Heves Megyei Hírlap, 2002. október (13. évfolyam, 229-254. szám)

2002-10-12 / 239. szám

10. OLDAL HÍRLAP MAGA Életben maradni, embernek lenni A Valahol Európában című musicallel kezdődött a színházi évad A háború réme ma sem tör­ténelem. A hírműsorok na­ponta foglalkoznak a közel- keleti válsággal, de nincs még messze az az idő sem, amikor határaink közelében dúlt a szerb-horvát konflik­tus. Mi a háború? Politikai vita, amelyet fegyverrel ren­deznek? Vagy ideológiai erő­próba? A kisember szem­pontjából oly mindegy. A há­ború a történelem rákfenéje, amelynek legyen bármi ki­robbantó oka, legyen bármi célja, a kisember, a polgár, az egyszerű proli szenvedi meg. Beszélhetünk történel­mi összefüggésekről, sors­szerűségről, elméletről. Ele­mezhetünk, vitatkozhatunk. Semmi értelme azonban mindennek, ha az embert, az egyént, a kiszolgáltatottat néz­zük. A háború áldozatait. A háborúknak ugyanis millió­nyi vesztese van. A katona, aki a családjától távol pusztul el egy ki­etlen harcmezőn, vagy az asz- szony, aki árván, kiszolgáltatva tengődik. És persze a gyermekek, akik túl korán felnőnek, és túl ha­mar megtanulják az életben ma­radás művészetét és kényszerét. Róluk szól, nekik állít emléket Radványi Géza klasszikus filmje, a Valahol Európában, illetve az ebből készült színpadi musical, amellyel a Gárdonyi Géza Színház az idei évadát nyitotta. Az azóta honi filmtörténelem­mé vált alkotást illetően nincs olyan ember, aki ne emlékezne a képeire. Kihívás ez a darab szín­háznak és rendezőnek egyaránt. A végzős rendező szakos hallga­tó, Béres Attila mégis biztos kéz­zel és határozott elképzelésekkel rendezett. Nem törekedett arra, A híressé vált Akasszuk fel! jelenet. Középen Simon Péter szerepében Csendes László fotó: gál gábor hogy a film élményeit varázsolja színpadra. Nem akarta ismételni Radványi Géza háborúról alkotott felfogását. Jó néhány évtized vá­lasztotta el a filmet és a most be­mutatott színpadi darabot. Akkor a háború még nagyon is közeli él­mény volt. Most a világégés szá­munkra már történelem. De olyan történelem, amely bármikor ismét valósággá válhat — hiszen belő­lünk, emberekből pattan ki és sújt le az ártatlanokra. Béres Attila a pestis módjára lappangó és túlélni képes „hábo­rú-sejtet” ragadta meg és bontotta ki rendezésében. Az ártatlanokat megnyomorító pusztítás valósá­gát. Sem filmen (pedig százával készülnek látványosnál látványo­sabb és kifejezőbb alkotások), sem színpadon nem jelent még meg olyan elementáris erővel az esztelenség, a pusztulás, mint ahogyan a Valahol Európában el­ső felvonásában. Történelmet ta­nult és ismert ember számára ed­dig a háború csak száraz tény volt. Most testközelbe kerül az a mérhetetlen szenvedés és esztelen rombolás, amely a fegyveres konf­liktus velejárója. Mert a gyermek, a fiatal és a bölcs idős helyzetéből ábrázolja azt. A kiszolgáltatottak zenés drámája ez, amelynek sze­replői nemcsak a színpadon állók, hanem a nézőtéren ülők. A darab kezdete azonnal érezteti, ebből a tömérdek szenvedésből nemcsak apáinknak, nagyapáinknak jutott ki, hanem nekünk, a nézőtéren ülőknek is részünk lesz. Megindí- tóan szép lírai jelenettel tárul fel előttünk a háborút élt gyermek sorsa: Kuksi (Mezei Bence, Pintér Kristóf, Kiss Gabriella) egy légitá­madáskor gubbaszt a háztetőn és nagyon fél. Aztán tanúi lehetünk az állami nevelőintézet lerombo­lásának, a csellengő, szülő és ott­hon nélkül maradt gyermekek csapattá verbuválódásának. És persze az élni akarásnak, amely apró kis fenevadakká teszi a gyer­mekeket, a kamaszo­kat, miközben érezhe­tő, hogy a korán elra­bolt gyermekkor emlé­kei és vágyai még mindegyikükben ott bujkálnak. A második felvonás megszelídül: Simon Péter (Csendes László) házában a gyermekek biztonságra lelnek. Lassanként feltárulnak az elfojtott emberi jelle­mek, a múltban megfo­gant és azóta mélyen hordozott emlékek. Su- hancról (Kovács Patrí­cia) kiderül, hogy ő egy lány, vagyis ré- jj gén Évinek hívták. ® A bandavezér, ^ Hosszú (Kaszás Gergő) egy lélek­ben még félénk kamasz, aki vá­gyik a jóra, a szépre, éppen csak nem tudja, hogyan kell azt el­érni. A fegyverek üldözte gyermekek Simon Péter bölcsességének árnyéká­ban megtalálják az elveszett gyer- m e k k o r foszlányait. Ráébrednek a rég elve­szettnek hitt zene hatalmára (a darab egyik legfelemelőbb jelene­te, amikor dalra fakadnak, miköz­ben Simon Péter hatalmassá növő karnagyként a színpadon állókat és a nézőtéren ülőket egyaránt egy boldogabb időket idéző korszak képei felé vezényli), emberi érzel­mek születnek (mint Hosszú és Suhanc éjszakai toronybeli be­szélgetésekor), a túlélni akarást pedig felváltja az összetartás, a másokért kockáztatni készség ál­dozata. Megjelenik a kibontakozó új hatalom ké­pe a népvezér­ré váló Egyen- ruhás (Venczel Va­lentin) alak­jában, s a ré­gi értékeket még hordo­zó, az embe­ri, a gyer­meki arcra még emlé­kező Tanító (Balogh And­rás) játéká­ban. A darab végén azonban sem a szereplők, sem a nézőtéren ülők nem kapnak feloldozást. Kuksi értelmetlenül haldoklik Hosszú és Évi karjaiban, miközben oly közel a holnap, amelyet annyira vártak. Jelképes halál ez. Min­den, a háborúk áldozataivá vált, soha fel nem növő halála. Ezért senki ne várja, hogy a fel­nőttek közül bárki feloldozást kapjon. A rendező nem csak a nézőket, de magukat a szereplőket sem kí­méli. Tökéletes lélek- ábrázolással formálja, ala­kítja a szerep­lőket, és ez alól az sem ad felmen­tést, hogy a szereplők többsége gyermek. Felnőttek­nek is di­cséretére váló fizikai állóképes­séggel és pontos sze­reptudással állnak a színpadon a kicsik, ak­korkák, akik­nek a kortársai már rég alszanak, ők viszoni a hábo­rú viharaiban pró­bálnak túlélni, megmaradni. Láz­ár Evelin, Csiky Hajnalka, Fekete Márton, Pintér Im­re, Liktor Balázs, Ágoston Péter, Plósz Dániel, Takács Már­ton, Kovács Bálint, Szeleczky János, Pajtás Dávid, Blaskó Bálint, Ágoston Kati, Mezei Agnes, Lázár Olivér, Tuza Tamás - meg­annyi csöppség, akik­nek a játékán érezhető a felelős­ség és a tudatosság, amellyel a be­mutatóra készültek. A közönség ezen az estén nem egy filmből készült musical színpadi változatát kapta. Jóval többet ettől. Valóságot, a hábo­rúnak olyan ábrázolását, amely- lyel eddig nem találkozhatott. Nem film ez, nem klasszikus színdarab. Művészet, amelyet csak a színház varázsa tud élet­re kelteni. SZUROMI RITA Élő skanzen az Alföld peremén A vasútépítés 200 ezer koronás kölcsöne 1978-ban járt volna le A köz­ségben a kisbíró feladata volt a napi közlemények ki­hirdetése, erről 1945. január 23. és 1948. január 3. között dobolási köny­vet vezettek. Még tart a háború, ami­kor - 1945. II. 22-én - az átányiak hi­vatalos hírvivője kidobolja: „Közhírré tétetik...! A falu élete újjászerveződik. Lehet darálni, sőt a lóállomány szapo­rítása érdekében kancát fedeztetni, mert ez most a legfontosabb nemzeti érdek. Akinek káposztája van, adja le a községházán, mert akinél az oro­szok megtalálják, megbüntetik...” Abban a bizonyos dobolási könyvben - mint Zay Zoltántól megtudom - még fu­rább hirdetmények is akadnak. Az egri Mezőgazdasági Szakközépiskola tanára egy egész esztendőre valót kigyűjtött az irattárakban porosodó papírkötegek lap­jairól, amelyeket - ki tudja, hányadik dip­lomamunkája készítése során - a közel­múltban átnézett.- Személyes kötődés fűz ehhez az Al­föld peremére települt faluhoz - adja ma­gyarázatát, hogy miért éppen ennek a Hanyi-ér partján fekvő községnek a múlt­ja keltette fel érdeklődését. - Anyai nagy- szüleim, s így édesanyám is átányi szár­mazásúak voltak. Ezen túlmenően izgatta még valami, ami miatt erről a faluról a német és a fran­cia egyetemeken speciális szakelőadásokat tartanak. Ez pedig az, hogy - mint a neves kutatók, Fél Edit és Hofer Tamás, valamint Andorka Rudolf számos nyelvre lefordított könyvében szerepel - Átány a mai világban is „igazi” magyar falu, élő skanzen maradt. Pedig mi mindenen ment keresztül... „Közhírré tétetik...” De maradjunk még a dobolási könyvnél. Legérdekesebb részei az 1945-ös esztendőhöz kapcsolódnak, a pár soros hirdetmények szinte kivétel nélkül a háborús időket idézik. Lássuk csak, miket dobolt ki az 1900-as század- forduló kisbírójának, Szórád Györgynek évtizedekkel későbbi utóda: 1945. 1. 23.: „Akik az oroszoknak lepedőket adtak, a községházán kiválthatják.”. II. 25.: „Tí­fuszveszély van. Minden párt tagja jelen­jen meg a Kommunista Párt irodájában.” Majd: „Az Átányba menekült hevesieket visszaszállítják Hevesre. Az állatbetegsé­gek leküzdésére fahamu és lúg keverékét használják felmelegítve és lemosva az is­tállókat. Beindulnak a tisztviselői igazolá­sok. Az orosz kiállítású vörös ezresek nem érvényesek.” IV. 8.: „Debrecenből földosztó bizottság fog jönni. Istentisztelet után az iskola udvarán kell gyülekezni. Ti­los a községből élelmiszert kiszállítani. Akit tiltott fuvaron elkapnak, arra számít­hat, hogy igavonó jószágát elkobozzák.” IV. 22.: „Megalakul a Nemzeti Bizottság. Mindenki iratkozzék be valamelyik párt­ba, aki nem iratkozik be, az ellenségnek és németbarátnak lesz tekintve. Mindenki abba a pártba iratkozik be, amelyikbe akar. (Ekkor a faluban a Kommunista Párt, az FKGP, a Nemzeti Parasztpárt és az SZDP működött.) XI. 21.: „Este 9 óra után tilos a csendháborítás. Hajnali 1 óra után tilos a járkálás a faluban.” És így tovább... A zálogba adott falu Az átányiak büszkék a szülőhelyük­re, gyökereiket ugyanis - az első írásos emlékhez fűzve - egészen 1342-ig veze­tik vissza. Volt olyan esztendő - például az 1549-es kapuadó-összeírás szerint -, amikor szinte teljesen lakatlan, 1569- ben viszont már huszonöt adóportája volt. Néhány évvel később Országh Bor­bála férje, az enyingi Török Ferenc az egész falut megkapta hozományként. A század végére a birtok ismét más kezé­be került: 1588-ban Homonnay István zempléni főispán és neje, Török Fruzsi­na - „diósgyőri házuk szükségére” - 500 forint kölcsönt vettek fel Vitézlő Pásztóhi Gergely egri lakostól, ennek el­lenében zálogba adták Átány faluját. Abban is egyedi a település, hogy - bár a XVIII. században a környező uradalmak falvaiba katolikus lakosságot költöztettek - ez a falu református sziget maradt a szín­tiszta katolikus vidéken. Emiatt - főként az ellenreformáció idején - sokat szenvedtek, de hitükhöz a mai napig hűek maradtak. Mint ahogy sokáig őrizték sajátos nyelvi örökségüket is. A népi kifejezés- _ gyűjtemény elé a szak- ^ dolgozat készítője azt a «==•■- -jr mottót írta, hogy: „Ta- nuljunk meg átányi- ul... ” Hát akkor kezdjük a leckét, s lássuk, mit is jelent egy-egy tájjellegű szó. Itt van például a szekszió, ami jobbágy­telket jelöl: akinek a szeksziót kitevő 40800 „arányszáma” volt, az díjtalanul kihajthatott tíz tehenet a legelőre. Aztán itt van az illetlen fogat, ami a helybeliek szerint egylovas fogat neve. A félrecsúszott tyúk pedig nem volt más, mint az a jószág, amit a legények titok­ban nyársra húztak, ott­hon pedig az mondták, hogy görény szabadult be az udvarba. A szójá­rás szerint csencsikó- nak hívták a ló boka­csontjából kifaragott gyermekjátékot, rendes Közhírré tétetik - a vasútépítési ügy lagzinak pedig azt nevezték, amelynek legalább száz meghívottja volt. Amikor valakire azt mondták, hogy lekívánkozik a földre, akkor a haldokló óhaját fejezték ki. Azok ugyanis az ágyukról letétették magukat a földre, abban a hitben, hogy így könnyebben halnak meg. Azokat a termőföldeket, amelyeket szikes foltok színeztek el, galléros földnek titulálták, az ülcsik viszont a járni nem tudó 6-8 hónapos gyermek ülőalkalmatossága volt, míg a boldoganya a kemence köze­lében lévő oszlop, amely a suba és a szűr tárolására szolgált. S végül ejtsünk szót a szülői szívről, amit akkor emlegettek, ha visszafogadták a házba a rangon alul férjhez ment lányt. Mondván: „Akármi­nő, mégiscsak az én gyermekem.” A, Àÿiui'AÜ S ha valaki netán azt hallja, hogy ez után a rövid tanulás után elérkezett a ki­engesztelés ideje, akkor ne valamiféle bo­csánatkérésre gondoljon. Ez a szó ugyan­is a közelmúltban még azt jelentette, hogy langyos vízzel leöntik az ablakokat a nagy házon, ami tízöles épületnek felelt meg. Nagyságát úgy jellemezte a nép­nyelv, hogy „kétszer kell köszönni, amíg a háziak meghallják.” A taksás falu vasútja Külön érdekességként tartják számon a történetírók az 1778-ban használt köz­ségi pecsétet, melynek címeralakja az ekevas, körötte pedig az áll, hogy: Taxas Atony. A körirat szövege arra utal, hogy ezt a megkülönböztető jelzést a XVII. szá­zad közepe óta használták, amikor a tele­pülés még taksás, azaz adózó falu volt. Az itt élők igyekvő, szorgalmas embe­rek voltak, akik anno alaposan megnéz­ték, hogy kit engednek letelepedni falu­jukban. Az „illetőséget” nagyon sokat szerették volna megkapni, volt olyan időszak, amikor negyven kérelem érke­zett, ám ezek közül csak kettőt fogadtak el. Ilyen volt például Tóth Sámuel fia, Tóth József esete, akinek átányi illetősé­gét azért nem ismerték el, mert „Nyír­egyházán született, itt sohasem lakott, sem ő, sem atyja itt adót nem fizettek, sem pedig itt vagyonnal nem bírtak.” Mindezek pedig fontosak voltak, mert már 1910-ben nagy terveket fontolgattak: először a telefonhálózat, majd a községet érintő vasútvonal megépítését szorgalmaz­ták. A Szolnok-Átány-Füzesabony vona­lon húzódó pálya gőzmozdonyú, rendes nyomtávú, helyi érdekű vasút lett volna, amire a falu akkor200 ezer korona hitelt kí­vánt felvenni úgy, hogy a kölcsön törleszté­se 1978-ban(!) járt volna le. Az elképzelés annyira komoly volt, hogy a település Kömlő felé eső végén létesítendő vasútállo­más terve is elkészült. A nagy álmoknak azonban a hamarosan kirobbanó világhá­ború, valamint az azt követő gazdasági vál- ság örökre véget vetett. ______szilvás istván H osszú , (Kaszás P Gergő) és Kuksi (Pintér Kristóf) egymásra találása

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom