Heves Megyei Hírlap, 2002. december (13. évfolyam, 280-305. szám)
2002-12-21 / 297. szám
/ A jót is sokan választják Több mint egy éve tart már az egri Művészetek Házában az Élvonalban című előadás-sorozat, amelynek legutóbbi vendége Kepes András volt, aki az est állandó háziasszonyának, Szegvári Katalinnak a kérdéseire válaszolt. A beszélgetésnek volt néhány különlegessége. Például az, hogy a kérdező és a kérdezett hosszú éveken keresztül egy szobában dolgozott a Magyar Televízióban. Ők voltak a „csikócsapat” - ahogyan Nagy Richárd, a tévé akkori elnöke nevezte őket -, amikor 1980-ban útjára indították a Stúdió című televíziós műsort. Az alábbiakban egy összeállítást közlünk a nagy érdeklődéssel kísért eseményről, hozzátéve: a számos kérdés közül - terjedelmi okok miatt - itt most csak néhány felidézésére vállalkozhatunk. Kepes András: Sokkal kegyetlenebb valóság show-k következnek... FOTÓ: PILISY ELEMÉR- Nem bántad meg, hogy annak idején, merthogy akkor te már sztár-rádiós voltál, átváltottál a televízióra, és ahhoz képest, amit akkoriban hittél, mennyi vált valóra, hogy alakuü ez a televíziós pálya?- Az első felére viszonylag köny- nyű válaszolni. Akkoriban már hét éve dolgoztam a rádiónál. A fiatalok biztosan nem tudják, hogy akkoriban a különböző szerkesztőségek, újságok főszerkesztői számára mindig voltak „bizonyítványosztások” a pártközpontban. Az illetékes elvtársak megmondták, hogy mi az, ami jó volt, mi az, ami rossz. Ezen nagyjából mindenki röhögött volna, hogyha különböző egzisztenciális következményei nem lettek volna. Fejtágítókat is tartottak, amelyen elmesélték, hogy mit kell csinálni. Érdi Sanyival (a későbbi Stúdió főszerkesztőjével - a szerk.) mindig egymás mellett ültünk és amőbáztunk, hogy ne kelljen figyelni. Annyira jól ment ez az amő- bázás, hogy Sanyi egy bizonyos ponton azt kérdezte, hogy nem lenne-e kedvem átjönni a tévébe, mert akkor gyakrabban amőbázhatnánk. Ami az amőbázást illeti: ez bevált. Úgyhogy okosan döntöttem, hogy átmentem. Amire nem számítottam - s ez is a korszakhoz tartozik -, hogy az volt a kultúrpolitikai elképzelés, hogy minél alacsonyabb szinten van egy orgánum, annál nagyobb a szabadsága, s minél többen olvassák vagy nézik, illetve hallgatják, annál kisebb. Egy helyi folyóirat mondjuk egy novellát is közölhetett olyan szerzőktől, akik nem voltak a kultúrpolitika által körülrajongva. A rádióban a novellát nem közölték volna, de a nevét még meg lehetett említeni, a televízióban már a nevét se lehetett megemlíteni. Ezt nagyon nehéz volt számomra megszokni. Hogy kisebb volt a szabadságfok. Ami miatt én végül is átmentem a televízióba, annak elsősorban az volt az oka, hogy amikor az ember kultúrával foglalkozik, akkor rájön arra, hogy egy filmről beszélni, vagy egy filmrészletet megmutatni, vagy egy képről beszélni, illetve megmutatni, az egy hihetetlen nagy különbség. Én nagyon élveztem azt, hogy most már bizonyos dolgokról nem csak beszélnem lehetett a rádióban, hanem ha lehetett volna megmutatni, meg is tettem volna. {-}- Te mindig lázadoztál, hogy kevés a szabadság, bezártság van, és mégis itt maradtál. Pedig, ahogy szoktam mondani „mindenki Kepes, csak még nem tud róla", rengetegen élnek szerte a világban rokonaid, ügy 170 unokatestvér, vagy 90 városban.- Az az oka, hogy magyar vagyok. Volt a '60-as évek táján - amikor aki tehette, az elment külföldre - egy vicc: kis vakond kérdezi a vakondlyukban az anyukáját, hogy mondd mama, mindenki ilyen sötét, nedves, büdös helyen él, mint mi? Nem kisfiam, ha most fúrnánk egy lukat, egy fél méterrel följebb zöld rét van, kék az ég, virágok nőnek, csiripelnek a madarak. Mama, akkor miért itt élünk? Azért kisfiam, mert ez a mi hazánk.- Évekig éhéi gyerekkorodban külföldön...- Én egy honvágyó típus vagyok, nekem nagyon fontos volt a magyar nyelv. Tudtam, hogy meg tudnék tanúim nyelveket. Valószínűleg nem lehet másként elmondani, mint ahogyan a Kosztolányi. Ő mondott valami hasonlót, hogy azért nem költözött külföldre, mert más nyelven ő azt nem tudná el: mondám, hogy „a lázas kisbéka az breteg". Ezt nem értik. Az ember abban nő fel, hogy van egy saját kultúrája, és az borzasztóan fontos. Ha külföldön voltam, s ha évekig külföldön éltem, én ilyen nosztalgikus, könnybe lábadt szemekkel gondoltam a pesti Duna- partra, ahonnan lehet látni a budi hegyeket. Nyálasán hangzik, de van, aki alkatilag ilyen. {...}- Visszatérek oda, hogy mindig voltak periódusaid, amikor abba akartad hagyni...- Amikor mi a Stúdiót kezdtük, akkor annyira direkt beleszólás volt a műsorkészítésbe, hogy ez ma már szinte nekem is hihetetlen. Amikor az ember összeállította a listáját, hogy kit szeretne a következő műsorban megszólaltatni, akkor Aczél György személyesen. húzta ki a neveket. Szerintem ilyen ország még egy nem létezik, ahol az ország második számú vezetője azzal foglalkozik társszerkesztőként, hogy megmondja, hogy egy televíziós műsorban ez mehet, ez nem mehet. Volt úgy, hogy este 11-kor csöngött otthon a telefon. Fölemeltem, és Aczél György üvöltözött a telefonba, hogy én ezt hogy képzelem. Elkövetkezett egy pillanat, amikor azt mondtam, hogy ha ez a televíziózás, akkor én ezt nem akarom folytatni. És ez elég gyorsan bekövetkezett. Azt a választást eszeltem ki tudós professzor barátaim hatására - egyikük azt mondta: viharos időben az ember kötözze magát a tudomány árbocához -, hogy megpályáztam egy tudományos ösztöndíjat szociológiából, de nem kaptam meg. Következő évben gondoltam, hogy ezt most megpályázom esztétikából. Akkor sem kaptam meg. Utána megsúgták nekem ezek a bizonyos barátaim, hogy én akárhányat megpályázhatok, nem fogom megkapni, mert a hátsó erők úgy kívánják, hogy én ne pályáz- gassak ilyen tudományos ösztöndíjakat. A harmadik évben megpályáztam egy amerikai ösztöndíjat, amibe nekik nem volt beleszólásuk, mert ez egy nemzetközi pályázat volt, és direktbe ment. Ezt viszont elnyertem, s akkor el is mentem két évre az Egyesült Államokba. Visszajövet csak az Érdi Sanyi és a Kati győzködésére mentem vissza a képernyőre... Nem bántam meg persze.- Elkezdtél olyan könyveket kiadni, amik már nem a régi műsoraidat idézik fel, hanem kiadtál először magyar novellákat, most pedig a világirodalom legszebb novelláit. És veszik, mint a cukrot. Jó, hát biztos azért, mert te népszerű vagy...- Én egy percig nem gondoltam azt, hogy az emberek, ha lehet választani jót is, akkor ne lennének nagyon sokan, akik ne azt választanák. Én már számarányokat is próbáltam így felállítani, hogy az országnak körülbelül hány olyan lakója van, aki a színvonalas dolgokra is vevő. Ezt úgy körülbelül másfél millióra taksálom. Ők azok, akik hogyha valami jó, szívesen megnézik. Ez a másfél millió ember egy kereskedelmi televízió számára nem tétel. Önmagában is nagyon érdekes, hogy kereskedelmi szempontból csak a 18-49 év közöttiek számítanák. Mert azt mondják, hogy ezek vásárolnak. Aki elmúlt 49, annak már olyan kialakult vásárlói szokásai vannak, hogy azt reklámmal már nem lehet eltérítem. Tehát a kereskedelmi televíziók ezért a korosztályért harcolnak. Ez durván 3-4 millió ember. A többi nem érdekli őket. Ebből a 3-4 millió emberből is még vannak épelméjű emberek. Azokkal se tudnának mit kezdeni, ha lenne kínálat. Az ember oszt-szo- roz, és azt mondja: van 5-6 millió ember, akiknek lehetne műsort készíteni. Az, hogy a kereskedelmi televízió ezt vagy azt csinálja, az nekik magánügyük. De hogy nincs értelmes alternatíva, ellenben a közszolgálati televízió gyenge módon próbálja utánozni a kereskedelmi televíziót az esetek 99 százalékában, ez tragédia.- Idefelé a vonaton elmondtad, hogy hosszú időn keresztül nézted a valóságshow-kat, mert valahol előadást tartottál róla..- A Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutató Intézete egy konferenciát rendezett a való- ságshow-król. Különböző aspektusból kértek fel szakembereket, hogy ezt vizsgálhassák. Volt, aki szociológiai szempontból, volt, aki etikai, morális szempontból, mások esztétikai szempontból elemezték ezeket a dolgokat. Rájöttem, hogy az volt a nagyon nagy különbség köztük és köztem, hogy ők annyira utálták ezt, hogy nézni se bírták. Nagyon nehéz úgy elemezni valamit, hogy az ember nem nézi. Én viszont elkezdtem nézni. Egy idő után rájöttem, hogy ez marha érdekes, s onnantól kezdve már szisztematikusan néztem. Próbáltam megfejteni azt, hogy valami okának lennie kell, hogy ezt a lakosság 70-80 százaléka nézi. Ilyenkor nagyon könnyen azt lehet mondám: mert az emberek hülyék. Nem. Az emberek érzékenyek és értelmesek, és valamit látnak benne, amit esetleg mi még nem értünk. {...} A dolog arról szól, hogy valószínűleg Svájcban egy ilyen műsornak nem lenne nagy sikere. Nálunk azért van nagy sikere, s azokban az országokban hasonló a helyzet, ahol a társadalmi kitörésnek nincs más lehetősége, mint hogy az ember megpróbáljon olyan utakat választani, ahol felszínre törhet és sztárrá válhat. Az igazán izgalmas számomra a való- ságshow-kban nem az volt, ami a házban történt, hanem az, amikor az embereket kiszavazták. Akkor például, amikor Zsanett hazament Gellénházára, a falutábla alatt ott volt egy másik tábla, ugyanolyan betűkkel oda volt írva, hogy Zsanettfalva. Megláttam azokat az arcokat, akik ezen a kis településen élnek, és ünnepelték ezt a lányt. Ő volt a falu hőse, mert ott évszázadok óta semmi nem történt. Csak ennyi, hogy Zsanett híres lett a televízióban. S az ember tudja, hogy ez a lány a szomszédos szörpgyárban dolgozik kőkemény munkával. Semmi más kitörési lehetősége nincs, csak az, hogy ilyen módon egyszer csak népszerűvé válhat. Én ebben látom a tragédiát. Pontosan ugyanazok a kitörési vágyak moti- váják ezt, mint ami mondjuk az ötvenes években az embereket sportolónak meg stewardessnek indította. Érdekes volt látni, hogy miként viselkednek, amikor kijönnek a házból és elképzelik, hogy a sztárok hogyan viselkednek. Ez meg olyan volt, mint a mi karikatúránk. Tudniillik Magyarországon sztár úgy nem viselkedik, mint ahogyan ezek az emberek magukat sztárhelyzetbe képzelik. Ebbe az is meghülyülne, aki előtte normális volt. Először is elhiszi, hogy ő fontos, másrészt az emberek összemossák a dolgokat. Az egyik nyolc általánost végzett kislányból szerkesztő riporter kollégánk lett a televízióban, a másik az egyik lapnak lett az újságírója, a harmadikat az utcán már művész úrnak szólítják. Arról van szó, hogy milyen hihetetlen zavar keletkezik az emberek fejében. Az értékek úgy mosódnak össze és úgy fosztanak szét, hogy ember legyen a talpán, aki ezek után talpra tud állni. Es ez még az eleje a törté- nemek, mert sokkal kegyetlenebb és kíméletlenebb valóságshow-k vannak a világban. Ha egyszer ez beindul, ennek nincs vége. Ennek a veszélyeit mindenképpen érdemes elemezni, anélkül, hogy az ember pánikba esne. ' síké Sándor KOVÁCS JÁNOS Pici Brother Ha a mindenható a maga képmására teremtette az embert, miként írva vagyon, akkor bizony alighanem elég baljóslatú jövő elé nézünk, beláthatjuk, egyáltalán nem fair játékot űznek velünk. Elég ehhez föllapozni, a legfrissebb pletykaújságot, bulvármagazint, netán belenézni a reklámok műsorbetétjeiként sugárzott programokba, netán bemerészkedni a karácsonyi üzleti húsdaráló kellős közepébe és megrészegedni mások tekintetétől, vagy egyszerűen csak magunk elé meredni szótlanul. A múltunk, a mi nagy és közös múltunk se sokkal szívderítőbb persze, de ez egyáltalán nem vigasz. Pláne, ha az a múlt még majd képes lesz megszépülni az eljövendő jelenhez képest. Még ha a jobbik megoldás szerint elfogadjuk is, hogy inkább csak az alkotó roppant lehangolt és kaján pillanatában következett be a mű, a mi emberi fogantatásunk. Amennyiben viszont nem feltétlenül ragaszkodunk a feljebbvaló teremtői közbenjárásához, egyúttal tehermentesítjük is őt, az emberi nem - mint köztudott - sűrű sárkányfogvetemény, továbbá a fogyókúrareceptek és a kettős könyvelés létrehozásában játszott bűnsegédi bűnrészes szerepétől, akkor nem marad más hátra, mint a meglehetősen földszagú és mechanikus evolúciós forgatókönyv. Tehát semmi deus ex machina, semmi isteni kézrátétel, hanem a születés pillanatától ab ovo egyes-egyedül mi vagyunk a felelősek - hogy végre a szerző is kikeveredhessen egy-két jól elhelyezett latinság- gal a nyelvi szerkezet sűrű, sötét erdejéből - a saját sorsunkért, életünk minden nagy és kicsiny döntéséért, horribile dicta azért is, hogy beengedjük-e gázóra-leolvasót, vagy sikerül-e végre jól belefaragni a karácsonyfatalpba a fenyőt. (Nem sikerül.) Vagyis ott tartunk, kedves olvasó, ahol a part szakad, a szabad akarat és a saját felelősség kérdésénél. Amikor nem kérdés, lehet-e például gyűlöletre és ostobaságra használni az emberi agyvelőt, amikor láthatóan roppant jól lehet vele ilyesmit művelni évezredeken át, még ha éppen más, alternatív alkalmazásoknál nem érhető el vele ilyen könnyű és gyors siker. Tehát, midőn a kedves olvasó már ily módon, eme sötét és fagyos bevezető sorok után kellőképpen ráhangolódott a baljós világvége forgatókönyvre, és van kedve tovább, beljebb jönni az erdőbe, a jól bevált dramaturgia szerint - miután túljutottunk a keserű pirulán - most következik a meglepetés, a zörgő és csillogó sztaniolba csomagolt édesség. Voilá. Dobpergés. A színpad sötétbe borul. Egy reflektor lassan köröz, a zene hirtelen, mintha elvágták volna, elhallgat, majd a fejgép megállapodik egy, a közönség soraiban megbúvó, a fényben lassan elpiruló középkorú, selyemlamé estélyibe öltő- - zött hölgyön. Igen, igen, őt kérem meg, olvassa fel a széke aljára ragasztott borítékban található rövid szöveget. Úgy, jó, mindnyájan hallották, az van odaírva: Mindnyájan testvérek vagyunk. Ennyi, köszönöm, tus, fény, tessék meghajolni a közönségnek, sokat segített. Cserébe kap egy jegyet a következő, az esti előadásm is, ahol kiskorú közönségünktől elbúcsúzva, roppant sikamlós és pajzán jelenetekkel kiegészítve ugyanez derül majd ki. Tehát, hölgyeim és uraim, ne vegyék rossz néven: kedves testvéreim. Ha eddig voltak is ülúzióink egyediségünk, jelentőségünk, származásunk, megfoszthatatlanul sajátos birtokonbelüliségünk kiváltságos voltáról, akkor a jövőben ne legyenek. Hisz testvérek vagyunk. A tudomány, a genetika bebizonyította, hogy mi, európaiak összesen hét anyától származunk Az egyetlen közös ősanya pedig Afrikában ringatta kőbölcsőnket pár nagy idény végi kiárusítási szezonnal előbb. Megjegyzem, sejtettük. Csak ránk kell nézni. S most gondoljunk arra, hogy amikor embertársunk mamáját emlegetve elmélyedünk a genelaógia, a leszármazástan feneketlen-bugyrában, akkor saját tudatlanságunk melletti érvként végül egyedül az derül ki, hogy tulajdonképpen önnön mamánkról van szó. A közös anyuciról. Hisz egy és ugyanazon anyának vagyunk mi távoli, önmagunkba szakadt pici brotherjei. Nagy család, kis karrier. Hír(telen)kék... Az Országházból riasztották a hét elején a tűzoltókat, mert - mint értesítették a lánglovagokat - a képviselők kisebb füstfelhőt észleltek az ülésteremben. A tüzes vita hevében... * A koppenhágai európai uniós csúcstalálkozó alkalmával - mint azt a bordélyház-tulajdonosok elégedetten tapasztalták - sokkal több ügyfelük volt, mint máskor: újságírók, üzletemberek, politikusok. Közös ülés után közösülés... * A jövő év elején - mint bejelentette - távozik posztjáról Fodor Lajos, a Magyar Honvédség vezérkari főnöke. Ballag a katona... •k A Scotland Yard megelőző programja szerint csaknem húszezer forintnyi jutalmat kaphat az, aki az év végi ünnepek idején ittas járművezetőt juttat az angol rendőrség kezére. Állítja a bobby: jót tesz ez a pár fontos hobbi... * Egy forradalmian új terápiás módszernek - a gyomorba juttatott, s ott felfújt ballonnak - köszönhetően fogyhatnak le a jövőben a kövér magyarok. Micsoda felfuvalkodottság lesz itt...! * A most életbe lépett honi rendelet szerint a magyar férfiak is minden további nélkül felvehetik feleségük családnevét. „De ha szégyent hozol rá, Jenő...!“ _________________________________________,_________________________________________(SZILVÁS)
