Heves Megyei Hírlap, 2002. szeptember (13. évfolyam, 204-228. szám)

2002-09-28 / 227. szám

10. OLDAL —­HÍRLAP MAGAZIN 2002. Szeptember 28., szombat A legtöbbet a hallgatók elismerése éri Sem „felnéző”, sem „felvágós” portréféle a hetvenéves Nagy Andorról Ezt az írást, amely a hetvenedik születésnapját a napok­ban ünneplő dr. Nagy Andorról szól, többféle módon le­hetne felépíteni. Megközelíthetné a témát a szerző abból a szempontból, hogy valamikori tanára életútját méltat­ja - tehát egy kicsit „felnéző” stílusban. Lehetne „felvágós” is, mondván: kollégák voltak egy ideig, s hogy A múlt és a jelen Megsárgult újságlapon a dátum: 1965. január 27. Valószínűleg az első írások egyike lapunk jogelődjében, a Népújság­ban Félévi „értesítő” címmel: „Itt a félév! Minden tanulónak maga­sabb most egy kicsit a vérnyomása. Talán itt is van félévi hajrá?” {...} Az „idegnyugtató” vizsgáztató „Az Egri Tanárképző Főiskola föld­szintjén, a neveléstudományi tanszék előtt a vizsgára várakozó hallgatók meg­lepően nyugodtak. Vagy jól felkészültek, vagy... Igen! Nagy Andor adjunktus nem ép­pen „emberevő” típus. Első kérdései így hangzanak: Nagyon fáznak? Melegedje­nek meg egy kicsit! Hogy vizsgáztak ed­dig? Kedves, barátságos. Egyszóval bi­zalmat keltő. Feloldja a vizsga feszült­ségét. Ehhez a stílushoz illik a »bebeszélgető vizsgáztatás« is: nincse­nek előre megírt tételek. {...}” (Berkovits György) Ülünk a tanár úr líceumi irodájában. Ő éppen úszásból jött, s a Bitskey Aladár Uszodát dicséri. így, hetvenévesen is mu­száj gondozni a testet - mondja, majd hozzáteszi: egy ilyen gyönyörű létesít­mény vizében, mint az egri, egyébként is külön öröm a megmártózás. Sorra érkez­nek a gratuláló, köszöntő telefonok, de azért apránként összeáll a kép, elhangza­nak azok az információk, amelyek a cikk megírásához kellenek. Dr. Nagy Andor, Apáczai-díjas nyugal­mazott főiskolai tanár ma is aktívan ok­tatja az időközben lassan tízezresre bő­vült létszámú intézménybe járó hallgató­kat. Mint mondja, ha egészsége engedi, örömmel csinálná tovább ezt a munkát. Szóba jön a család is. A portréíró szeren­jelenleg is azok egy kicsit. Próbálkozhatna a kívülálló, hűvös megközelítéssel: egy pedagógus, akinek hosszú szakmai életútja van. Önmagában azonban egyik metó- , dus sem állná meg a helyét. Talán a legszerencsésebb, ha másokat is segítségül hív a cikk írója a tanár úrról készülő portréféle összeállításához. 1932. szeptember 18-án született, az általa oly nagyon szeretett Egerben. Az egriség meghatározó eleme élete minden mozzanatának. Itt járt elemi iskolába, majd a Dobó István Gimnáziumba. A debreceni Kossuth Lajos Tudomány- egyetem Bölcsésztudományi Karának magyar-történelem szakán 1956-ban nyert középiskolai tanári oklevelet. Első írásai a debreceni és az egri napi­lapokban jelentek meg az '50-es évek­ben. Az első publikációi az '50-es évek második felében jelentek meg Debrecen­ben, illetve Budapesten. 1958-ban felelős szerkesztője a Debrecenben megjelenő Élet és Művelődés című időszakos folyó­iratnak. 1963-ban Gárdonyi emlékkönyvet szerkesztett. Az iskolatelevízió magyar- országi megszületése (1963) számára újabb kutatási témát eredményezett. Szakértője lett számos műsornak, véle­ményt nyüvánított koncepciókról, iskola- televíziós dokumentumokról. 1965-ben a debreceni Kossuth Lajos Tudományegye­temen summa cum laude eredménnyel doktorált. 1966-tól helyi, országos, illetve nem­zetközi iskolatelevíziós konferenciát ké­szített elő Egerben. Minden jelentősebb pedagógiai lapban, folyóiratban jelentek meg publikációi. Irányította éveken át a Művelődési Minisztérium ún. 6-os szá­mú főiránya keretében az iskolatelevízi­ós pedagógiával foglalkozó kutatók munkáját. 1971-ben Egerben, a tanárképző főis­kolán docensi beosztást kapott, majd 1975-ben rábízták a pedagógia tanszék vezetését. Az 1979-ben megszerzett kan­didátusi fokozat elnyerése után főiskolai tanárként vezette tanszékét. Kandidátusi disszertációjában az iskolatelevíziós mű­Dr. Nagy Andor esés helyzetben van, hiszen régről isme­ri Margó nénit, a Gárdonyi Géza Gimná­zium hosszú időn keresztül volt egykori igazgatóját, a tanár úr feleségét, illetve személyes ismerőse Endre fiának, akivel egy időben jártak középiskolába Eger­ben.- Bandi 27 éves korában doktorált, jó­val fiatalabb korában, mint én - mondja érzékelhető büszkeséggel a tanár úr. - Fi­lozófia szakon végzett a pesti bölcsész­karon, jelenleg filmproducer. Időközben született és felnőtt két szép unokám. Na­gyon sok örömöm telik a családban. He­tente, kéthetente találkozunk. A lexikonok tárgyilagosságával „Dr. Nagy Andor, a neveléstudomány kandidátusa Egri Tanárképző Főiskola, tanszékvezető főiskolai tanár. sorok tudatos alkalma­zásával foglalkozott. Szá­mos hazai és nemzetközi , konferencián tartott elő­adást a kutatott témából. {.. jelentős publikációi száma fölött van.” (1990) Ma is aktívan- Ebben a korban az lenne a „logikus”, ha a múlttal foglalkoznék, ám én nem így gondolkodom - mondja a tanár úr. - Egész életemben dolgoztam, oktattam, ír­tam. Az egri főiskolán ez a mostani a 43. tanévem. Közben két esztendeig vezet­tem a városi tanács művelődési osztályát is 1969 és 71 között. Az elismerések kö­zül, amelyeket kaptam, a legbüszkébb az Apáczai-díjra vagyok. Nagy meg­tiszteltetésnek tartom, hogy megkap­hattam az egri főiskola legmaga­sabb kitüntetését is, a Pro Academiae Pedagogica Agriensiit, ületve a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkereszt­jét 1998-ban. Azt mondhatom tehát, hogy a munkám mindvégig elismert volt, na­gyon sok sikerélményben volt részem. A legtöbbet mégis a hallgatók elismerése ér. Illetve lehet-e annál nagyobb öröm, mint ami akkor ért például, amikor az állami ki­tüntetést átvettem a Parlamentben, és a volt hallgatóim közül legalább hatan gra­tuláltak. Olyanok, akik maguk is kitünte­tésben részesültek. Dr. Nagy Andor büszke arra, hogy neki adatott meg, hogy megvalósítsa az egri fő­iskolán a pedagógia szakos, illetve az önálló népművelés szakos képzést (1975). A pedagógia szakos képzést 1993-ban kezdték újra levelező tagozaton, számos külső oktatóhellyel. Sikerült meghonosí­tani a médiapedagógiát is, ami azért szív­ügye, mert ebből a témából kandidált. Sugár András sorozatában „Dr. Nagy Andor, az egri Ho Si Minh Ta­nárképző Főiskola neveléstudományi tan­székének vezető főiskolai tanára, kandidá­tus, ízig-vérig egri ember. Itt született, a »Dobó«-ban járt gimnáziumba, s a debrece­Portrérajz dr. Nagy Andorról ni egyetem diplomájával tarsolyában, 1963 óta az egri főiskolán tanít. A felesége is peda­gógus, az egri Gárdonyi Géza Gimnázium igazgatónője, s a fia is annak készül, mint a budapesti egyetem V. éves bölcsésze. Dr. Nagy figyelmét debreceni profesz- szor, Jausz Béla keltette fel a tv-pedagó- gia problémái iránt. 1965-ben nála is dok­torált ebből a témából. Az egri főiskolán pedig maximális lehetőséget kap folya­matos tudományos kutatásához...” (Nép­újság, 1981. szeptember 23.) Zárszó gyanánt- Nem tudom, elgondolkodtál-e már azon, hogy milyen érdekes hónap is a szeptember. Nekem pedig különösen az. Szeptemberben születtem, szeptember 1-jén volt 45 éve, hogy a debreceni Refor­mátus Nagytemplomban házasságot kö­töttem. Szeptemberben, amikor minden búcsúzik, őszbe fordul az időjárás, ne­kem és pedagógustársaimnak becsönget­nek. Kezdődik az új tanév. Amikor már minden a télre készül, én arra gondolok, hogy a tél után tavasz jön megint. síké Sándor Szepi: egy rocker suszter a kaptafánál Szepi az Szepi. Noha szinte az egész város ismeri, igazi nevét ta­lán csak a hozzá legközelebb ál­lók tudják. Napközben tíz négy­zetméteren éli az életét néhány, letűnt vüágot képviselő varrógép, meg ki tudja, milyen ósdi szerszá­mok között, a Zéta Udvarban. Es­te pedig többnyire olyan helyeken lelhető fel, ahol dallamos rockze­ne szól. Munka közben a haját copfban viseli, de a koncerteken természetesen leengedett séróval jelenik meg. A háta mögötti rádió­ból egész nap régi slágerek szól­nak. Beszélgetésüpket gyakran szakítják félbe a kuncsaftok, akik­nek igyekszik a leglehetetlenebb­nek tűnő kívánságait is teljesíteni. A kérdés azóta ott motoszkál bennem, amióta ismerem: ho­gyan választhat egy olyan szak­mát - hivatást? - egy fiatal srác, amelynek az ember képzeletében jószerivel nemhogy jövője, de már-már jelene sincs? Hiszen napjaink fogyasztásorientált vilá­gában nem ahhoz szoktatják a halandót, hogy javíttasson, ha­nem ahhoz, hogy vásároljon. E szemlélet következtében váltak az autószervizek alkatrészcserélő műhelyekké, így választottak a tévészerelők másik szakmát, s az említettek nyomán - hihetnénk - ma már a cipészeknek is felkopik az álluk. Szepi azonban kitart a József Attila-i miliőt idéző műhe­lyében.- Kevesen vagyunk, az igaz - ismeri el, miközben sarokvasat igyekszik rögzíteni egy kitaposott női csizmára. Jómagam azt hittem, már rég nem létezik ilyen félhold formájú lemezdarab.- Hatvanban rajtam kívül talán még két-három cipész dolgozik önállóan, de ők a jóval idősebb generációt képviselik...- Az egyik mesteremtől azt tanultam: ez a szakma biztos kenyér, szalonna nélkül. Való igaz, egyszer jobb, egyszer rosszabb, de tény, hogy az ember nem az anyagiak miatt választja ezt a foglalkozást - mondja Szulágyi Ervin, alias Szepi, aki ma már igencsak ritkulófélben lévő te­vékenységet űz. A 28 esztendős hatvani fiatalember cipész, avagy másképpen suszter, még ak­kor is, ha az utóbbi kifejezés ellen lehetőség szerint minden fórumon tiltakozik. Nos tehát, miért is lett cipész? Igazából nem derül ki. Elmondja, hogy a szülei mindig a természet szeretetére nevelték, hamar meg­kedvelte a fát, a követ, a bőröket, s végül e foglalatosságnál kötött ki, mert ebben - szavaival - évekre előre lehet tervezni. Kaposvárott, egy ortopédcipészetben tanulta ki a szakmát, mégpedig igazi „béke­beli”, a világháborút is megjárt mesteremberektől, akik között előfordult kilencvenéves is.- Ez a foglalkozás soha nem volt felkapott, így tulajdonképpen űrt töltök be. A tömegszemlélet amúgy is távol áll tőlem - gondol­kodik el, látva nem szűnő értet­lenségemet. Aztán hozzáteszi: hát persze, hogy nem elégíti ki tel­jes mértékben mostani tevékeny­sége, ezért is végzi Budapesten a népi kismesterségek szakközépis­koláját, ahol bőrművességet ta­nul. Nem bőrművészetet, nyoma- tékosítja, hanem bőrművességet: a régi iparosok és pásztorművé­szek hagyományait szeretné to­vábbvinni. Szerinte ezt a fajta tu­dást a városban is lehet kamatoz­tatni, ha a körülmények úgy ala­kulnak. Addig is lábbeliket javít, mert bizony fogyasztói társadalom ide, fogyasztói társadalom oda, egyál­talán nem mindenki dobja el az elnyűtt cipőt ebben a világban...- A tehetősebbek megengedhe­tik maguknak a drága bőrcipőt, ám utóbbira is kell a kopásgátló réteg. A kevésbé módosabbak vannak a legtöbben: hozzák a kí­nai cipőjüket, amelyek szinte ja­víthatatlanok, s ezekből kell visel­Nem suszter, hanem cipész hető lábbelit varázsolni. Olcsón vásárolták, szeretnék olcsón is ja­víttatni, s nehezen értik meg, hogy a felhasznált anyag árában nincs különbség. A harmadik kuncsaftcsoportba azok tartoz­nak, akiknek mindent megér a be­vált, kitaposott cipőjük, amit a FOTÓ: T. O. végsőkig szeretnének hordani. Náluk a pénz nem számít, csak a végeredmény. ’ Szepi szerint jóval több női láb­belit kell javítani, mint férficipőt, de az utóbbiakkal is inkább a höl­gyek keresik fel. Úgy tűnik, a csa­ládon belüli feladatok elosztása­kor ez a feladat a gyengébbik nemre testálódik. „Ugorj be a suszterhoz”, adhatják ki felesé­güknek az ukázt a teremtés koro­nái. Szepi azonban haragszik a német eredetű kifejezésért.- Lehet, hogy beépült a köztu­datba, de akkor is megvan a ma­gyar megfelelője. Hát miért ne azt használnánk? - zsörtölődik. Amint egyre jobban elmélyü­lünk a szakmájában, valóságos kor- és társadalomrajz bontakozik ki az elmúlt másfél évtizedről. Ele­inte még egészen más technológi­ával és anyagokkal - főleg jobb minőségű, és ennek megfelelően drágább bőrökkel - dolgoztak, míg mostanság inkább a műanyag alapú termékek a jellemzők.- Olyanok is - jegyzi meg nem kis éllel. Sokszor megkérdezték már tő­le, nem kellene-e inkább lábbelit készítenie, semmint a régieket re- parálni, de szerinte ez utóbbi ki­számíthatóbb megélhetést jelent. Az egyik mesterétől azt tanulta: ez a szakma biztos kenyér, szalon­na nélkül. Hol jobb, hol pedig rosszabb a helyzet, mint ahogy minden más területen is, ám ezt a tevékenységet nem elsősorban az anyagiak miatt űzi az ember. Akadt olyan kuncsaft, aki a műhelybe benyitva körülnézett, majd azt hitte, rossz helyen jár. Si­etve kifordult az ajtón, s amikor Szepi utánament, megjegyezte: maga túl fiatal ember, nem lehet suszter. Pedig hősünk az ám, a ja­vából! Minél régebbi cipővel van dolga, annál elégedettebb. Igazi kihívásnak tekinti, ha egy több év­tizedes topán vagy egy westerne- sizma kerül a kezei közé.- Néha szinte szégyenkezve adják ide, hogy kezdjek vele vala­mit. Büszkeséggel tölt el, ha olyan lesz, mint az új - mondja. Mint utaltunk rá, környezete is a szakma szeretetéről árulkodik. A műhelyben négy varrógép találha­tó: három Singer és egy évszázados Gritzner típusú. Utóbbi lehet vagy nyolcvanesztendős, s az előkelő 34- es sorszámot „viseli”. További két masina még otthon van, felújításra vár. Szepi mániákusan ragaszkodik ezekhez a matuzsálemekhez, mint ahogy a régi szerszámok is elbűvö­lik. Figyelemmel kíséri a rokon szakmabeliek hagyatékait is, hátha sikerül egy számára felbecsülhetet­len értékű kincsre bukkannia. És itt érintőlegesen már elér­keztünk számos kedvtelése egyi­kéhez, a honismerethez és az ez­zel összefüggő - a mások szemé­ben talán szentimentálisnak tűnő - érdeklődési körhöz. Szepi mind­erre még rátesz egy lapáttal, hi­szen notórius lokálpatrióta: ami­kor szülei - katonatisztek lévén - az ország egyik szegletéből a má­sikba költöztek, ő Hatvanban érezte otthon magát. Úgy véli, folytonos gyökérkeresése a folk­lórban lelt termékeny talajra. Meg a rockzenében, teheti hoz­zá a krónikás némi képzavarral. Első koncertjére tizenöt éves ko­rában még a bátyja vitte el, s Szepi, ahogy arról elöljáróban szóltunk, azóta minden környék­beli buli elmaradhatatlan vendé­ge. Mindenfajta muzsikát kedvel, ami rock és ami dallamos. Régeb­ben még az is gyakorta előfordult, hogy felment a színpadra és el­énekelte kedvenc számát, amit a maga korabeliek nagy lelkesedés­sel fogadtak. Ám az idősebb rock­erek akkortájt még vegyes érzé­sekkel viszonyultak az extrava­gáns sráchoz; soha nem felejti el, amint az egyikük felkiabált neki:- Suszter maradjon a kaptafá­nál! TARI OTTÓ

Next

/
Oldalképek
Tartalom