Heves Megyei Hírlap, 2003. március (14. évfolyam, 51-75. szám)
2003-03-28 / 73. szám
2003. Március 28., péntek 11. OLDAL „A csiszolt üveg kacsintása” A Hart házaspár. A kész kristály visszakacsint Az üvegcsiszoló a Crassalkovichok városában találta meg szakmája igazi szépségét. Azt mondja, kellett a város barokk hangulata ahhoz, hogy a számára is megfelelőt csalogassa ki az ólomkristályból. Nem könnyű feladat, ezért ma már nagyon kevesen választják ezt a szakmát. Pedig a művész szerint a készre csiszolt üveg visszakacsintása egyetlen pillanat alatt feledteti az alkotás fáradságát. A kis műhelyben egymás mellett sorakoznak a készre csiszolt ólomkristályok és a megmunkálásra váró nyers üvegtárgyak. Az előbbiek csillogva-villogva, az utóbbiak szürkén, a környezetbe vegyülve. Olyan ez, mint amikor a menyasszonyok várnak az öltöztetőre. Már sejteni, hogy az öltöztetés szemet kápráztatót produkál majd, ám a végkifejleüg sok munka vár még a szebbé varázsolást vállalókra. Hart Péter mosolyog a hasonlaton, ami érthető is, hiszen jóval nehezebb a dolga, mint a menyasszonyokat cicomázóknak. Ez utóbbiak munka közben akár tévedhetnek is, hiszen később van mód a helyrehozatalra, ám ha az üvegcsiszoló elszúr valamit, akkor azt már nagyon nehéz korrigálni. Utazás a barokkba Hart Péter és felesége a fővárosban tanulta a mesterséget. Ennek bizony már több évtizede. A szakma hozta őket ösz- sze, az alkotói vitákból szerelem, majd házasság lett. A férfi apja üvegesmester volt, így már gyermekkorában megszerette a törékeny nyersanyagot. Ifjúként döntötte el, hogy üvegcsiszoló lesz. Ahhoz, hogy kézműves mesterré váljon, még hosszú utat kellett megtennie. A szakma fogásait nem könnyű elsajátítani. Az üzemekben általában csak egy- egy munkafázist tanulnak meg az alkalmazottak, így csak a mesterek képesek egy tárgy csiszolási munkáit az elejétől a végéig elvégezni. Hartné Kovács Magdolna egykori rajztanárának köszönheti, hogy ezt a foglalkozást választotta. A pedagógus látta, hogy jól rajzol, s azt tanácsolta, hogy az üveg megmunkálásával kamatoztassa tehetségét. A fővárosban több munkahelyen is megfordultak, majd öt éve úgy döntöttek, hogy Hatvanba költöznek.- Korábban már többször is jártunk itt, és mindig megfogott a város barokk hangulata. Úgy érzem, ez kellett nekünk ahhoz, hogy megtalálhassuk saját stílusunkat - mondja a mester. A műhelyben két csiszológép van. Mindkettőn ott az üveget forogva maró csiszolókő, amelyre vizet csorgatnak. Az ólomkristályra előzőleg rárajzolják a mintákat, majd a csiszolás következik: mélyebb vagy felszínesebb vájatokat marnak az üvegbe, különböző mintákat alakítva ki. Egy-egy nagyobb tárgy - váza vagy kehely - elkészítése akár egy egész munkanapba is beletelik. Név a szakmában Az üvegcsiszolást nézve az embernek konstatálnia kell, hogy bizony nem könnyű szakma ez. Nem elég a súlyos üvegtárgyakat emelgetni, hanem még arra is vigyázni kell, hogy meg se rezdüljön a mester keze, mert az üvegen félremart vonalat nem lehet kiradírozni. Nem csoda, hogy manapság nagyon kevés az üvegcsiszoló mester Magyarországon. Összesen mintegy harmincán vannak. Rendszeresen tartják egymással a kapcsolatot, mindegyiküknek megvan a saját stílusa, így aztán ha egy polcra fel vannak téve a különböző alkotások, akkor a hozzáértők meg tudják mondani, hogy egy- egy munkának ki a mestere. Hogy mennyire szeretik az emberek a csiszolt üvegeket? Hart Péter szerint sokan szeretik. A csiszolt ólomkristálynak mindig volt szerelmese és vélhetően lesz is. Az utóbbi években újra nagyobb a kereslet az ilyen tárgyak iránt. Hogy mi kell ahhoz, hogy valaki sikeres üvegcsiszolóvá váljék?- A tehetség mellett nagyon sok kitartás - válaszol némi töprengés után a mester. - A szakma megfelelő elsajátításához hosszú évek kellenek, szerintem tíz-tizenöt esztendő is szükséges. Nem csoda, hogy sokan belevágnak, de aztán abba is hagyják, hiszen az alkotás örömének ízét csak nagyon sok fáradság árán ismerhetik meg. így azon sem kell csodálkozni, hogy a fiatalok ma már csak elenyésző számban választják ezt a szakmát.* m Az üveg kacsintása Harték azt mondják, sohasem bánták meg, hogy üvegcsiszolók lettek.- Amikor a készre csiszolt üveggel összekacsintunk, olyan örömet érzek, ami semmi mással nem helyettesítő - mondja a mester. - S ez több mint húsz éve minden egyes tárgy elkészítésénél így van. Ezt nem lehet megunni, ebbe nem lehet belefásulni. Minden üvegtárgy egyedi megmunkálást igényel, nem könnyen adja meg magát, ha nem tudod uralni, akkor sohasem válik olyanná, amilyenné szeretnéd. A házaspár jó néhány szakmai megméretésen is sikerrel szerepelt. Mindezt az elismerést szentesítő diplomák is igazolják. Arra külön is büszkék, hogy a Magyarországra látogató kormányfők közül többen is az általuk csiszolt kristályt kapták ajándékba. Rangos futárok viszik jó hírüket a nagyvilágba. Arra is kíváncsi vagyok, hogy világszinten milyen manapság a magyar csiszolt kristály megítélése. A csehek, az olaszok mellett is versenyképesek vagyunk?- Jól állunk - bólint a mester. - A cseheket már utolértük, az olaszok pedig a csiszolás helyett egyre inkább a kiváló minőségű nyomással mintázott üvegre tértek át. Harték egyébként külföldön járva kerülik a csiszolt üvegeket. Mint mondják, nem szeretnék, ha idegen hatás érné a művészetüket. Amikor a tervekről kérdezem, a házaspár rövid töprengés után megállapítja, hogy nincsenek különös terveik. Nem pályáznak különösebb babérokra.- A napi üvegcsiszolás öröme nekünk elég - mondják. - Lehet, hogy ez a mondat túl sablonos, meg elcsépelt is, de ez van. Mi már csak ilyenek vagyunk. TOMPA Z. MIHÁLY A halászó ember wigwamja Oravecz Imre, a 60 esztendős Kossuth-díjas költő köszöntése A Magyar Köztársaság elnöke — a miniszterelnök előterjesztésére — március 15-e, nemzeti ünnepünk alkalmából Kossuth-díjat adományozott Oravecz Imre költőnek, műfordítónak költői életművéért. A rövidke indoklásban a tárgyias költészet objektív világának átszellemesítéséért, a líra és az epika, a vers és a próza poétikailag termékeny szintézisének megteremtéséért ítélték oda a költőnek az adható legmagasabb állami elismerést. Az észak-hevesi kis faluból, Szajláról induló, majd a világjárás évtizedei után oda az elmúlt években végleg visszaköltöző 60 esztendős alkotó műveiben maradandó emléket állít a táj emberi és lelki kapcsolatának. A szülőföldhöz szoros szálakkal kötődő költő a múlt gazdagságát a jelenhez közelítve mutatja be az értékek feloldódását, átalakulását, és a megőrzésért folytatott egyéni küzdelem belső megtartó erejét. K edves Oravecz Imre! írhatnám, kedves földi, de nem írom. Mindnyájan földik vagyunk itt. Ugyanabból a mesterséges emberi hagyományból, az íráséból vezetjük le távoli családfánkat. Ugyan sok évtizeddel fiatalabban, de ma már olyanképpen csak az emlékek kötnek ahhoz az észak-hevesi tájhoz. Akikhez közöm volt, már nincsenek. Oravecz Imre öregen született, egy öreg lélek. Kora: vén. Harmincévesen elkezdi a búcsúzást az élettől. Azóta tartja a távot, nem öregszik. Öregifjú. Szajla az ő Párizsa, Bakonya - de még inkább Walden-ja. Vissza az enyészethet. Maga is megdalolja a 19. század Amerikájában élő kultikus figurát, Henry David Thoreau-t. A Rousseau eszméjét a gyakorlatban megvalósító író négy éven át élt a vadonban, a Walden- tó mellett. Harminévesen kivonult a civilizációból. Hogy aztán egy század múlva a civilizáció hagyja oda az embereket. Oravecz fogta a kalapját, és büszke léptekkel kivonult a civilizációból - és beköltözött a költészetbe. Ott magától értetődő temészetességgel fog neki házat, tájat, múltat építeni, mezőt járni, halászni, vadászni és hallgatni a léprigók csettegését. Versfalai állnak. Realitások. Thoreau, az amerikai írók első nemzedékének kultikus alakja, saját bevallása szerint, akárcsak Óravecz Imre, azért vonult ki a társadalomból, mert nem bírta elviselni polgártársai sekélyes, talmi életét, és valami lényegibbre vágyott. Kézzelfogható ideálok és ideák után kutatott. Néhány filozófiai mű társaságában rándult ki a Massachusetts állambeli Walden nevű tó mellé meglelni az igazságot. Hogy meglelte-e, nem lehet bizonyosan tudni. Mint ahogy azt sem, Óravecz Imre elégedett-e a maga igazságaival. Oravecz látja tisztán Amerikát. Szorosan kötődik a távolodó kontinenshez. Szajla roppant közel fekszik a tengerentúlhoz. A tornácról odalátni. Oravecz, miközben az őslakos hopi indiánoknál vizitál, megírja egy családregény nemcsak végét, hanem elejét és delét is. A huszadik század első évtizedeiben, amíg be nem zárultak itt és ott a kapuk, amíg itthon olyan nagy volt a szegénység és a földínség, Amerikában meg oly kapós az országépítő munkáskéz — és szívesen is látták a bevándorlókat egy bevándorló országban -, a szegény észak-hevesi falvakból tömegesen váltottak jegyet a kivándorló hajókra. Azon a vidéken ma is minden családnak élnek rokonai a távolban. Volt, aki kinn ragadt, új életet kezdett, eltűnt, felszívódott. Volt, aki visszajött. Oravecz apja, előtte az ígéretes amerikai karrierrel, hazajött. Nem vegetásodott el, ízesítve a nagy olvasztótégely (melting pot), a közös üst kavargó tartalmát. Hogy fia aztán majd hasonló amerikai vándorlások után ugyanúgy hazatérjen. Távolba szakadatlanok. Miközben egy és azon távolságban-közel- ségben van Chicago és a Felvégen felüli gazos, elvadult völgy, a Dolyina, az Ontario-tó, a valahai csődöristálló helye és a Fucsko- porta, Móra Mari nene, a Búzásvölgyi-tó, a jó füvű Szagyi és az Amerikában porladó Oravecz-ős. A '30-as évek falukutatói, a népi írók irodalommá sodorták a szociográfiát. Oravecz sajátos tájköltészetet épített fel, mozaikokból rakva össze a költő táj- antropológiáját. Nem általános, hanem kimért, pontos, egyedi és szigorúan érzelmes viszony. Megkonstruál egy falut, ami ugyanakkor nem konstrukció, nem mintha papírmasé vüág, hanem valódi. Óravecz fölállítja a lírai földhivatalt, amely közhitelességű költői helyrajzi számokat bocsát ki. Építeni lehetne rá. Amerika és Szajla összeér. Jean Baudrillard Amerika esszéjében mint a legutolsó primitív társadalomról ír. Amin a francia filozófus sem az őslakos indiánokat értette, ahogy vélhetően Oravecz sem pusztán az indiánok közt, hanem az egész ameriká társadalomban kereste ezt az elveszett világot. Vándorlásában az észak-amerikai indián kultúrába bepillantva nemcsak az őslakosokat látta, hanem ezt az archaikus-ősi szintet találta meg ösz- szezúzva az egész társadalomban. Amit Szajlán, egy búcsúzó primitív közösség utolsó lenyomatának tanújaként még látott, tapasztalt. Egy primitív közösséget, mint egy naiv, jóindulatú, természettisztelő, konzervatív és megőrző életforma végét. Oravecz Imre térben és időben hosszú vándorlások után ért visz- sza Szajlára, miközben ki se mozdult a szülői portáról. Az önmagába záruló körnek nincs eleje, se vége. Minden pontja egyforma távolságra van a középponttól. Legyen az prózavers, távol-keleti haiku, indián halotti ének. Szajla a centrum. Oravecz a maga körével egyedülálló útra lépett a kortárs magyar lírában, nemcsak újra meghatározta a költői nyelvet és a tradícióhoz, a népi hagyományokhoz való viszonyt, hanem visszaél. Visszafelé megéli mindazt, ami által lehetővé válik a múlt deskanzenizációja, az „elmúzeumfalusodás” kiváltására átélhetővé és befogadhatóvá teszi az időt. Leveszi a panellakás faláról a sulykolót, kihozza a csűrben rohadó eszvátát, kirázza a töreket és csirkeganét a hátyiból - és a vállára veszi. És mi is vállukra vesszük együtt a falusiakkal, a gyalogúnál, a réttel és a többi olvasóval. Vállára veszi, hogy elvégezze a világ, a mikrokömyezet lírai újrafelosztását, az új költői rend kialakítását. Nem újrahasznosító, recy- cling-költészet ez, mégis teljesen zárt rendszer. Ahogy teljesen zárt rendszer az emberi létezés. Oravecz Imre élete lazac-vándorlás. A lazac nem a tengerek királya, ezt állítani nem lenne helyénvaló és ildomos, de magyarul szólva egyszerűen nem is igaz. Nem állíthatjuk ellenben azt sem, hogy a folyók vagy tavak királya. Nem király. Mert mindegyikben otthon van. Édesben-sósban. A legpatriótább kozmopolita. A lazac úgy vándorhal, hogy mindig hazaér. Kristályos helyi patakokból indul, majd növekedni, vadászni kiúszik a messzi tengerre, hogy aztán hosszú és nehéz vándorlással, sebes folyással szemben megint csak eljusson a szülőhelyére, megvetni a jövő nemzedék alapjait. Pontosan világrajövetele helyszínén lerakni az ikrákat — aztán elpusztulni. Oravecz Imre visszatért a kiindulóponthoz, megírta a maga sebes vizű, tiszta patakját. Vagy amit látott és talált helyette. Még sokáig tartó búcsúzkodására számítunk, hát az isten éltesse! kovács jákos „Oravecz Imre térben és időben hosszú vándorlások után ért vissza Szajlára, miközben ki se mozdult a szülői portáról. Az önmagába záruló körnek nincs eleje, se vége...” Oravecz Imre, a szülőföldhöz szoros szálakkal kötődő költő
