján vigyorra jegyeztem meg: Most már edd is meg! A paradicsomos lé kikanalazásával semmi gond nem volt. Ám amikor a rák maradt utoljára, annak is neki illett kezdem, mégiscsak a hallével járt. Újabb tanácskozás. Hogy ehetik ezt a tengeri népek? Előző nap hasonló esetet figyeltünk ki. Gyors mozdulattal feltörték a szerencsétlen állatok valamilyét, s már kapták is be a finom falatot.- A hasát törd ketté - adtam ki az okosnak tűnő utasítást. Megfogadta az ötletet. Egy mozdulat - s nagy reccsenés után már ömlött is ki a rák összes belső része a tányérba.- Hagyd abba! - kiabáltam. - Ezt elrontottuk. Inkább hozass valamit, mert rosszul leszek. S ezek után persze a jobb sorsra érdemes állat csúf halálában visszament a konyhára, oda, ahonnan jött, s mi azonnal újabb fogadalmat tettünk: legközelebb csak kagylót eszünk. S lön a másnap, mikor valóban fekete kagylót rendeltünk. Guszta - nyugtáztuk, amikor a tányérnyi fekete kagylót felszolgálta a pincér. Ráadásul nyitva is van, még feltörni sem kell. Némi zavart csak a citromos víz okozott, amelyet előitalként majdnem megittunk, ám pincérünk ezúttal volt olyan figyelmes, hogy még mielőtt nemzetközi gasztronómiai káoszt okoztunk volna, megmutatta, ez a kézmosó víz lesz. Ezt a nyaralást szerencsésen megúsztuk. Ám én, génjeimben hordott makacsságom okán, nem adtam fel. A másutt jól bevált fekete kagylót kértem, mutatva ezzel tengerparti rutinom. Rajtam ugyan nem fog ki az ilyesmi, profi mód boldogulok a spagettivel és a paradicsomos-hagymás kagylóval. Párom persze megint óvatosabb volt: — Majd megkóstolom a tiedet — mondta. — Haha, csak ha hagyom — válaszoltam vissza magabiztosan. A szakácsok persze gyorsak, az ember pedig a tengerparton ugye mindig éhes. Fekete kagylót pedig nem is olyan nehéz keríteni. De hogy került a fekete kagylóm mellé két hatalmas főtt rák?! - Tengerek összes istene, hát mit műveltetek már megint velem! - fogtam a fejem. Hát ezeknek rálóg a bajszuk a spagettimre. Ilyet persze már megint nem ettek tisztes távolságban tőlünk. Ezúttal a párom-vágott vissza. — Ha ez kellett, akkor edd is meg! — Meg is eszem - feleltem. A spagettivel és a kagylóval nem volt gond. Bonyodalmat okozott viszont a rák, amelynek időközben leszakadt a bajusza és bekeveredett a spagetti közé. Továbbra sem kért körülöttünk senki ilyet. — Segítek — ajánlkozott ő, akit szerintem furdalt a rákom után a kíváncsiság. Óvatosan kivette az egyiket és elkezdte a recsegő páncélját feltörni. Alatta fehér volt a húsa, roppant gusztusos. — Már csak az lenne a kérdésem, vajon miért nem pucolják fel? - érdeklődtem, addig sem kellett arra figyelnem, mit is csinálok ujjaimmal.- Még meg is rágják helyetted - méltatlankodott. S miközben újabb két letépett fejjel vétettünk az állatvédelem ellen, sűrűn pöröltem a tengerek istenével, amiért megint ilyen ebédet küldött, és egy pillanatra átpártoltam a hegy levének istenéhez, hogy küldjön egy kis savanykást, amivel ezt a negyvenfokos hőségben most lenyomathatom. Frutti di maré A magyarok élvezték a fesztivál hangulatát Szuromi Rita
