Heves Megyei Hírlap, 2003. augusztus (14. évfolyam, 178-202. szám)
2003-08-02 / 179. szám
10. OLDAL MOZAIK 2003. Augusztus 2., szombat Szfinx az egri gimnázium szertárában tudósított az Efendi látogatásáról, aki részt vett a 60- as ezred tiszti kaszinójának a programján, a pléhgalléros tiszttársak és delnőik kíséretében, parolá- zott a helyi nota- bilitással. Sava - b o r s a nincs tudó- s í t á s o k voltak ezek, akárB ár Eger kispolgári város volt és lesz, azért néhány, az átlagtól eltérő életpálya mindig fennakadt a pedáns, ám korlátolt városka sajátos bájának hálóján — e szavakkal vezette be kissé sejtelmesen egyik nyáresti sétás beszélgetésünket dr. Kapor Elemér, a költő és az utolsó egri hírlapíró. Miközben a Gárdonyi-háztól a Jankovich Dezső utca irányába - ahol ő lakott - ballagtunk, díszletül a témánkhoz, mint egy vörös török fejfedő, a Ráctemplom felől épp befedte városunk „égi kobakját”. Illett a korabeli keleti utazó egriek történeteihez, amelyek a múlt század '20-as, '30-as éveiben okoztak izgalmat, s szolgáltak a társas élet témájául. — Nem szokványosán töltötte szabadságát Breznay Péter orvos, aki csak névrokona az egri helytörténetírónak - tért a lényegre Elemér bátyám. - Még az Ottómén Birodalom alkonyakor, de az első világösszeomlás előtt lépett a Szentföldre, mégpedig furcsa indokkal: egy arab eredetű gyomor- keserű ital, a „marramijah" receptjének kívánt utánjámi, helyesebben utánahintázni a puffogó léptű sivatagi jószágon. Akkoriban sem létezett jobb megoldás, mint tevekaravánt bérelni annak, aki beduinokkal akart kávézni, sőt titkos receptet szerezni tőlük. Arról aztán nem szólt a fáma, hogy e sajátos fűszerkeverékből az egri patikáriusok által lepárolt lé bevált-e, mint purgatószer, sjól kiegészítette-e az egri gyógyfürdőkúrákat. Ám arról sokkal inkább, hogy tapintható volt Jeruzsálemben a feszültség, s még a szultán haloványodó árnyékában megkezdődött a zsidók álmodozása egy olyan örök haza kialakításáról, amelynek földje teljesen sohasem volt csak az övék. A filisz- teusok sem döntötték el, hogy a kalifátus folyamatosságát választják, vagy el akarják-e hinni az uni- formisos angolok saját maguk sem hitte ígéreteit. Már akkor mutatkoztak a kutya-macska társbérlet nem éppen csábító kilátásai, amikor egy távoli látogató érkezett Egerbe. Bizonyos Zábit bey - aki mint drago- mán és a birodalom muzulmán tisztje kalauzolta jó doktorunkat hajdan a sivatagon keresztül-ka- sul - viszonozta a vizitet. Ez elől már a korabeli helyi sajtó sem dughatta jó struccként a sivatag homokjába a fejét. Szabályosan csak a mai protokollcikkek. Viszont a vendég, jó igazhitű lévén, pénteken imádkozott az egri Kethüda Minaret előtt. Kifogásolva a keresztények tapintatlanságát, amely arra buzdította elődeinket, hogy keresztet biggyesszenek a félholdra. A barátkozások során élvezte kiskocsmáink és fogadóink kínálatát, így ismerkedett meg Kovács Bertalan vendéglőssel, aki kedvet kapott, talán a nyalka szpáhi elbeszéléseinek hatására is, hogy kipróbálja a magyar, pontosabban az egri ízek hatását. Nem kisebb városban, mint Kairóban. A levéltári pro- tokollumok — jegyzőkönyvek — annyit árulnak el, hogy a kocsmáros úr felhagy a tisztes iparral, s elköltözik városunkból. Nem sokkal később a nagy magyar kutatók - Germanus Gyula, Almássy László gróf (a fiatalok kedvéért: az angol beteg, arab nevén Abu Ramla, „a homok atyja” - már a kairóivá lett egri Kovács Berci éttermében élvezik a hazai ízeket és egymás társaságát. Egy-másik találkozás kapcsán megtudhattam: a tisztes vendéglátós igazi hazafi, a mai „demokrata- bruhaha” politikusok újraélesztett kifejezésével „lokálpatrióta” volt. Dr. Kákossy László egyiptológus professzorunk egy diskurzusunk kapcsán hívta fel a figyelmem: az Egri Cisztercita Gimnázium szertárának évtizedeken keresztül lakója volt Abul Hói - a félelem atyja -, egy kiváló, kicsinyített szfinx-másolat, és számos egyiptomi istenszobor, amelyek Berci bátyánk jóvoltából kerültek Egerbe. A múlt század közepén élte fénykorát az egyiptológia is. A jó szemű ínyesmester ajándékai szolgáltatták a desszertet az egri diákok szellemi étvágyához. A szobrok az 1960-as évek elejéig a Dobó István Múzeum raktáraiban bóbiskoltak, hogy végül méltó helyen, a Nemzeti Múzeum egyiptomi gyűjteményében képviseljék az ókor isteneit, a téma iránt érdeklődő kortársaink örömére. S mielőtt a város egét borító keleti fez színe bíborról feketére sötétülne, ne feledkezzünk el egy könyvritkasághoz fűződő anekdotáról, amely az Egri Főegyházmegyei Könyvtárhoz kapcsolódik. Jó néhány éve annak, hogy dr. Iványi Sándor főtisztelendő, a hatalmas gyűjtemény mindentudó mentora, egy elmaradhatatlan Románc cigarettafüst-„glóriával” a feje felett rám hunyorgott, s megkérdezte:- Volt már a kezedben az egri Korán? S leemelte a polcról a sajátos fül-fedlapos kötésű szent könyvet. Aztán megértő türelemmel végighallgatta gurgulázó arab re- citálásom, amiként újsütetű ismereteimmel büszkélkedtem. Több volt ez részemről egyszerű tudásfitogtatásnál. Sokkal inkább köszönetnyilvánításnak szántam, hiszen a 70-es években egy egri nem végezhetett volna orientalisztikát az ő hathatós segítsége nélkül. Sorra-rend- re „varázsolta elő” a könyvtár patinás porral borított polcairól a ritka szótárakat, kéziratokat, szakirodalmat. — Most olvasd el, mi van a borító hátára írva! - E szavakkal terelte figyelmemet a keleti csodákból a közép-európai valóságba. Nos, a bejegyzés így szól: „Eme Szent Korán Lamprecht Sándor főhadnagy jóvoltából ajándékozta- tott a könyvtárnak 1878-ban, s Szarajevóban nyomatott”. Méghozzá kőnyomattal - jegyeztem meg tudálékosan. — Lamprecht főhadnagy egy katonai trénnel vetődött el Bosznia-Hercegovina fővárosába, ahol geodétái feladatokat végzett — mesélte Sanyi bácsi. - A szenvedé; lyes „szevdalinkákat” (verses szerelmi dalok) hallgatva belehabarodott egy bég leányába, Az akkori agák és bégek tartományában hallani sem akartak egy más vallású, pláne monarchiabeli katonatiszt közeledéséről. „Előbb ismerje meg hitünk alapját, aztán legyen az egy igaz hit követője!”, hangzott a turbános vallástudósok döntése. Ily módon főhadnagyunk elellátogathatott a szarajevói Gazi Husrev Begova dzsámiba, s hozzájutott ehhez a Koránhoz is. Arról azonban nem volt tudomása a tudós könyvtáros atyának sem, hogy létrejött-e valaha a frigy, s muzulmánná lett-e a főhadnagy! Hazaértünk. A keleti fejfedő képzetét felváltotta az éj meleg kékje. Kva- terkáztunk, nem kellett hozzá sem ki- és rá-, sőt bebeszélő „talk-show”, sem a társalgást irányító modortalan „moderátor”. A történetek szereplői sohasem voltak és lesznek „médiasztárok”. Számomra sokkal többek annál, s remélem, az olvasók így is megszerették őket. Ha az égre nézek, tudom, hogy valamelyik csillag mögött, örök hírlapkiadójuk asztalánál vagy tudós könyveik mögül most megértőén rám kacsintanak. M. SOÓS TAMÁS C sak befőzöm én ezt a barackot! - határozom el magam, át nem gondolt buzgósággal. Öreg fánk terhétől szabadulván már napok óta potyogtatja fáradt, hajlott ágairól a túlérett szemeket, de még így is van rajta gyümölcs temérdek. Ha már a virágja nem fagyott el bimbójában, s ezt az iszonyatos aszályt is kibírva ezernyi pirospozsgás gubi- csot növesztett, ne vesszen kárba az igyekezete. Meg aztán, a férjem szerint, a sárgabarack-dzsemnek nincs párja. Nincs is annál finomabb, mint téli estéken vajas kenyérre kanalazni a narancssárga, mézsűrű, édes léből meglepetésszerűen előbukkanó fél barackokat. Iramodok a házba, lapozgatom bőszen a szakácskönyveket. Eddig sosem vetemedtem ilyen merész tettre .önállóan, csupán szemlélője, lelkes epizodistája voltam a befőzésnek. Nagymama kertjében nem mehetett pocsékba semmi. A lehullott, ütődött szemek nagyapa cefréjét gazdagították fenn, a fullasztóan meleg padláson, milliónyi muslincát vonzva a pallókon sorakozó, tányérokkal lefedett, nagy szájú üvegekhez. Az öreg gondosan kezelgette, kavargatta a töppedő, mind több levelet eresztő, bizalmatlanságot ébresztő színű és állagú gyümölcsöt, hogy aztán egy alkalmas nap éji óráján, a holdvilágos konyhában hokedlira állva, vastag pléddel függönyözze be az ablakot, meg ne lássák a szomszédok, mire is készül. Suttyomban, titkon lopta le a padlásról a megbámult képes újságok közt rejtegetett kellékeket: „csak fel ne jelentsen valaki pálinkafőzésért a fináncoknak”. A program órákig eltartott, már pirkadt, amikor a jól végzett munka örömével ismét felkapaszkodott a hokedlira, mert az is gyanús, ha reggel takarót látnak a horgolt függöny helyett az ablakon a szomszédok. Nagymama serénykedését viszont mindenki figyelemmel kísérhette. Az udvaron, a kút kávájánál mosta ki jó habos, ultrás vízzel az üvegeket. „A befőzés titka a tisztaságban rejlik”, oktatott szeretettel. „Pici piszok se maradhat, különben megromlik a lekvár.” A gondosan elöblögetett üvegeket szájukkal lefelé ruháskosárba rakta, s a Napra bízta a szárítást. Délután vizet forralt a fazékban, és szűrőkanállal mártogatta bele a reggel leszüretelt, aprólékosan átválogatott, hibátlan barackokat. A lo- bogóan forró víztől meglazult héj lefosztása, a gyümölcs kimagvazása nagyapa és a mi reszortunk volt. „De jót eszünk majd belőle, amikor leesik az első hó!”, buzdítgatott bennünket nagymama, midőn kezdeA lekvár ti lelkesedésünk lankadni látszott. Mert bizony a héjazás, magozás meglehetősen unalmas tevékenység: csuklóig ragacsosan babrálni a fogyni nem akaró vájdlingnyi gyümölcsöt. Nagyapának se volt ínyére a szöszmötölés, meg is kellett innia egy-két laza fröccsöt menet közben, hogy győzze az iramot. Az immár pucér fél barackokat fehér porcelántálba tettük, hogy soronként kristálycukor kerüljön rájuk, majd lefedve hajnalig várják a zománcozott üstbe kerülés pillanatát. „A barackot nem szabad sokáig főzni, mert elveszíti a gyönyörű színét”, magyarázta nagymama, miközben a kibírhatatlanul forró katlan mellett tempósan kevergette méteres fakanáljával a lekvárt. „A gyorsaság is számít. A dzsem nem hűlhet ki, miután üvegekbe töltöttük, csak másnapra, a párnák közt a dunsztban”. így aztán még harmadnap is volt mit bíbelődni a befőzés ürügyén. Akkor kerültek a stelázsira a harsánysárga, fénylő üvegek, két réteg celofánnal lefedve, alaposan legumizva. Munkánk végeztével nagymama összekulcsolt ujjakkal, mintha imádkozna, hosz- szasan álldogált, s bepárásodó szemekkel gyönyörködött szépséges művünkben. Nagyanyám minden tavasszal kimeszelte a kamrát, postai csomagolópapírral burkolta a polcokat, szélükre hófehérre hypózott, önmaga horgolta stelázsicsíkokat rajzszegezett, hogy csinos legyen. „Illően kell fogadni a jövevényeket”, indokolta szorgalmát. Úgy készítgette a télire szánt befőttjei, lekvárjai, savanyúságjai helyét, ahogy évtizedekkel később ugyanabban a házban a húgom készülődött az ő kis jövevényére. Festettek és mázoltak, de akkor még nem árulta el nekem: miért. „Mintha a Váratlan utazásból a vénasszony Hetti néni esett volna teherbe” - pirított rá kíméletlenül kamasz fia. A kora miatt kétségektől, félelmektől gyötrődő húgom — „38 éves létemre vajon egészséges-e a magzatom?” — sírva fakadt. Nagylánya sután korholta: „Meg se érdemied ezt a kisbabát, ha gondolkodsz rajta, hogy megszülessen-e, csak ezért, mert ez a hülye már megint baromságokat beszél!”. A sógorom csak dünnyögött: „Te tudod, anyuka... Ezek a lovak mindjárt kirepülnek... Legfeljebb majd megint nem alszunk éjszakánként”. A húgom úgy érezte, jobb, ha mindenki más megtartja a véleményét. Ez pedig csak úgy történhet meg, ha senki sem sejti, hogy gyereket vár. Elég lesz akkor megtudniuk, meglátniuk állapotát, mikor már nem befolyásolhatják döntésében. „Befőztünk Marcikával”, lövi le húgom a poénomat, amikor említeni szeretném neki, hogy tizenhárom üveg sárgabarack-dzsem mosolyog a kamrapolcunkon. „Marcika segített a magozásban, olyan ügyes már a kis keze”, folytatja büszkén. „Mondtam neki: kisfiam, ebből majd akkor ehetünk, amikor már óvodába mégy, és lehullott az első hó. Úgy csináltuk, ahogy régesrég nagymama... És veled mi van?” Hm. Semmi különös. Csak újságolni szerettem volna, hogy befőztem. Ahogyan nagymama. NÉGYESSY ZITA
