Heves Megyei Hírlap, 2002. november (13. évfolyam, 255-279. szám)

2002-11-23 / 273. szám

10. OLDAL 2002. November 23., szombat HÍRLAP MAGAZIN Ákos és Rudolf születése között, huszonhat évvel ezelőtt csu­pán néhány perc telt el. Aztán, mint az ikertestvérek általá­ban, ők is elválaszthatatlannak bizonyultak, mindent együtt csináltak, mindenhová együtt mentek. Ketten ültek azon a ki- világítatlan biciklin is, amelyet október 28-án este 6 órakor ké­sőn vett észre az autóvezető. A kertjében dolgozik Farkas Ernő, amikor megállunk Bükkszent- mártonban a házuk előtt. Három hete temette el fiait. Fájdalmában osztozva nehezen találjuk a sza­vakat. De a megtört férfi szinte megkönnyebbül, hogy félbe hagyhatja az ásást.- Higgyék el, nagyon nehezen megy most a munka. Alig van erőm hozzá - mondja lehajtott fej­jel, miközben kitárja előttünk a kaput. - A fiúkkal együtt szoktuk felásni, ilyenkor ősszel a földet, aztán tavasszal közösen ültettünk bele mindent, ami a konyhára kell. Krumplit, káposztát, még ku­koricát is a tyúkoknak. Szegény emberek vagyunk, nincs mun­kánk, ebből élünk. Az idegen hangokra kijön a házból a felesége, Marika is, mo­sogatóvizes kezét fekete ruhájába törölgetve nyújtja felénk. Szomo­rú arcát látva még kínosabban érezzük magunkat, mint a legele­jén. Hogyan kérdezgethetnénk egy édesanyát a fiairól, azok korai, szörnyű halála után? Az asszony önmagától kezd beszélni róluk. Hogy milyen jó gyerekei voltak, s hogy milyen iszonyatos szívfájdalmat érez, amióta nincsenek. Itt a temető, közvetlenül a kertjükből átsétál­hatunk, kéri, nézzük meg a sírju­kat. Ahogy bandukolunk, csak­nem szótlanul, egy idős néni Ma­rika felé int, s mély együttérzésé­ről biztosítja.- Szeretnek bennünket az em­berek, a fiaimat is szerették - jegyzi meg Farkasné. - Szívesen segítettek bárkinek. Nagyon sze­gények vagyunk, mégis boldog voltam, amikor láttam a hat fia­mat. Ákosék voltak a legkisebbek. Nagyon szerettünk volna egy kis­lányt még a negyedik gyerek után. Kislányt nem adott nekem az Isten, de kaptam helyette két kisfiút. És most mind a kettőt el­vette tőlem. Úgy érzem, mintha kiszakadt volna belőlem valami, mintha a másik négy gyerekem se lenne már meg. Olyan nagyon fáj... A két fakereszt - rajtuk a felirat, az egyiken Farkas Ákos, a mási­kon Farkas Rudolf, élt 26 évet - egészen közel áll egymáshoz, mintha nem is két síron volna. A két halmon kevés a virág.- Egyszerűen nem volt pén­zünk a temetésre se - mondja vég­telen szomorúsággal az édesanya.- Az önkormányzat segített raj­tunk - teszi hozzá Farkas Ernő. - Kaptunk 210 ezer forintot, hogy megvehessük a koporsókat, a ru­hákat és a cipőket, amiben elte­methettük a fiainkat. Azt se tu­dom, hogyan adjuk majd vissza ezt a sok pénzt. A szőlőbe szok­tunk járni dolgozni, de most ősz van, nem kapunk munkát.- Huszonhárom éves volt az az ember, aki vezette az autót. Ne­künk azt se mondták meg, hogy ki volt az - veti közbe az asszony. Nem mintha a gázolótói várná a költségek rendezését, csak úgy mondja. Mégis, szinte illetlenül vágom el a gondolatmenetét a megjegyzésemmel.- Talán nem akarták, hogy bosszút álljanak.- Hogyan állnánk bosszút? - kérdi az apa inkább csüggedten, mintsem vádlón. - Épp elég baj ez nekünk, ami történt. Élmentek bi­ciklivel gesztenyét gyűjteni, aztán nem láthatjuk őket soha többé.- Nem volt munkájuk - magya­rázza az asszony. - Hiába próbál­tak elhelyezkedni, sehová se kel­lettek. Mert cigányok.- Hová jártak iskolába? Szak­májuk volt?- Bélapátfalván végezték el az általánost, de gyenge tanulók vol­tak, így nem mentek tovább.- Volt-e feleségük, születtek-e gyerekeik?- Még legények voltak.- Maradtak róluk legalább fényképek? - kérdezem, amikor visszaérünk a kertbe. Marika beszalad a házba, ki­hozza a bekeretezett, üveges csa­ládi tablót. Felvételek az esküvők­ről, a kis unokákról, egy szép em­lékű, régi, talán munkahelyi ki­rándulásról. Egyetlen igazolvány- kép ábrázolja, még iskoláskorából Marika naponta kilátogat fiaihoz, és beszél hozzájuk lú, barna - mondja alig-alig hall­hatóan az édesanya, s közben, mintha most is érezné a tapintá­sukat,'összeérinti ujjait. *- Mindkét fél, a gázoló és az el­gázoltak által is történt szabály­szegés - közli szárazon a tényt Varga Tamás r. alezredes, a Heves Megyei Rendőr-főkapitányság saj­tó- és kommunikációs osztályá­nak munkatársa. - Mert az eleve szabálytalan, hogy ketten üljenek egy biciklin. Ugyancsak szabály­talan az is, hogy a kerékpár nem volt kivilágítva. A gépkocsi veze­tője pedig azzal vétett, hogy meg­szegte a KRESZ előírását: ajármű­Egyetlen igazolványkép maradt az ikrekről Rudit. Kerek arcú, diószemű, bá­natos tekintetű fiúcska. Ákosról nincs fotó. Azt mondja az édes­anya, hogy a fia elosztogatta a ba­rátainak. De, egyébként is, Rudi és Ákos olyan egyformák voltak.- Csak a hajuk színe különbö­zött. Az egyiké gyönyörű göndör, fekete volt, a másiké egyenes szá­nét mindig az adott út- és látási vi­szonyoknak megfelelően kell ve­zetni. Az ügyben büntető eljárást in­dított az Egri Rendőrkapitányság közlekedésrendészeti osztálya, szakértők bevonásával. A célja a felelősség megállapítása. Igazság­ügyi és orvos szakértők vélemé­nyét várják arról, hogy észlelhet­te-e, s milyen távolságból észlelte a kerékpárosokat az autóvezető, valamint megtett-e mindent azért, hogy a balesetet elkerülje. Annak megállapítása is folyamatban van, hogy melyikük vezette a kerék­párt, amelyen se lámpa, se fény­visszaverő prizma nem volt. * A halálos baleset október 28-án este történt. Többen úgy vélik, nem következett volna be a tragé­dia, ha már meglenne az évek óta szorgalmazott kerékpárút. Ha nem lett volna az a huzavona, ami az in­gatlantulajdonosok és a területet kisajátítani szándékozó, azért fize­tő önkormányzatok között zajlott. * Szalai György osztályvezető, He­ves Megyei Közlekedési Felügyelet:- Úgy érzem, nem szabad ok­okozati összefüggést keresnünk abban, hogy azért történt ez a tra­gédia, mert egy ügyfél élt a jogor­voslati lehetőséggel. Bírósághoz is fordult, az államigazgatási eljá­rást meghaladóan. Az Eger és Felsőtárkány között egy 3280 méter hosszúságú útsza­kaszra készült el a terv. A kerékpár­út burkolt felülete, külterületen 2 méteres, belterületen 2,70-es szé­lessége biztosítaná a biciklisták számára a biztonságos közleke­dést. A tervre első ízben 2000 októ­berében adták ki az építési enge­délyt. Akkor jogerőre is emelke­dett. Hanem, mint utóbb kiderült, az önkormányzat a kisajátítás so­rán nem tudott az összes tulajdo­nossal megegyezni. Egy valaki irre­álisan magas árat kért a területéért. A tulajdonviszony rendezetlensége miatt a pályázatot is vissza kellett vonnia az önkormányzatnak. Ezt követően úgy döntöttek, hogy eltérnek az eredeti nyomvo­naltól. Lefolytatták az államigaz­gatási eljárást, elkészült a módosí­tott terv, s egy kanyarral kihagyták a megvásárolhatatlan ingatlant. A tervezett kivitelezés ideje 2002. április 15-től június 30. volt. A be­ruházó ezt jelölte meg. De a tulaj­donos megfellebbezte az éptítési engedélyt. A másodfokú hatóság elbírálta és elutasította a panaszos fellebbezését. Ezzel egyidejűleg helybenhagyták az első fokú en­gedélyt. A tulajdonos pedig kere­setet nyújtott be a bíróságon a má­sodfokú határozat ellen. Jelenleg a bírói döntésre várnak. Szalai Györgytől megtudtuk, hogy az építkezésnek nem kell le- állnia, mert az első határozat jog­erős, csak a kisajátítás nem járt eredménnyel. A többi szakasz épülhet és épül is. Felsőtárkány ön- kormányzata megnyerte a pályáza­tot, s ebből megvalósíthatják a kivi­telezést a kiegészítő önrésszel. De a vitás szakaszon nem lehet tudni, mikorra készül el a kerék­párút. Az édesapa A két önkormányzat közös be­ruházásának gesztora, dr. Bajzát György, Felsőtárkány polgármes­ter elmondta, hogy három évvel ezelőtt kezdték meg az előkészüle­teket. Megrendelték a tervet, s megkeresték az érintett tulajdo­nosokat. A munka külön bonyo­lódott Felsőtárkány és Éger köz- igazgatási területén. Összesen csaknem negyven tulajdonossal tárgyaltak. Dr. Bajzát György hangsúlyoz­ta, hogy mostanság már nem egy­szerű magántulajdont vásárolni, mert mindenki ragaszkodik a va­gyonához. Emiatt nagyon nehéz olyan beruházást megvalósítani, amely részben magántulajdont érint. Ha a külterületen elzárkó­zik a tulajdonos, akkor meghiú­sulhat a program. (Belterületen némiképp mások a szabályok.) Épp ezért a másodszori terve­zéskor kényszerűségből kikerül­ték annak a tulajdonosnak az in­gatlanát, aki tízszeres összeget kért másokkal szemben. Ezt az egri önkormányzat nem fizethette ki. Nemcsak azért, mert jelentő­sen drágította a beruházást, ha­nem azért is, mert tisztességtelen lett volna a többiekkel szemben. A polgármester arra is kitért, hogy a tulajdonosok hozzáállása, elzárkózása mindig gondokat, ké­sedelmet okoz, sőt a beruházás megvalósulását is veszélyeztethe­ti. Pedig, sajnos az élet igazolja a döntésünket: meg kell építeni a kerékpárutat. Két éve, ugyanezen a szakaszon már meghalt egy em­ber. (NÉGYESSY) A karékpárút épül, csak ki tudja, hogy mikorra készül el FOTÓ: ÖTVÖS IMRE Az ikrek halála és a kerékpárút mlítettem már neked, hogy találkoztam azzal a nővel? - kérdi a férj. Az asszony épp a vacsora maradékát pakolgatja el az étkezőasztalról. Mielőtt visszakérdezne, hogy kivel is futott össze a párja, lapozgatni kezd az emlékeiben. De dunsztja sincs, kit kép­zeljen maga elé, így kénytelen közbevet­ni: - Melyik nővel, apukám?- A nevére én sem emlékszem - mondja a férfi -, csak tudom, hogy már meséltem neked róla.- Milyen összefüggésben? - bizonyta­lanodik el végképp az asszony.- Hát, hogy nem sikerült, pedig ő is benne lett volna.- Mi nem sikerült? - hüledezik a fe­leség, holott már sejdíti, hogy egy du­gába dőlt, trófeagyűjtési akcióra céloz­gat ez a jómadár. Azt is gyanítja, hogy nem a napokban lehetett az eset, mert akkor, ugyebár nem kérkedne vele a párja. Ilyesmivel nem szokás előruk­kolni, ha épp aktualitása van az ügy­nek. A férfi is csak legénykorának hőstette­it szokta alkalmasint előrángatni, bi­zonygatván így önmaga előtt is, hogy mi­csoda kan volt ő hajdanán. Az asszonyt ez sosem sértette. Valamiféle elégedett­ség szállta meg ilyenkor. A győztesek tit­kos gyönyöre. Hogy az ő, mondhatni vé- nuszi felbukkanásával egy és minden­korra lezárult az ura zavaros múltja. Hanem ez a nő valahogy mindeddig rejtve volt. Akikről eddig szó esett, azokat minimum keresztnevükön említette a férj, majd később a feleség is, midőn egyéb vo­natkozásban, valami vétkes mulasztás, példátlan disznóság kapcsán elérkezett­nek látta a pillanatot, hogy egy füst alatt az ifjonti, gyalázatos tetteit is a fejére olvassa.- Mégis, ki volt az a nő? - kérdi az asz- szony, s a kíváncsiság olyannyira mar- dossa, hogy a rámolást félbeszakítva visszahuppan a székre.- A szálló presszójában szedtem fel - eleveníti fel a történteket a férj. - Akkori­ban még nagyon olcsó volt. Munka után beugrottam egy sörre. És ott üldögélt a pulthál magáhyosan a nő.- Szép volt? - mereng el az asszony.- Mit számított az fiatalon, hogy szép volt-e?! - legyint a férfi. - Nő volt, és kész. Szóba elegyedtünk. Én pedig le­vizsgáztattam. Megkérdeztem, hogy mit szokott olvasni? De nem olvasott az sem­Esti történet mit. Viszont jók voltak a combjai. Tud­tam, hogy nincs otthon senki, anyuék épp nyaralni voltak, a nagynénémet pe­dig, aki megígérte nekik, hogy átköltözik hozzánk és majd főz rám, másnapra vár­tam. így aztán vérszemet kaptam, hogy üres a lakás.- Mennyi idős is voltál te akkor?- Huszonnégy, esetleg huszonöt...- Édes jó Jézusom! - nyög fel az asz- szony. Egyfelől, hogy az uráról még hu­szonöt évesen is féltőn gondoskodni kel­lett, másfelől, hogy egy szakállas sztorit bányászott elő a párja. Mégsem akarja ki­zökkenteni gondolatmenetéből, már csak azért sem, mert furdalja a folytatás.- Mondtam a nőnek, „gyerünk haza” - mesél tovább a férj. - Nem kellett könyö­rögnöm neki. Azonnal kötélnek állt.- Akkor miért nem sikerült? - kereke­dik el az asszony szeme, s már-már meg­szánja, ezt a szerencsétlen mamlaszt.- Miért nem sikerült, miért nem sike­rült? - morog a férfi. - Mert, ahogy kinyi­tottam az ajtót, meghallottam, hogy oda­benn már édesdeden horkol a nagyné- ném. Úgyhogy, mondtam a nőnek: „saj­nos, nem alkalmas”.- Mire ő?- Szépen hazament.- El se kísérted? - horgad fel a jó mo­dor a feleségben.- Nem.- Finom kis alak vagy! - rivall rá az asszony.- Akkoriban még nagymenő voltam - védekezik a férj, s révetegen megjegyzi. - Milyen érdekes, hogy amikor temettük Katit, eszembe se jutott, hogy mennyire kibabrált velem egyszer.- Még jó, hogy nem ezen lamentáltál a nagynénéd sírja mellett! Belátva azonban, hogy a beszélgetés­nek ezen medre sehová sem vezet, visz- szakormányozza a társalgást. - És ho­gyan nézett ki a nő, amikor találkozta­tok?- Hogy nézett volna ki, anyukám? - fe­lel kérdéssel a férj. - Csúnya, kövér öreg­asszony.- Biztos, hogy ő volt?- Még ez se biztos.- És mit mondtál neki?- Csak annyit, hogy „csókolom”.- Magáztad?- Persze.- Akkor is, amikor hazavitted?- Mondom, hogy nem vittem haza, mert otthon volt Kati.- De a lakás küszöbéig csak veled ment.- Addig velem jött - hagyja rá a férj, s olyan képet vág, mint a tejföllel jóllakott kandúr. Mintha sikerült volna az, amiért majd' fél évszázada felcsalta a nőt. NÉGYESSY ZITA

Next

/
Oldalképek
Tartalom